Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-04 / 23. szám
A méhészek optimisták avagy egy szakember tapasztalatai A Bódva völgye a régmúlt időkben {(ivekben, fákban, virágokban igen gazdag vidék lehetett. Mindezt azért gondolom, mert itt a méhészetnek sokszázados hagyománya van. Ezen a tájon például több község címerében is ott található a méhkas, a méh. Vajon mi maradt meg ebből a hagyományból, vajon a Kassa-vidéki járás (Koäice-vidiek) eme nyugati részén napjainkban életképes-e még a méhészet? Ez a két alapkérdés volt az, ami arra késztetett, hogy a legilletékesebbtől — Bubenko Imrétől, a Szlovákiai Méhészek Szövetsége Bódva völgyi aiapszervezetének elnökétől kérjek rá választ. Mielőtt azonban papírra vetném a 'vele folytatott beszélgetésemet, fontosnak tartom elmondani, hogy Bubenko Imrével a szep- si kultúrházban egy méhészgyűlés után találkoztam, ahol először az ő sorsának alakulásáról, majd a méhész-alapszervezet életéről, és végül a méhészet jövőjéről váltottunk szót. * # * — , ön mikor került kapcsolatba a méhészettel? — 1 Már nagyon régóta foglalkozom méhészettel, úgy is mondhatnám, hogy beleszülettem, hisz méhészdinasztiából származom. Édesapám már komolyan tméhészkedett — s hetvenhatévesen jelenleg is folytatja. Az ő apjának és nagyapjának is voltak méhei. — Gondolom szereti is a méheket? Ha így van, meg tudná mondani, miért? — Azért szerettem meg a méheket, mert láttam náluk a nyugodtságot, a rendezett életet. Náluk semmilyen káros szenvedély nincs, és amit megcsinálnak, az tökéletes. Nem olyanok, mint sokszor az emberek, hogy elsietik ezt-azt, és az eredmény már nem olyan, mint amilyet vártak. Hát valahogy azért szerettem meg őket, s a velük való foglalkozás nekem mindig lelki megnyugvást jelentett. — Eleinte csak otthon méhészkedett az édesapjával, de úgy tudom, később hivatásos méhész lett? — 1953-ban — mikor hazajöttem a katonaságtól — a Tornai Állami Gazdaságba mentem dolgozni. Onnan azonnal elküldték egyéves méhészeti tanfolyamra. Mikor azt sikeresen elvégeztem, itt az állami gazdaságban 160 családos nagyméhészetet bíztak a gondjaimra. Ezekkel a méhekkel a Rózsás-tanyán 1971-ig foglalkoztam, de ekkor a méhcsaládok száma már 250 volt. — Közel két évtizedig volt tehát hivatásos méhész. Mielőtt elmondaná, hogy miért hagyta ott, arra ké rém, előbb a tapasztalatairól szóljon. — Kezdettől fogva tulajdonképpen egy technikai kísérletet folytattam, mely arra irányult, hogy miként lehetne egy méhésznek több családot is ered ményesen kezelnie. Erre a kísérletezésre azért volt szükség, mert világosan láttam, hogy például a száz méhcsaládtól származó jövedelem a gazdaságnak arra sem elég, hogy a méhésznek — a semmi esetre sem irigylésre méltó — bérét kifizesse. Hogy kőnk rétabb legyek: tudjuk, hogy nálunk még most is csak a méhészet egyenes hasznát, vagyis a mézet ismerik el. A méhek szerepét a virágok beporzásában nem nagyon méltányolják. Nos, ha én családonként mondjuk 20 kg mézet pergettem, ez az érvényben levő 'nagykereskedelmi ár szerint 450 koronát ért. