Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-28 / 22. szám
natban kiköpték egy fogukat“ — mondta Alfonz, aki értett a férfiak nyelvén. Kalandos történeteit kiszínezte, meg is toldotta, és így elérte, hogy estéről estére látogatták, dicsérték, sőt sajnálkoztak is fölötte. Mindig a legérdekesebb résznél szakította félbe mondókáját, s keresni kezdett valamit a padláson vagy éppen kiugrott az udvarra. „No, és mi lett a vége?“ — kiabáltak utána, de hiába. Bolygó Alfonz felmászott a padlásra, mert hogy valamit ennie is kéne. A következő alkalommal a férfiak az itókához már harapnivalőt is hoztak, hogy a borbélynak ne kelljen épp a legizgalmasabb résznél ennivalót keresnie az udvaron vagy éppen a padláson. Ügy mint most is. Egyszer csak félbehagyta a történetet, s néhány pillanat múlva már lakmározott. „Es felakasztották?“ — kíváncsiskodtak a férfiak. „Nem — felelte Alfonz evés közben, s vágott egy darabot a szalonnából. Közben azon törte a fejét, hogyan is folytassa. — Nos, így történt: A félszemű egyszer csak magasba emelte a halálra fáradt hóhért, és fejét már-már a hurokba dugja, ha nem lép közbe a főbíró.“ „A főbíró?“ „Bizony! Megkegyelmezek neked ezen és ezen paragrafus értelmében! — kiáltotta. A félszemű a földre eresztette a hóhért és a bíró kíséretében elhagyta a börtönt.“ Bolygó Alfonz többé nem találkozott vele. A börtönben viszont megtanult egyet s mást, - a legtöbb tapasztalatot azonban Ádámtől, a felcsertől szerezte, akinek gyakran segédkezett a borotválásnál, sőt nemegyszer a vérzést is segített elállítanl. Amikor kiengedték a börtönből, egy ideig még csavargón a világban. Végül is összekoldult egy ollóra, szappanra meg borotvára valót, és vándoriparos lett belőle. Dolgozott szárazon és vízen, sőt kis ideig egy karaván borbélya volt a sivatagban. „S hogy is volt az Perbenyíkkel?“ „Hát Perbenyíkkel a következő esett meg — kezdte történetét. — A Svarha nevű hajón dolgoztam. Egyszer, — Ez érdekes, nagyon is érdekes — jegyezte meg apu. — Engem a bolhák mindig békén hagytak! Apa hitetlenkedve csóválgatta a fejét és újra maga elé húzta a könyvet. Jareőek ezalatt az ágyából figyelte, Radek hogyan próbálja elcsípni a bolhát. Merően figyelte, milyen óvatosan hajtja fel Radek egyre jobban a takaróját és gondosan megnéz minden gyűrődést. Egyszer csak a gyerek hirtelen lecsap a kezével és örömmel felkiált: — Megvan! — Mami, sikerült — lármázott Jareőek —, már megfogta! — Apa, hát mégiscsak bolha volt! — zavarta meg újra anyu az olvasásban. Apa bosszúsan tette félre megint a könyvet, levette a szemüvegét és azt kérdezte: — Mi van már megint? — Semmi, csak Radek megfogta a bolhát — mondta mami. — Akkor jó — dünnyögte apa és feltette a szemüvegét. Radek azalatt az ujjai közt szorongatta a bolhát és intett a testvérkéjének: — Gyere, nézd meg! ahogy dolgozom, beront a borbélykajütbe Perbenyík. Galléron ragadta a kuncsaftomat, ő maga meg leült a székbe. Nem tudtam, mitévő legyek, kezdjem-e el nyírni vagy netán borotválni. Kérem szépen — mondom neki —, mit óhajt?r Erre úgy rám kancsalított, hogy nyomban torkomon akadt a sző, s eszembe jutott, hogy én, szegény, beteg ember nemegyszer kaptam, csak úgy ok nélkül pofont az emberektől. Titokban rásandítok, és látom, hogy a szeme haragot lövel. Fogom a szappant, hogy legalább beszappanozom az arcát. Miközben szappanozom, hirtelen felugrik, és úgy ahogy van, fél arca szappanos, kirohan. Keresni kezdek valami dohányt vagy legalább egy korty pálinkát, hogy bátorságot merítsek arra az esetre, ha netalán visszajönne. De nagy ijedségemben semmit sem találok, hiába kutatom fel az egész kajütöt. Mindenütt csak kefék, papírdarabkák, meg kölni víz.