Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-04 / 23. szám
üres sörösüveg a . Később széttekin- rrában és a tatban ruhadarabokat, vi- limlomot fedezői a kapitány rég rek biztosított afe- vitorláskapitányi ndelkezik, felesége :i, az Egyenest a imű könyvében ezt ik a francia Rivié- utat tettem meg. on és Leningrádon tem, ott építettem lakot, egy tizenöt Hét, és a Volgán, eren, Földközí-ten- ígot megkerülve itorláztam.“ Ebből most és az elkö- i mindkettőnk szó- ) és újabb kalandoréi birkózott meg az útjáról akkor Tiikor kipróbáltam it saját testhosszá- i fülke magasságáig leszkákat okos öt- ősorban a fedélze- Lngómozgás követ- Brotikus hangulat ég a szárazföldőn ik. Az adásvételi 'elvázolta a házá- zemablakai vannak iht egy készséges i csónakot tavaszi dbe hozta, és le- sörért a vízre en- Ite a megígért ki- 1, hogy pipázott és ilt és utasításokat eltem és végeztem Néha tervrajzokat lapján akkor és az ekben is egy-egy étit, az öregebbiket ia bocsátva, és mergikus harci tár- tt a csónaképítők- 5s az árakról. Min- ozás nélkül s nagy el. Amikor fáradt lost szundítok egy gy hálófülkébe és ómba bérűit. Pon- időben ismét meg- -és folytatta a ki- ően, lebilincselően ez a megtestesült §n világtengereken LÄSZLO fordítása iza, de ő ... Hiába, a férfiak soha y, mint egy édesanya, ez nyilván:a be a fejét az ajtón Andrej —, ítéleteid ne legyenek ... Nehogy 1 Jól ismerlek: biztosan töröd vaítéleteim — mondta Irina Nyiko- — a fiam iránti szereteten kívül. Is mindenkinek joga van az élőről még egy irodalomtankönyvben lig ne add a szentet! Ha menni azonban fenntartom magamnak a sek a sorsodon. Igen. És ne vitat- sülönben árva maradsz ...“ z ajtót. Az ajtócsapkodás másnap éten át folytatódott. Jöttek a ba- súztatók, akik ujjongtak örömük- ták, hogy a vonat nem három óra, múlva indul. Ezt követően pedig, indult további tervszerű bevásárló lás előtt lélekszakadva egy bog- mtott be a lakásba, és arra kérte in el egy csomagot az építkezés ; dolgok vannak benne — rikácsolbb idehaza volt, Moszkvában, eze- on felejtette, szegénykém ... Add fiam, tedd meg ezt a szívességet. Íves? , hogy a csomagot feltétlenül át- !S gondosan a bőröndjébe tette, colajevna hazajött a vasútállomásnap csendben tett-vett. kérdezte: •at szegény Andrjusenkától? Jól ike, aki éppen csak beugrott hoz- togy a szegény Andrjusenkának pig kell utaznia, amíg odaér, de megvetően leintette az okosko- látta odébbállni. •övid távirat érkezett: „Minden benneteket. Andrej.“ Ojabb öt nap i felberregett a telefon. Interura olyan tisztán hallotta Andrej í ötezer kilométer, hanem csupán el őket. nilyen kedvesen fogadták őket, és szállást kapott. Megismerkedett az építkezés főmérnökével, Krinyicinnel. Különös játéka a sorsnak, hogy éppen Krinyicin az, akinek a nénike a csomagot küldte. * Irina Nylkolajevna hallgatta és mosolygott: Tudtam — gondolta magában —, hogy ha volt udvarlóm, Kolja Krinyicin, a mostani főmérnök, elolvassa a levelemet és megtalálja Irina fényképét, akit akkor még Irának hívtak és akibe harmincöt évvel ezelőtt fülig szerelmes volt, hát mindent megtesz a fiamért! Még ha ez előítélet is. Még ha a protekció az átkozott múlt öröksége is! Fő, hogy egyetlen gyermekemnek jó sora van! És büszkén kérdezte: — Te még mindig azt hiszed, hogy a két szép szemedért fogadtak ilyen kedvesen? Vagy a vörös diplomád miatt? Tévedsz, Andrjusenka! A