Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-04 / 23. szám
* 1978. VI. 4. N emcsak a színházi szakembereknek, hanem a színházi rovatoknak its permanens feladatuk az állandó kitekintés, elsősorban a szocialista országok színházművészete felé, hogy mégismerjük az új törekvéseket, kifejezési formákat s ihletet, ötletet merítsünk. Ezúttal Józef Szajnát mutatjuk be, aki Jerzy Grotowski után a legeredetibb, világviszonylatban is a legnevesebb lengyel rendező. Rendezéseit már tavaly méltattuk (Sziivássy József: Szavak nélkül — sokatmondóan. Vasárnapi Oj Szó, 1977. december 11., 10. oldal). Az alábbi anyagot a Színház Len gyelországban című folyóirat francia és angol nyelvű különkiadásában megjelent interjú nyomán Bodnár Gyula dolgozta fel. 0 Hogyan határozná meg eddigi művészi pályafutását, milyen következtetéseket vonna le tapasztalataiból, kutatásainak, kísérleteinek eredményeiből és az általuk kiváltott hatásokból? — Ügy érzem, ez a kérdés nem engem illet. Ugyanis azt a pályafutást, amelyről ön beszél, én inkább művészi kalandozásnak mondanám, habár ez sem a legmegfelelőbb kifejezés. Nem szeretném olyasvalakinek festeni magamat, aki művészeti alkotásokat állít elő ... Igaz, tudnunk kell, mit miért teszünk. Az alkotás valójában: az egyik ember gondolatainak, tapasztalatainak, érzéseinek átvitele a másik emberbe. Ez a legfontosabb a művészetben. Mindnyájan a jelentéseknek egy bizonyos kontextusában élünk. Ami ma igent jelent, az holnap jelenthet nemet, és fordítva. Remélem, nem hisz a beskatulyázás lehetőségében, hogy valamit vagy valakit be lehet sorolni egyetlen kategóriába. 0 Mégis érdekes lehet egy művész számára, ha fejlődésének tükrében nézi magát. Érdekes még akkor is, ha az önmagáról alkotott vélemény szerfölött szubjektív lesz. — Az én fejlődésem ... Annak idején, még az opolei színházban, Jerzy Grotowski megkért, hogy írjak egy programnyilatkozatot, amelyben azt is megfogalmazom, mit gondolok én a színházról. Megírtam, amit gyakran hangoztattam és hangoztatok ma is, ami szerint cselekszem azóta is. Nézeteim alapján fölrajzolható: az egység színházának képe, egy olyan integrált színházé, amelynek az egyes alkotóelemei — díszletterv, zene,' szöveg, színész — nem létezhetnek kü- lön-külön. Mert nem lenne értelme. Díszlettervezőként írtam ezt, de már a teljes színházra gondolva. Most, hogy van színházam és egy egész társulat áll a rendelkezésemre, most, hogy szabadon építhetem repertoárunkat ,és az előadásokat, a gyakorlatban valósítom meg elméletemet — rendezve, bemutatva, amit én akarok, amit én írok. 0 ... kialakítva közben egy sajátos formanyelvet... — Az általam kialakított forma: a plasztikus és térhatású kompozíció, a környezetnek egyfajta típusa. Ezt már akkor létrehoztam, amikor még nem így neveztem és a díszlet- tervező kollégák a színpadi berendezések megtervezésének tekintették munkájukat. Én nem zsúfoltam tele a színpadot eredeti, 19. századi kárpitokkal, bútorokkal, hanem bábukat hordtam rá, öreg rámákat, zsákokat, amelyeknek egymástól függetlenül kellett létezniük. Következésképpen, gyakran volt vitám a rendezőkkel és a díszlettervező kollégákkal. És persze a színészekkel. Mindennek a magyarázata azonban, ami egyébként már utánam van, nagyon egyszerű: kifejleszteni egy új képzeletbázist, még pontosabban, egy új érzelmi-képzeleti világot. Ebben, hogy válaszoljak első kérdésére, úgy gondolom, elejétől kezdve hű vagyok magamhoz. 0 Ezt úgy érti, hogy hű maradt a kalandozások során megfogalmazott célokhoz? Vagy pedig az ön által alkalmazott eszközökhöz ragaszkodik híven? — Nyilvánvaló, hogy mindkettőhöz. Persze, kívülről tudom, amit a fejemre szoktak olvasni: Szajna mindig ugyanazokat a bábukat, ugyanazokat a deformált mellszobrokat, ugyanazokat a dobozokat és drótokat használja, ugyanazt a rögeszméjét valósítja meg . .. Akaratom szerint és megfontoltan cselekedtem így és egy kicsit a kihívás szándékával. A közönséget egy bizonyos nyelv, az én színházi nyelvem elsajátítására tanítottam, amely az ismétlés minden fajtáját elutasítja; amely a tárgyakat, dolgokat megfosztja a kiemelés eszméjétől, de amely ugyanakkor megveti az üres, elcsépelt és csaknem jelentés nélküli szavakat. Az én célom az volt, hogy egy új jelzésrendszert teremtsek, új tartalmakkal gazdagítsam a jelentéseket. Úgy látom, hogy az ember túl kicsire zsugorodott abban a csodálatos és izgalmas világban, amelybe beleszületett. A mozgás szabadsága, az új társadalmi összefüggések, a megváltozott körülmények sokat devalváltak a régi művészi formanyelvek közül. A színház közönségéhez kötődik, amelynek nem feltétlenül szükséges szavakban léteznie. 