“ „Kölni víz?“ „Ahogy mondom, kölni víz! Csak nem iszom kölnit! — így én, s abban a pillanatban ki más jelenik meg az ajtóban, mint Perbenyík. Leül a székre, nagyokat pislog, majd elalszik. Rettentően megkönnyebbülök. Ahogy rám-rámlehel, érzem, hogy legalább három órája részeg. Óvatosan kaparom az arcát, egyszer csak elkezd álmában énekelni, s közben a borotva beleszalad az arcába. Baj van, villan át az agyamon. S igazam volt. Kinyitja a szemét, és a tükörbe néz. Mindent lát. Az arcából csorog a vér. Elkezd fel-alá sétálni a kajütben. Biztosan azon töpreng, hogyan tehetne el láb alól. Engedje meg, kedves uram, hogy elállítsam a vérzést. De ő a közelébe se enged. Fojtogatni kezd. Fojtogat, egyre erősebben markolja a nyakamat, és nekem, halálfélelmemben átvillan az agyamon egész életem, minden jó és rossz, amit eddig tettem. Bizony — mondta Bolygó, és levágott egy darabot a szalonnából —, soha többé nem ehettem volna szalonnát, ha fojtogatás közben el nem szenderedik“. „Egy kis pálinkát?“ „Hát persze, tisztelt Hemzsegő Szilveszter. Bizony iszom, mert ha arra gondolok, mi vart volna rám azután ...“ „És fojtogatás közben elaludt?“ „El. Rögtön el is állítottam a vérzést, és éjszakára otthagytam a kajütben. Ha ez reggel észreveszi arcán a varat! Jaj! — sóhajtottam. Rágondolni is rossz... A halált el nem kerülöm. A legjobb esetben kiszúrja a szemem. Meg kellene mondani a kapitánynak, morfondírozok, míg egész éjszaka a fedélzeten sétálgatok. Még őt is el- agyabugyálná, vagy valamelyik matrózt megnyomorítaná. Verekedéssé fajulhatna a dolog, s ilyen verekedésben bárki életével fizethet — tűnődöm, aztán legyintek: Hány ártatlan utast belöknek a tengerbe, és ha az utas nem tud úszni, akkor mi van? Vagy ha tud is úszni, hogy úszná át a tengert? Eh, nem keverek bele senkit! S ahogy így döntöttem, mindjárt megkönnyebbülök. Egy kicsit sírdogálok, és kivárom a reggelt. Nézem a napot, amint kiemelkedik a tengerből, tekintetem szertefut a széles tengeren, sóhajtok egy nagyot, és mindenre elszántan belépek a kajütbe. Látom, hogy Perbenyík veri a fejét a falba és keservesen sír. Ne verje a fejét a falba, uram, mondom neki. Mit tettem! — zokog. — Hogy teszem jóvá? Inkább elemésztem magam! — és már indul is, hogy a tengerbe vesse magát, mégpedig úgy, hogy előtte erősen fej- bekólintja magát, esetleg esés közben ügyesen beveri a fejét a hajó oldalába, nehogy kísértésbe essen, s kiússzon. Jajajaj — ordít, s közben a haját tépi. Ne vesse magát a tengerbe! — állítom meg erélyesen, inkább vigyen véghez valamit jótettet. Igaza van, kedves uram — tér észhez Perbenyík, és rögvest meg is kér, hogy tanácsoljak neki valami jótettet. Még gondolkodni se hagy. A legszebb cselekedet megmenteni valakit a haláltól — mondom neki az első pillanatban. Például kimenteni az égő házból egy gyereket, ha közben magunkat égetjük is meg. Könnyű tanácsot adni — feleli szomorúan. De hisz ilyet csak a szárazföldön lehet cselekedni! Meghánytunk-vetettünk azután mindent, mit is lehetne a tengeren véghez vinni, de neki egyik sem felelt meg. Gyötrődni fogok, s ezzel elégtételt adok. S mit nyer azzal, ha gyötrődni fog? Gyötrődéssel csak agyongyötri magát. Nem is érdemiek semmi mást — feleli. Ha legalább egy hajót megmenthetnék az elsüllyedéstől! Túl sok magában a hiábavalóság, tisztelt Perbenyík Antal — mondom neki szigorúan, mert közben már névről is ismertük egymást. Inkább segítsen az embereknek. Az embereknek? S mi a fenét? — kérdi Hát valami mindig akad. Letörölheti a port a hajón és más ilyet — mondom neki hisz az is jótett! Ezután mindennap adnom kellett peki valami feladatot, hogy agyon ne gyötörje magát. És magának