csomag, amelyet átadtál Krinyicinnek, tőlem volt... Kolja Krinyicin az én régi, hűséges barátom... Mi az, mi történik?! Irina Nyikolajevna azt hitte, a ménkű csapott a telefonba. Akkora ricsaj támadt, mint amilyen a Luzs- nyiki stadionban szokott lenni, amikor belövik a mérkőzés sorsdöntő gólját. Csak később értette meg, hogy — kinevették. És hogy az egyetlen fia nevette őt ki. — De túljártam az eszeden, te eszményi hős, ugye? — kérdezte büszkén Irina Nyikolajevna, amikor a kacagás hullámai már elcsendesedtek. — Csak hát én azt a csomagot nem is hoztam magammal — mondta Andrej —, ott van a szobában, a tükör mögött. — Micsoda? A szobámban? A tükör mögött? Nem értem! — Amint megláttam azt a vén szipirtyót, rögtön tudtam, hányadán állunk — magyarázta. Andrej. Hiszen az az egyik barátnőd nővére volt. És amikor úgy egymásra néztetek, már biztos voltam benne, hogy itt valami nincs rendben. Titokban felbontottam a csomagot és ... Szóval ezt nem vártam volna, mama, nem vár ... — Lejárt a beszélgetési idő — szólalt meg a telefonközpontból a kisasszony —, tessék befejezni! — Andrjusenka, Andrjusenka! — kiáltotta Irina Nyikolajevna, de a telefon már hallgatott. Aztán egyszer csak honnan, honnan nem, a pontos időjelzés szignálja hallatszott, rövid sípjelek, mint a műbolygók jelzései. — Így van ez mindig — sóhajtott egy nagyot Irina Nyikolajevna. — Valakinek a pontos időt jelzik, de az én időm már lejárt... És csoszogó léptekkel bement a szobájába, hogy a tükör mögül elővegye a csomagot — az előítéletekkel. SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Február vége, március eleje volt, amikor valahonnan a Petrinai hegyek mögül valami szélfúvás tévedt a völgybe. Általában reggelente támadt, aztán egész nap mindenünnen átjárta a falut. Ha jött a szél, valami furcsa könnyedség töltötte el a környéket; az ember azt gondolná, hogy a nagy vándorlások ideje köszöntött be: a fák az ég felé ágaskodtak, a folyók közelébb húzódtak a faluhoz, az elhalt háztetők ébredeztek, az ereszek meg úgy ragyogtak, mintha kivirágoznának. Maga a föld is felszabadult: hallgatag parancsszóra rendezgette el a térben új helyükre a dolgokat. Burle bátyánk ekkoriban kezdett mesélni valamit furcsa látomásairól. Csak elgondolom szépen, mesélte szenvedéllyel, sőt, elragadtatással Burle bátyánk, elgondolom bizony, emberek, hogyan is történhetnek ilyen furcsa dolgok a földön. Itt ez a zsenge fa, mutatott egy fiatal almafára a ház mögött, ezt a fácskát saját kezemmel ültettem a ház elé, épp az ajtó mellé, és most tessék, a ház mögött van ... Hogy lehet ez, az isten szerelmére, ámuldozott Burle bátya. Érthető, hogy senki sem hitt ennek a mesének, biztos részeg volt aznap az öreg, ám senki se merészelte korholni a füllentés miatt, hiszen e napokban mindenkinek úgy tetszett, hogy az élet gyönyörű. Egészen más volt, mint az, amelyik a sötét kalyibákban rekesztett, s amely vak- sivá tett. Ez egy teljesen másmilyen nap volt, más égbolt, sőt, pillanatokra még a völgy is más és ismeretlen lett. Ha pedig a Sapcse hegyről pillantott le az ember, a gyümölcsök és a tó felé, végtelen széles világ tárulkozott elő. Az emberek végül kijöttek a házakból, s tátott szájjal, hangosan szívták be a tiszta, langyos levegőt. Csak Iszaílovék, Trene Iszailovszki házában nem volt egészen így azon a márciusi napon. Amikor a hó olvadásnak indult, a ház előtti kis