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy az egy családra eső évi kiadás megközelítette a 280—300 koronát, akkor láthatjuk, hogy egy olyan méhészettől, mint a miénk volt, kezdetben a gazdaságnak 15—20 000 koronával több haszna nem származott... — Ilyen beállításban eléggé lehangoló a kép! — Csak látszólag. Ez a probléma ugyanis megoldható volt, sőt kétféleképpen is. Az egyik lehetőség ilyen esetben az, hogy növelni kell az egy családra eső hozamot, ami vándorlással elérhető. A másik pe dig, amit én is gyakoroltam, hogy egy i^hész minél több családot kezeljen. Ez utóbbi alkalmazásánál azonban több problémát is meg kell oldani. A méhésznek úgy kell megterveznie a munkáját, hogy például gyorsan tudjon kipergetní, továbbá olyan kezelési módot kell elsajátítania, ami lehetővé teszi 200—200 méhcsalád zoótechnikai határidőn belül való kezelését. Nagyon fontos a pontos nyilvántartás is, mert csak így tudhatja az ember, hogy melyik kantárba mikor és miért kell benyúlnia. Ezenkívül meg kell oldani az anyanevelést, ami a mai technikával már nem gond. Ugyancsak ez mondható el a méhek őszi etetéséről, ami a légszűrős etetők alkalmazásával nem is okoz gondot. Állítom, hogy a mezőgazda- sági üzemekben ma már nagyon is rentábilis a méhészet! , — Miért hagyta ott mégis? — Nem a fenti okok miatt. Ogy történt, hogy hetvenegyben Valkai méhésztársamnak adtam át a méhészetet, s aztán állami gazdaságunktól a buzltai részleget — a Rózsás-tanyával együtt — a Május 1 Efsz vette át. Én a Tornai Állami Gazdaságban maradtam, és a zsarnói (Zarnov) részleg vezetője vagyok. — Itt a Bódva völgyében mióta tömörülnek szervezetbe a méhészek? — Édesapám, a bodolói (Budulov) Palóci Elek, a tornai (Turfta) Bodnár Péter, a perényi (Perín) Winter Mihály még a század elején, pontosabban a húszas években megalakították a Bódva völgyi Méhészek Szövetségét. — ön mit tud ennek a szövetségnek a múltjáról? — A méhészeket bogarász népségnek tartják, s rájuk mindig is jellemző volt, hogy szerettek összejárni, elbeszélgetni a tapasztalataikról, gondjaikról. Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban nálunk is afféle vándorgyűléseket tartottak. Összejöttek egy-egy fél napra, elbeszélgettek, majd az élő tapasztalat- cserére, vagyis a méhes megtekintésére is sor került. Mindebből természetesen sokat lehetett tanulni, és hogy tanultak is, azt az is igazolja: alapszervezetünknek jelenleg 503 tagja van, akik összesen több mint 6400 méhcsaládot gondoznak. — Méhészszövetségüknek mi a küldetése? — Legfontosabb feladatunk, hogy a lakosságot ellássuk mézzel. A méznek nagy a kalóriaértéke, és az a jó tulajdonsága, hogy könnyen felszívódik. Nem véletlen, hogy a méz például a sportolók és a gyerekek legkedvencebb eledelének számít. Évi termelésünk 650—700 mázsa méz. Természetesen elsőrendű céljaink között szerepel méhészetünk korszerűsítése is, ami elsősorban a méhésztársak szakismereteinek bővítésével érhető el. Már hagyományosan tanfolyamokat szervezünk a kezdő és a haladó méhészek számára. Itt egy aggasztó problémát nem hallgathatok el. Alapszervezetünk tagságának 75 százaléka magyar nyelvtudású, de nekünk a magyar szakelőadó biztosítása sok gondot okoz, mivel ilyen jóformán nincs. Az elmúlt évek során időnként Budapestről, Gödöllőről hívtunk meg egy-egy szakelőadót, de ez alapszerezetünket anyagilag eléggé megterhelte. Jó tapasztalataink vannak azonban a tanulmányi kirándulásokat illetően. — A Bódva völgyében tulajdonképpen fejlődik, vagy hanyatlóban van a méhészet? — Ha a statisztika tükrében nézzük a méhészetet, az kell mondanom, hogy fejlődik. Alapszervezetünlc- nek az utóbbi tíz évszázad alatt ennyi tagja és méhcsaládja sohasem