is segített? — kérdezte a borbélyt Kruksza. Hát persze! Elsősorban is megvédett a mindenféle szed- tevette alakoktól. Például a Kanári-szigeteken egy kockás kofferes férfi szállt fel a hajóra. S rögtön kötözködni kezdett velem, meg egyre molesztált idegen nyelven. Én meg mondom neki, hogy így és így ..., de az nyújtogatja rám a nyelvét, szorongat, meg ölelget. S ha nem szorongat, akkor strikkel. Miféle csodabogár lehetsz te, gondolom, s Perbenyíknek mindjárt feladatul adom, hogy csináljon vele valamit. És mi a fenét? — kérdi. Beszéld le rólam. No és hogyan beszélem le, ha nem tudok vele szót érteni? Például lábra taposással — tanácsolom Perbenyíknek. Amint elkezd ölelgetni, lépj a lábára! És ez jótett? Hogyne! És így is történt. Amikor legközelebb ölelgetni kezdett, Perbenyík nagyot taposott a lábára. Rögtön abbahagyta. De kis idő múlva megint kezdte. Erre Perbenyík ismét, bumm . . . Kezdte a nyelvét nyújtogatni? Perbenyík fülöncsípte. Ez úgy elvette a kedvét, hogy a legközelebbi kikötőben eltűnt, de előbb még kiszállás közben dühében leköpte a hajót. Egyik nap azt mondja nekem Perbenyík: Érzem, hogy négy év múlva meghalok, közeledik utam vége. Látja a szárazföldet? Látom, kedves Perbenyík Antal, de miért beszél ilyen szomorú dolgokról? Ott azon a szárazföldön kiszállok, hogy az alatt a négy év alatt véghez vigyek valami jótettet ott is. Elég jótettet cselekedett már a hajón, a szárazon előbb pihenjen meg egy kicsit — tanácsolom neki, s elfog a sírás. És a halálra ne gondoljon, kérem szépen! Mi jutott eszébe? Ügy véli, hogy itt a hajón volt néhány jótettem? Mi az, hogy néhány? — felelem. Egész sor! S a szemem könnybe szökik. Szipogok és zsebkendő után kutatok a zsebemben. Elrohanok a kajütbe. Zsebkendő sehol, mindenütt csak kefék, papírok meg egyéb lomok. Két nap múlva elbúcsúztunk.“ „És meghalt négy évre rá?“ — kérdezte Bur- csik. „Nem emlékszem, hogy négy múlva-e. De hogy meghalt, azt biztos tudom. Véletlenül értesültem róla. Üldögélek egy vendéglőben — akkor már nem dolgoztam a hajón —, s hallom, hogy az emberek valakiről beszélgetnek: Az volt aztán az ember! Az volt a hős“. Bolygó Alfonz végigjáratta tekintetét a férfiakon, s azon törte a fejét, hogyan is fejezze be történetét, hogy annak minél nagyobb hatása legyen, milyen halált válasszon a szerencsétlen Perbenyíknek. Ne csigázzák tovább kíváncsiságomat, emberek, fordulok hozzájuk, mondják már meg, mi történt. Maga nem tudja? Hogy is tudhatnám, hisz már három napja vándorlók, kérem szépen. Nos, mi, — kezdik a történetet, jó nagy feneket kerítve neki. Tudja, hogy van az. Szegény ember örökké a földeken van. így Kvártál Maris is. Jön vissza a mezőről, és kővé mered. Látja, hogy a háza lángokban áll. A ház előtt meg egy csomó ember. Jaj! — kiabál. A gyermekem! — s erre rögtön elájul. Egyszer csak a Ián gokból kilép a megmentő, s a füstös gyereket lerakja az anyja elé. Nem Perbenyík Antal volt a neve annak a megmentének? — tör ki belőlem. Honnan tudja, kedves uram? Tegnap volt a temetése. Nem szóltam egy szót sem, csak eltűntem. Kimentem az utcára, szomorú léptekkel a sötét éjszakába.“ A férfiak meghatottan távoztak. A félig ürített poharat, szalonnát, kenyeret, sőt még a pattogatott kukoricát is az asztalon hagyták. URBÄN KLÄRA fordítása Jareőek odaült a testvére ágyára és ámulva nézte azt a kis fekete pontot, amit Radek görcsösen szorított a mutató és hüvelykujja között. — Látod? — kérdezte suttogva Radek. — Persze hogy ... Csíp? — kérdezte borzongva Jareőek. — De még hogy! — bizonygatta Radek. „ — Hol szedted fel? — Ha én azt tudnám ... — Egyszec már nekem is volt — dicsekedett Jareőek. — De ekkora? — Nem, ekkora nem