cseresznyésben, egy fa tövében, összegörcsedve, akár valami kis állatot, holtan találták Petranka Iszailovszka Ko- levszkát. Hogy mióta feküdt ott a fiatalasz- szony, senki sem tudta pontosan, de ameny- nyire a férje, Trene Iszailovszki emlékezett, talán még a tél beállta, a hófúvás kezdete óta. — Lehet, akkortól fogva fekszik itt — dünnyögte az ifjú férj, s elrévedve nézte az asszony megfeketedett tetemét. — Lehet, hogy azóta — ismételte, s közben furcsán hunyorgott apró, nyugtalan szemével. Majd megvakarta gzutykos borostáit, s mintha fontolgatna valamit, egész halkan, mintha csak magához szólna, ejtette ki: — No tessék, én meg azt gondoltam, hogy elhagyott — mondta, még mindig az állát vakargat- va —, és lám, nem ment el — toldotta meg nyugodtan, mintha mi sem történt volna a teleségével. — Nem ment el, furcsa ... Kivett egy csipetnyi dohányt a zacskóból, amely a nyakában csüngött, újságpapírba sodorta, és, még mindig nyugodtan, így szólt: — Igazában, furcsa egy asszonyka volt Petranka Kolevszka, isten nyugosztalja, nagyon furcsa volt szegényke ... — Beszélj — fordult feléje Tacko elvtárs —, mondd el, mi történt. Trene Iszailovszki. Az ember úgy tett, mintha nem is hali - ta volna a titkár szavait. Megritkult, sárgás fogai között sercintett egyet, s arca váratlanul érthetetlen mosolyra rándult — ki tudja, miért nevetett —, és így, mosolyogva motyogta: — Semmi, titkár elvtárs, még ma megüzenem Tripun Kolevszkinek, az apjának, temesse el. így van ez már, hiszen emberek vagyunk — és Tnena Iszailovszki az életről kezdett elmélkedni, pökött egyet, s kezét hátratéve, máris készült továbbállni. — Hohó, nem úgy van az, Trene Iszailovszki — tartotta vissza Tacko hangja —, szót kell váltanunk egymással... Hogy képzeled azt — Tacko elvtárs nem türtőztethette magát —, hogy „még ma megüzenem Tripun Kolevszkinek, az apjának, temesse el...“ Nem, nem úgy van ez, barátocskám, a mai világban. A forradalom minden egyes polgárunkról gondoskodik ... Emberhez méltón beszéljük meg a dolgokat, Trene Iszailovszki... — De mit, titkár elvtárs — kérdi kissé csodálkozva az ifjú férj —, mi van itt megbeszélni való, istenemre? ... Csak fecsérelnénk az időt... A dolog úgyis világos ... Tacko elvtárs nehezen mozdult el helyéből, s mintha a meleg széllökéstől védekezne, fojtott hangon kérdezte: — És írni ebben világos, Trene Iszailovszki, mi világos itt egyáltalán? ... Beszélj, az isteniedet, hogyan történt — mondta a titkár. De Trene Iszailovszki nem szeretett sietősen beszélni. Sokáig igazította elnehezült ajkait, amelyek olyan mozdulatlanok voltak, akár két megtorjpant malomkő. Minden olyan volt rajta, mint az első pillanatban, amikor ráakadtak Petranka Kolevszkára. Ugyanaz az apró, nyugtalan, a puffadt arcon mélyen ülő szempár, orcái megnyúltak, akár a téazta, a húsba beékelt tömzsi orr, a kerek és kissé nyitott, füstös száj — semmi, az ég adta világon, semmi sem változott rajta egész idő alatt. — Elmondom, miért is ne — mondotta végül, s szóról szóra elmesélt mindent, amit tudott. ... Rögtön a lagzink után történt, magyarázta Trene Iszailovszki. Látom én, hogy Petranka Kolevszkával a dolog nem úgy áll, ahogy kéne, valami nincs rendjén ... Kérdem tőle, mi van, hogy van, de ő csak hallgat, éjjel-nappal. Mint ura, kérdem tőle nap nap után, de ő csak hallgat, hallgat... A dolog világos volt... Tudtam én azt, de mégis tőle