Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-18 / 25. szám
Ml HARMINCÁN, FELNŐTTEK Egymással szemben ülünk — barátok. A folyamatos beszéd résnyi szüneteiben a régi ismerős váratlan betop- panásának meglepetésével villognak elő az öt év előtti gesztusok, szavak, beidegző- dött mosolyok. Egymással szemben ülünk, pár órára ismét diákká lényegülten, álmodozva, heccelődve, felidézve mindazt, ami a vaskos osztálynaplóba helyszűke s az írott szó ránk rótta volna felelősség miatt, óvatosságból nem kerülhetett. Az áldatlan józanság első órájában kevés tartalommal töltődnek mondataink. Tapogatózunk. Félhivatalos, illem diktálta kérdések koppan- nak a meg-megújuló csöndben. Aztán a koccintások sűrűsödésével és az elfogyasztott bor mennyiségének növekedésével egyenes arányban oldódik a feszültség. Újjáalakulnak a néhai csoportok, újra, ki tudja hányadszor, megpecsételődnek a néhai barátságok, kezdetét veszi az élménybeszámolók családi fényképekkel tarkított körforgása. Koki, a bajuszkirály, mint annyiszor annak idején, elüvölli: „Dózsa György unokája vagyok én“. Kari szerelmet vall Cecíliának, aki, ügy tetszik, szemmit sem vesztett egykori szendeségéből, Sovi mosolyogva töpreng, mint valamikor, ha csekélységek foglalkoztatták, Milán két perc alatt elhadarja öt év történetét, Magda hivalkodik, hogy az ő férje nagyon okos fiú, Ági lopva fürkészi, hányán és kik vették észre frissen varratott kisestélyi- jét, stb., stb., harminc ember vall magáról szavakkal, tekintettel, hallgatással. Vala- honnét a tágas terem sarkából, a sok félmondattal egyidejűleg, felcsendül a bánatos dallam: „Nem szoktam, nem szoktam, kalickában hálni...“ Előbb erecskeként kacskaringózik a borongós nóta, majd csermellyé, sodró patakká, hömpölygő fo- lyóvá, partokat ostromló tengerré válik. Hosszan tartó szomorkás-vidám nótázás után, egy emberként sóhajtozunk. Már nem nehéz a beszélgetés. Megszűntek talán a gátlások? Ismét felelevenedik a délelőtti osztályfőnöki óra, újra elhangzanak a beszámolók, de valahogy furcsán. Akiből délelőtt a látszólagos gondtalanság sugárzott, most nehézségeit magyarázza. Lassan, észrevétlenül az önigazolásba vetett hit szövi át a párbeszédeket. Szinte kivétel nélkül mindenki igazolni szeretné tetteit vagy tétlenségeit — önmagát. Bizonygatjuk, miért kell a pénz, a kényelem, miért változtattunk munkahelyet, miért választottuk élettársul élettársunkat, milyen iskolába íratjuk majd a gyermekeinket, miért tanulunk, miért nem tanulunk, miért olyan a magatartásunk, amilyen ... Furcsa dolgokat művel velünk á találkozás, az együttlét. Valamennyien a másikról hisz- szük, hogy megváltozott, csak mi maradtunk a régiek... Hajnal felé már keserű szájízzel, lehorgasztott fővel, mélázó tekintettel, énekelve is hallgatunk: mi, harmincán, az ország egyik legszínvonalasabb magyar tanítási nyelvű ipari iskolájának volt növendékei. Milyen lelkiismerettel, mire gondolunk? , / A HDSZFU.LOCES BÁBSZÍNHÁZ Gyermekkorunkban sokat játszottunk együtt, rendszerint a Zsiványsor végén, a laposokban. Igazi jó barátok voltunk, legféltettebb titkainkat iS elmondtuk egymásnak. Neki mutattam meg legelőször gyermeteg írásaimat, gügyögő verseimet. Vékony szája széle széthúzódott, pirospozsgás arcába még több vér szökött, kacarászott-nevetett, s