volt — ismerte el. — Gyerekek, aludni! — rendelkezett mami. — Holnap reggel iskolába mentek. — De anyu, én csak a bolhát mutattam neki — csipogta Radek. — Elhallgassatok végre! — szólt haragosan mami. — Apjuk, szólj már rájuk, hogy aludjanak! —- Mi az már megint? — szakította félbe az olvasást apa. — Mért nincs ma csönd? — Állandóan arról a bolháról sugdo- lóznak — panaszkodott mami. — Igazán aludhatnának már. — De hisz a bolhát már megfogták! — Persze hogy, de most meg folyton azt nézegetik. — Csend lesz már végre? — szólt keményen apa. — Mosdjatok rendesen minden nap, s akkor ilyesmi többét nem fordulhat elő. Vegyetek példát rólam, még soha életemben nem volt bolhám! Engem a bolhák egyszerűen békén hagynak! Ezzel apa az oldalára fordult, valamit még dünnyögött és olvasott tovább. Anya a mellette lévő ágyban már szunyókált. — Tudod mit? — súgta oda Jareőek a testvérének. — Nem tudom — mondta tétován Radek. — Radko, elhiszed, hogy apát békén hagyják a bolhák? — Valószínű, különben mért mondaná? — Ha te helyedben lennék, kipróbálnám — kezdte a rábeszélést Jareőek. — De hogyan? — kérdezte csodálkozva Radek. — Hogy hogyan? — mondta titokzatosan Jareőek. — Egész egyszerűen. Mássz oda és dugd be az ágyába! A több,it majd meglátjuk! Radek vigyorogva bólintott. Jareőek feszülten figyelte, amint a testvére szép csendben, négykézláb mászik apa ágya felé. — Csak a bolha meg ne lépjen addig! — jutott Jareőek eszébe, és riadtan szorította kis gyermeköklét a szájához. Radek lassan, de biztosan haladt előre, s a bolhát jó szorosan tartotta az ujjai között. Az apu ágyánál megállt, csöndben felemelte a takaró csücskét és aládugta a kezét. Jareőek meredt szemmel nézett a félhomályba ... Kis idő múlva Radek már újra az ágyában üldögélt. — Sikerült? — kérdezte Jareőek, mintha nem hitt volna a saját szemének. — Hát nem láttad? — nagyképűskö- dött_ Radek. — Biztosan ott van! — De hisz apa meg se moccan! — mondta csalódottan Jareőek. Valóban, apa nyugodtan feküdt féloldalt és olvasott. — Azt hiszem, fölösleges volt az egész — jelentette ki fagyosan Radek. — Neked vannak ilyen ötleteid! Hát nem látod, hogy aput békén hagyják a bolhák? Jareőek nyújtózott egyet. — Tudod mit, aludjunk ...! A két testvér a mennyezetet bámulta. Ez az első nap Itt a városban nagyon egyhangúnak tűnt. Mennyivel más falun, künn a réten, a pataknál, az sokkal jobb volt. A gyerekek elálmosodtak. Szemük lassacskán lecsukódott. A szobában egyenletes lélegzés hallatszott. Csupán apu volt még fenn. Rendületlen figyelemmel olvasott, és élvezte a fennkölt gondolatokat. De egyszer csak, ahogy éppen fordított egy lapot, hirtelen megrándult. Az ágy hangosan nyikordult. — Már nem olvasol? — riadt fei mami. Apa az ágyban ült és tétován nézett maga elé. — Mi bajod van, apu? — firtatta mami. Apa ú'jra megrándult, s döbbenten hallgatott. Aztán mégiscsak megszólalt: — Valami nagyon csíp! A két srác ekkor már újra ébren ült az ágyában. — A levegőváltozás tenné? — vélekedett mami. — Hallod-e, csak nem csalánkiütés lesz? Seneca könyve a lélek nyugalmáról lassacskán lecsúszott a földre. Apa fehér alsónadrágjában feltérdelt az ágyban és zavartan felhajtotta a takaróját. — Itt van! — kiáltott a csendbe, és mindkét kézzel nagyott csapott az egyik irányba. A bolha azonban mindig idejében el- ugrott... — Mit szólsz hozzá? — szólt Radek a testvéréhez. — így fogják a bolhát? — Nem, a bolhát nem így fogják — vélte Jareőek is, — így a lepkéket fog- dossák! — Akkor hát mégiscsak igaz! — vélte Radek, és részvéttel nézte veszettül csapkodó papáját. Való igaz: a papát mindig békén hagyták a bolhák! VÉRCSE MIKLÓS fordítása Stanislav Rakus* * (REGÉNYRÉSZLET)