kérdtem, tőle akartam hallani... Látom, hogy balul ütött ki a dolog, s mondom magamnak, Trene, söpörd ki ezt a mocskot rögvest, el a házból vele... így is tettem. Nem szidtam meg, kezet sem emeltem az asszonyra. Csak mondtam neki: Petrainlka Kolevszfela, így tovább nem mehet- Szedd a cókmókodat, és el a házamból. Menj, nehogy híre keljen, mint a régi időkben, hiszen ml másért harcoltunk ... És az asszony tényleg nyugodtan el is m,ent, megértette, hogy hibázott, mondotta Trene Iszailovszki, majd egy pillanatra elgondolkozva, mintha saját magának beszélne, folytatta: — Azt meg, ami ezután történt, nem értem — és tehetetlenül behúzta a vállát, mint a fázós ember, újból az asszonyra meredt, ott, a fa tövében, s fejét bizonytalanul csóválva mondta: — Sehogyan sem értem, mi történt Petranka Kolevszkával. Az már harmadnap volt, hogy elment a háztól — emlékezett vissza. — Éjszaka volt. — És — tél, odakint ítéletidő, azt hinné az ember, a föld is kifordul sarkából. Hallom, hogy zörget va~ laki, mocorog az ajtó előtt. Azt gondoltam — valami barom menekül a hóvihar elől. A szél meg süvölt, akár egy őrült fenevad. Csak úgy tépázta a gyümölcsöst. Zúgott a vihar a csupasz ágak között, s egy ismerős hang követte nyomon. Valaki kiáltozik az éjszakában, kaparja az ajtót, mintha sírna is, ember-e, szél, állat vagy micsoda. És csak jött az a hang. Ki lehet az, csudálkoztam, és felkeltem, hogy megnézzem. Hát, nem hittem a saját szememnek. Az ajtó előtt nem más volt, mint Petranka Kolevszka ... Látom — teljesen átfagyva, vacogó fogakkal vonszolja magát a hóban, karjával átöleli a lábamat, teljes erőből szorít magához, nem enged, mintha karmokkal kapaszkodna. Egy hang pedig, furcsa hang, csak a jóisten tudja, honnan és hogyan szorult belé, ez a hang könyörög és zokog. Azt mondja: — Ne hagyj el, aranyom — jajgatott Pet- ramika Kolevszika —, a rabod leszek egész életemben, köss láncra, a kutyák közé, ne hagyj el, Trene Iszailovszki, élve nem térhetek vissza apámhoz, Tripun Kolevszkihez, megöl az égész világ szeme láttára. Az ember megrázta a fejét, és egészen más hangon, nagyon halkan a titkárhoz fordult. így szólt: — És sehogy sem értem, mi történt az asszonnyal. Hogy ülhetett három napig a hóban az ajtó előtt. Mit tehettem, megsajnáltam. Beengedtem a házba ... Hagytam, hadd legyen a lenti szobában. Majd elhallgatott, s egy cigarettát sodort, és ugyanezen a megváltozott hangon motyogta: — Aztán pedig, titkár elvtárs, aztán én nem tudom, mikor ment el... Mit tudom én — ott maradt-e, vagy sem, az alsó szobában ... Egy pillanat múlva egyenesen Tacko titkár arcába mered, s szemében először valami zavaros fénnyel, mondja: — Ez az igazság, titkár elvtárs... Tél volt... — Tél — mondta szárazon a titkár, majd mintha megnémult volna, mintha rásújtottak volna, ott maradt annál a fánál. Többé senki nem szólt semmit. Tavasz volt, ébredeztek az elhalt háztetők, mintha virágba borulnának, csillogtak az ereszek, és körös-körül minden megbolydult. Tavasz volt. Végül az emberek is kijöttek a házakból, s tátott szájjal, hangosan szívták be a tiszta, langyos levegőt. — Meghalt Petranka Kolevszka — mondta valaki. — Isten nyugosztalja — mondta másvalaki —, mindannyian meghalunk egyszer ... De ez csak az elhalálozások kezdete volt. * Mai jugoszláv elbeszélő VUJICSICS MARIETTA fordítása Gyúrók Éva: Gyermekportré (tollrajz) ZSIVKOSSINGO#!