0 Pedig a szavak hordozzák a gon dolatokat. Azok, akik a szavak védelmére kelnek, fontos okokból teszik ... Csakhogy ők a régi esztétikákat, hagyományokat, szokásokat védelmezik. Én, amikor a színházra gondolok, változatlanul a költészetre gondolok, amelynek fontos szerepe van a munkámban. Eszerint dolgozik a képzeletem: képekben. Üjabban talán nem gondolkozunk egyre gyakrabban képekben? Elég a televízió térhódítására gondolnunk. A kép lehet: tartalommal, jelentéssel telített helyzet. Manapság a jó művészetet nem lehet beskatulyázni. 0 De visszatérve a fő problémához: szemére vetik, hogy semmibe veszi a gondolatot, elferdíti, ellaposítja a jelentéseket (például a szövegben). Azt hiszem, egyetlen komoly embernek sincs ellenvetése az ön által választható eszközökkel szemben. — Az én magatartásom, közvetítőeszközeim, a kiválasztás, látomásaim az első gondolathoz való hozzáállásomat tükrözik. Világszemléletemet. Vergiliusnak és Danténak bizonyára sokkal több mondanivalója volt az életről, mint Szajnának, de Szajna az adott anyaggal egy adott történelmi időben fejezi ki gondolatait. 0 Amikor a földolgozásra kiválasztott anyag, mint az Isteni színjáték például, az egész civilizált világ tudatában benne van, sajátos módon él, az egymást követő, belőle egyénien megépített változatok magukban hordozzák a pillanatnyi Ságot, az egyszerit. — Az alkotás mindig a jövőt célozza meg. Ez nem más, mint az idő lerövidítése az ismert és az előre alig látható jelenségek között. Az alkotás nem kizárólag a mélység próbája, kiterjedhet, túlléphet eddigi ismereteink, tapasztalataink határain túlra. Éppen ezért használom újra meg újra ugyanazokat az elemeket. Az alkotás olyan mint a sakkjáték, amelyben a figurák mindig ugyanazok, mégis minden játszma más és más. És adhatunk mattot bástyával is, gyalogossal is. Itt nem sokra megyünk, ha tipikus sémákban, plagizált formákban gondolkodunk. Mára még az avantgarde is kiöregedett, és ripityára törött a saját tehetetlenségével vívott harcban. Az viszont, amit gyakran a tiltakozás művészeteként emlegetnek, az igazi egzaltációk formájává lett. Az én rögeszméim például. Amelyeket auschwitzieknek neveznek. Legytíh így. És mi van, ha így van. Senki se irigyeljen engem, és ne beszéljen sokszorosításról, senki se tiltsa meg, hogy ragaszkodjam hozzájuk. Életemnek ezt az epizódját — amikor ezek a rögeszmék megfogantak és ma is szorongatnak, meghatároznak — szeretném remélni, nem emlegetik többé bírálóim. Mérjék föl ők is a spját múltjukat s fogadják el az enyémet, mint objektív tényezőt. Vajon miért van az, hogy amikor Chilére gondolok, azt mondják, megint Auschwitz jár az eszemben ... — Már szinte közhely, hogy az emberek meglepően rövidlátók, ami a jelenhez való viszonyukat illeti.-- És meglepően érzéketlenek. Olyan korban élünk, amelyet a fogyasztásra programoztak be, olyany- nyira, hogy már semmi sem drága nekünk. Úgyszólván semmi. Olcsón megvásárolható minden, ömlik a ,pénz a Replika című darabban, Judás ezüstjei a Daniéban. Specifikus kérdéseket vetek föl: cinizmus, konformizmus, a mi „kis létbiztonságunk“ privilégiuma. A dolgok nem sokat változtak azóta, hogy Rózewicz nevet talált nekik. Én kétségbe vonom, szégyenletessé akarom tenni ezeket a dolgokat. Manapság a művészet saját magában kételkedik azáltal, hogy leleplezi saját gyengéit. Baj viszont, ha bírálói és elismerői büszkék a saját biztos és csalhatatlan kispolgári ítéleteikre. Amit én akarok, beszélni hozzájuk a művészet nyelvén, nem arról, mi nyújt nekik élvezetet, mi szórakoztatja őket. vagy hogy hogyan élnek, hanem azokról a dolgokról, amelyek megrendítik eddigi álláspontjukat, széttördelik ellentmondásos és veszélyes szemléletüket. 