volt, mint most. Bár méhészeink elég sokat panaszkodnak, hogy a gazdaságokban sokat permeteznek, nem érdemes már méhészkedni... — Gondolom, a környék iparosítása is negatívan hatott a méhészetre? — Igen, ezzel sok gondunk van. Az utóbbi időben nagyon meggyűlt a bajunk a Kelet-szlovákiai Vasművel. Az uralkodó széljárás irányában ugyanis — Gomboson, Alsóláncon, Buzitán — tavaly több mint száz méhcsalád elpusztult, illetve „elnéptelenedett“. — Mindezek után milyennek látja a Bódva völgyi méhészet jövőjét? — A méhészek — mióta világ a világ — mindig optimisták voltak. Ha az egyik év nem sikerült, mindig azt mondták, majd a következő jobb lesz. Pillanatnyilag olyan a helyzet, hogy elég sok pesszimizmusra lenne okunk, hisz gyenge a tavasz, még májusban is hűvös az időjárás. Ami pedig a távlatot illeti? Egy biztos — méhlegelőink nagyon leromlottak. Elfogytak a rétek, elfogytak a füzesek, a rekettyések. Az erdő- gazdaság szakemberei szemétnek nézték őket, és kitisztították tőlük az erdőt. Ez természetesen csak a dolog egyik oldala. Nekünk látnunk kell azt is, hogy a mezőgazdaság új lehetőségeket is kínál. Gondoljunk csak a szakosított növénytermesztésre, a nagy repcetáblákra. Ez jelentős hozamot biztosít a méhek- nek. Ugyanez vonatkozik az évelő takarmányokra, amelyek szintén jó mézelők. örvendetes, hogy egyes gazdaságok felismerték a gyümölcsösök telepítésének fontosságát, s az sem lebecsülendő, hogy járásunkban több olyan gazdaság is van, amelyik magtermesztésre szakosodik. A növények beporzásában ezek a gazdaságok már nem tekinthetnek el a méhek segítségétől. Jó jel továbbá az is, hogy a Szlovák Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium kollégiuma már foglalkozott a beporzásért járó anyagi térítések kérdésével. Csehországban már mindennapi gyakorlat, hogy a gazdaságok a méhész-alapszervezetek- kel szerződést kötnek egyes növényfajták beporzására, s ezt az előírásoknak megfelelően honorálják is. Remélem, ha az idén nem is, jövőre Szlovákiában is követjük ezt a jó példát. SZASZÁK GYÖRGY öt éve még pázsit volt itt. A többszintes, mozaikokkal díszített új kórház udvarának egy részét most is drótkerítés veszi körül. Még hallani a habarcskeverőgép monoton zúgását. A gyerek- és felnőttosztályon már betegeket gyógyítanak a fehérköpenyes orvosok. Az állványokon kőművesek sürögnek-forognak. Az utolsó simításokat végzik a tőketerebesi (Trebiáov) kórház külső falain. A tavaszi napfényben mint frissen hullott hó csillognak a fehér mozaikkockák. Ezekkel burkolja be az épület homlokzatát Kopasz Gyula héttagú kőművescsoportja. Kopasz Gyula negyven éve dolgozik a köművesszakmában. Leülünk a verőfényes, tágas, udvar egyik sarkában, s az emlékeiről faggatom. — Mit építettek először a felszabadulás után? — Kinek érdekes ez ma már? — kérdezi. — Gondolom sokaknak, kivált a fiataloknak lehet tanulságos. — Szobránc (Sobrance) környékén kezdtük a háborúban szétrombolt lakóházak újjáépítését. Itt egész falvakat lőttek rommá. Mi leleszi kőművesek voltunk e vidéken az első fecskék, mert nálunk akkor még több mint száz kőműves volt. — Hányán dolgoztak egy csoport-' ban? — Hatan. — Hány családi házat építettek fel egy év alatt? — A falazással, belső és külső pu- colással együtt kettőt. De akkor még csak húsvéttól november elsejéig dolgoztunk, amíg be nem álltak az első fagyok. — Egy héttagú kőművescsoport most