megjósolta, hogy nagy ember leszek. Aztán bevallotta, ő is csinál valamit. Éppen a botlófűzfa alatt ültünk, s a kezében forgolódó fa emberhez kezdett hasonlítani. És egyre többet faragott: merev kezű és lábú, de ember formájú bábukat. Nem győztem csodálkozni: mire kellenek ezek? Végül is, nagy titokzatosan bevallotta, hogy bábszínházát készít. Engem is be akart vonni a dologba, s mert sikertelenül — akkor még a bábuk nyelvén beszélni fölöttébb viszolyogtam —, arra kért, írjak valami jó történetet, valami csattanósat, legalább ezzel segítsem, hiszen nekem az semmiség. Verset írni még csak hagyján, minden részemből verssorok csorogtak, de történetet, párbeszéddel? Honnan is tudtam volna?! Hogy mégse maradjak pácban, kitaláltam mindenféléket, de barátomnak egyik sem tetszett. Nekem sem. Végül is jó magyartanárom, Kiss Ernő bácsi segített ki a bajból. Akkortájt vettük Toldi Miklós történetét: három hónapon át minden magyarórán olvastunk a műből, s fejből is meg kellett tanulnunk vagy tíz versszakát. Miközben magolgattam a rímes sorokat, megszületett a történetem is: Toldi Miklósról szólt, aki legyőzte a farkasokat és a cseh bajnokot. Mi tagadás, sokat merítettem Arany halhatatlan művéből, de mit számított az a három-négyéves zsiványsori gyerkőcöknek? A barátomnak csak az okozott gondot, honnan vegyen farkasokat, végül is faragott, és szombat délutánra tűzte ki az előadást, amelynek emelt ára: húsz fillér volt! Én is ott szorongtam a kulisszák mögött, segítettem kézhez adogatni a bábukat, s veszettül izgultam a nagy drámai jelenetekríél. Évek múltán a barátom a fényképezésnek hódolt, de faragott bábuit egészen addig ott őrizte a sötétkamra falain, míg nem akadt egy másik lelkes fiú, aki egy másik fészerben — netán tanteremben vagy pódiumon —, más időben és más gyerekeknek újból elő nem adta Toldi Miklós történetét. Nem az én „átdolgozásomat“ — az eredetit. JÁN STACHO VERSEI Elalvás előtt Újra itthon. A völgy mélyéből zöld lobogással int felém a lomb, mélyzölden bólint s tele van égi madárral. A bika szarvából fehéren lángol a nap s a vágóhídon egész nap veri a csontos koponyákat. Leszáll a szürkület, mint a vérben a só. A mama is megtér napi munkájából, mint a szárnyaló madarak, feketében. A gyümölcs megsúlyosodik a tálcán, a föld tengelyében kialvófélben van a fény, a toronyórák verését a dobhártyádban érzed. A zizegő homokon vörösen lángol a pír, , fölötte alacsonyan: dobolásig megfeszített nyers bika-bőrök. Ez az alkony csupa tűzijáték, augusztus van, vörös legyek cikáznak szerteszét. Már csak az ezüstöt lehet sejteni a szellő rezdüléseiben. S ott a vágóhídon, a bikák minden ütés után, mely a szarvuk közé zuhan, laposan — térdre rogynak, és vörös ínnyel bömbölnek a holdra. A mama szemében fiók-napocskák gyúlnak, hátában sajog a napi kín. Hamar elalszik szegény, s ernyedt izmai megrándulnak, minden moccanásra ropognak ízületei. Még itt is szenved az egész napi gürcöléstől. Kérés A csillagokról térj vissza hozzám (itthon neked susog a fény), égess belülről, merítsd a lelkembe titkon a hajnal rózsás ujjait, ó, édes, tépj ki szívemből mindent, csak a szenvedés pírját hagyd nekem (ezzel szeretlek), amíg elrejt az éjszaka s fekszem a föld ölén elnehezülő testtel. DÉNES GYÖRGY fordításai Kanovits György felvétele