0 A múltban ön mindig a Memento hangján beszélt. Egészen a Daniéig, amelyben ön nemcsak figyelmeztetett, hanem feltárta minden dolgok mélyét ... — És a mélyben szenvedés van. Valaki azt mondta: a Dante gyönyörű. Ez baj, mert így a tragikusnak is gyönyörűnek kell lennie. Külföldön azt mondták, a Dante lengyel volt. Vajon véletlenül mondták? Nem tudom. De önnek igaza van. Én a Memea- tot szólaltattam meg. A gonosz terjeszkedése ellen, amely bennük van. Ügy vélem, az emberek szükségelik ezt. Katarzis, megdöbbenés? Azt tanácsolták nekem, hogy vakációk ideién ne mutassak be tragédiát. Azzal érveltek, hogy az emberek pihenni, lazítani akarnak. Ez nem igaz. Az nem lehet, hogy már oly puhán élnek, hogv vágynak egy kis tragédiára? Va-ion miért van az, hogy mi mindig telt ház előtt játszunk? 0 Természetesen az a legfontosabb, amit valaki a közönségről mond. De én azt hiszem, az ön színházának esetében ez kevésbé lényeges. Vaicn nem azért van-e mindig telt ház, mert az emberek kíváncsiak arra, milyen furcsaságot láthatnak megint? — Azt mondják rólam, amit egyébkent már említettem, hogy elhomályosítom, torzítom a jelentéseket. Mások, külföldön, azt mondják, tudják miről szólt az előadás, még akkor is, ha nem értették a nyelvet. Egyáltalán, mi az, hogy torzítás? A művészet mindig deformált. És a világunk oly magától értetődő? És ki tudná megmondani, milyennek kell ma lennie egy színháznak? Legyen laboratórium, templom, agitációs vagy propagandaközpont? A művészetet nem szabad azonosítanunk a tudománnyal, sem a vallással, sem a politikával. Viszont a színház kísérlet mindezek és más jelenségek szintézisének megteremtésére, egy magasabb fokú integrációs folyamat színhelye. Nem .tudom, hogy nevezzem ... 0 Van itt egy kérdés, amelyet minden színházi művésznek föl kell tenni. Hogyan viszonyul ön a szövegkönyvhöz? — Az, ahogy én a szöveggel dolgu- zom, nem más, mint találkozás az igenlésben 0 De vajon hű lesz-e az az igenlő eredmény a szerző eszméihez, elvet hez. A színházi formanyelv megválasztásának szabadságával... — Az eszmét a színház nyelvére fordítom, ahogy én értelmezem. Innen a hűség az eszméhez. És csak ez Mert nem azonos a két elképzelés: az irodalmi és a színházi. A forma új minőséget kap, amely az áttételes gondolkodás eredménye. Olyan eredmény, amely engem is meglephet. A közeg. Ez az, ami annyira megraga dó. Mert ez az, ami valamilyen mórion ... hűtlen ..., pontosan az, ami elbűvöl bennünket. Vajon nem a totális hűtlenség korában élünk-e mi is? 0 Milyen módon, mikor hűtlen a leggyakrabban? — Amikor egy-egy darab előadását a mai gondolkodásmódhoz, mentalitáshoz kell igazítani. Nem tudom, nem tudhatom, mit gondolt és érzett Goethe írás közben. Viszont tudom mit érzek én, amikor olvasom Goethét. A produkció nem írógépből kihúzott indigómásolat, hanem érzelmek halmaza, amelynek természetesen intellektuális rétegeződése is van. 0 Ogy tűnik föl nekem, hogy a Dante kísérlet volt, eszközök kipróbálása, kérdések fölvetése. Mi lesz a legközelebbi munkája? — Ezt már korábban is kérdezték tőlem, a Replika bemutatója után. s még korábban a Gargantua és Panlag- ruel után, és még korábban, amikor Nowa Hutában díszleteket — égig érő létrát — terveztem Az ősapákhoz. 1968 után, amikor a Sírfeliratok és Apoteózisok címmel képeket állítottam ki, szintén megkérdezték, mit fogok ezek után festeni? Nem szeretem az ilyen kérdéseket: Min dolgozik ön? 0 Nem is ezt kérdeztem. — Hiszek önnek. Várom a pillanatot, amikor ismét meglephetem magamat, ezért nem gyártom sorozatban az előadásokat. Először meg kell találnom magamat. 0 Meglepetés? Tudja-e, sejti-e előre, milyen meglepetés érheti, és milyen téren? — Nem csupán ezt tudom, hanem azokat a kérdéseket is, amelyeket föl szeretnék tenni a közönségnek. Ügy vélem, tudom a válaszokat is. Már bevallottam, elvetem a dolgok, tárgyak fetisizálását azzal, hogy halmozom őket színpadomon. Persze, nem eléggé. Valahogy elvesztettem a szavakat, értelmüket „Az ember elhagyta önmagát“ — fogalmazódik meg a Gargantua és Pantagruelben, amelynek szövegét Maria Czanarlevel közösen irtuk. TEREZA KRZEMLEN 01 NYELV A SZÍNHÁZMŰVÉSZETBEN? BESZÉLGETÉS JÓZEF SZAJNÁVAL, A VARSÓI STÚDIÓ SZÍNHÁZ IGAZGATÓ - FŐRENDEZŐJÉVEL A Dante előadásának egyik jelenete