hány lakásegységet tud átadni évente? — Ha minden jól megy, százötvenet, de sokszor többet is. A mai építkezési technológiát össze se lehet hasonlítani a régivel. Állandóan tanulnunk kell nekünk is. A mai kőműves-, nek a betonozástól a szerelésig, a vakolástól a brizolit szakszerű alkalmazásáig mindent tudnia kell. Bizonyos fokig újra művészet lett a kőművesszakma, akárcsak száz-kétszáz évvel ezelőtt, amikor azokat a palotákat építették, amelyeket ma is megcsodál az ember. Persze, most más az építészeti stílus. — A negyven év alatt sok lakást, iskolát, kórházat építettek fel. Mikor kezdődött e nagy építkezések kora? — Ágcsernyőben (Cierna nad Ti- sou) kezdtük 1948-ban az új állomás építésével. Onnan Kassára (Kosice) kerültünk a Magasépítő Vállalathoz, ahol már harminc éve dolgozunk. Kassán a Komensky utcában mi raktuk le az első nyolcszintes ház alapjait. Egész kis város lakossága elférne azokban az épületekben, amelyeket- már mi építettünk fel. 1960-ban szocialista munkabrigádot alakítottunk. Kassán mi indítottuk el ezt a mozgalmat. Amivel bennünket megbíztak és amire kértek, azt mindig határidőben és pontosan elvégeztük. A közeli hetekben kapjuk meg az -aranyfokozatot. — Az egykori hírneves Kopaszkőművesbrigádból hány törzstag dolgozik még? Maga elé néz, majd tűnődve mondja1: — Hogy mennyire múlik az idő, ezen mérem le igazán. Azóta már sok szaktársam, köztük a bátyám is nyugdíjba ment. A régiekből csak néhá- nyan maradtunk. Jakab Pál, Világi Béla, Suszter József, Bőjtös István és én. — Beszéljünk még a Kassán töltött évekről, hiszen itt építettek a legtöbbet. A lakóházakon kívül miket még? — Valóban, a Kassán töltött évtizedek jelentették számunkra az igazi nagy építkezések korszakát. Tizennégy iskolát, két kórházat és két po- liklinikát építettünk fel. Jóleső érzés ezekre az évekre visszagondolni. Minket bíztak meg a műszaki főiskola építésével is. Itt igazán szükség volt minden szakmai tudásunkra. Hogy képletesen szóljak, ez volt számunkra az egyetemi vizsgaidőszak. Itt bizonyítottuk be, hogy mit is tudunk. Ha Kassán járok, mindig megnézem és elgyönyörködöm ebben az épületben. —- A tőketerebesi kórház építésén mióta dolgoznak? — öt éve. Ez az épület is megkívánta, hogy igazodjunk a költő szavaihoz: „Dolgozni csak pontosan, szépen.“ Decemberre adjuk át véglegesen a kórházat. A befejezés után megyünk vissza Kassára. — Ogy tudom, hogy ön a Kassa városfejlesztésében szerzett érdemeiért az aranyérmet is megkapta. — Többek között ezt is megkaptam. Ezenkívül kétszer kaptam miniszteri és egyszer állami kitüntetést. De van számos kisebb-nagyobb kitüntetésem és elismerő oklevelem. Voltam két jutalomutazáson is. Két hetet töltöttem a Szovjetunióban, ahol sok minden tetszett. Különösen megcsodáltam Leningrad építészeti remekeit. — A másik jutalomutazás? — 1967-ben voltam a montreáli világkiállításon. Itt tíz napot töltöttem. Őszintén mondom, én ennek a rend- szernea köszönhetek mindent. Sokat kaptam tőle, de úgy érzem, én is adtam valamit, ha mást nem, a becsületes munkámat — mondja búcsúzóul. Fölállunk. Együtt indulunk az állványok felé. Felvonó röpít fel bennünket a legfelső emeletig. Valahol mesz- sze, a zsendülő rétek fölött pacsirta énekel. Lentről a betonhabarcskeverő halk zümmögése hallatszik .. . TŰRÖK ELEMÉR Állandóan tanulni kell BESZÉLGETÉS EGY KÖMÜVESBRIGÄD MUNKÄJÄRÖL 1978. VI. 4.