Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-28 / 22. szám
Emese Demográfiai robbanás ide, demográfiai robbanás oda, gyarapszik a papán emberiség. Példának okáért, íme: dundi Deniszke, göndör Doriszka — derűsen dorbézol édesanyja kebelén. Lányos képű Lorenzó se bömböl, gf- raibe slattyog reggelente. Oldalán fiús Flór, óh. sose virító Virág. Oviba tötyök Tom. uram bocsá’ — Tamás? Herbertke rohanna, rugódo- zó, rángva rágó rigó. Hopsza szép Szimonka! Meggondoltabb gólya révén netán Simon?! Pl- rinvó Ivetka, aranyos Anetka, butuska Brigitka: zsáknyi Zsanett, Zseni, Zsaklin — zsákbamacska még a helyes írás. A vadászat istennője, Diánácska, sertéseledelben turkál: hellyel-közzel Artenisz. Nemhiába, rátapintott egy kismama, irodás- kisasszonv: ma már falun is csak ezek a modern nevek. Szegény születendő! Talán megéri, hogy a pápaasszony ikrét nevezi el — Emesének. Szabad így elrontani ? E nagyképűen Grill-nek titulált csehószerű- ségben kétféle kávé kapható. Habzón illatozó feketét kap, aki ismerős, törzsvendég vagy valamilyen úton-módon arra méltónak, érdemesnek találtatik; se íze, se szaga barnás löttyöt a másodrendű, bamba, máié szájú balek. Hogy én ez utóbbiak közé tartozom — az az arcomra lehet írva, mert elég az asztalomra tett folyadékra pillantanom ... Másik szégyenletesen rossz tulajdonságom a kíváncsiság. „Hogy lehet ilyen pocsék kávét főzni?“ — tűnődöm, s hogy e titkot elleshessem. a presszógép melletti asztalkához som- fordálok. Persze, a megoldás roppant egyszerű; mindössze a kifőzött, tartóban maradó zaccra kell egy csipetnyi kávét hinteni, s azt újra átgőzölni. Tátott szájjal bámulom a terebélyes kávé-, illetve zaccfőző hölgyet. — Elnézést, kisasszony, nem molesztálni akarom — motyogom alázkodőn és visszanyújtom a löttyöt —, de szeretném megkérni, ha lenne olyan kedves és kicserélné egy gyengébbre. Tudja, a szívem is rakoncátlankodik, na meg ezek az infarktusos idők ...! Vigyázni kell, ugye megérti... Egy pillanatig tágra meredt szemű csodálkozással bámul rám, majd felháborodottan reccsen: — Még ilyet!? Felháborító! Mit képzel maga, hol van? Tudja, kit molesztáljon!? Aki pedig szívbeteg, az ne kávézzon! Elviharzik sistergő gépe mögé, csak megnyugodni nem tud. Csapkod-csörömpöl dühöd- ten, morog-sziszeg-szitkozódik magában, szikrázó pislantásokat lövell felém ... Bennem pedig korholóan megszólal a lelkiismeretnek mondott hangocska. „Szabad így elrontani bárkinek is a játékát... ? Az állatbarát Kezdem azzal, hogy e kis történet Szlovákia fővárosában esett meg a harmincnégyes autóbuszon, egy tavaszi reggelen. Egy állatbarát ült a volán mögött. Körülötte színes matricákon majmok, oroszlánok, tigrisek, vadlovak, elefántok és óriáskígyók nyüzsögtek békés egyetértésben. Jó szíve lehet a srácnak — gondoltam kissé meghatódva a végső pusztulásra ítélt sereglet láttán, és bántott, hogy nem méltat egyetlen pillantására sem. Legalább egy suta. emberi mozdulattal szerettem volna tudomására adni hdbbija iránt érzett rokonszenvemet. Ekkor azonban egy idős ember fáradt alakja vált ki az utcai tömegből, s medveszerűen, tomposán az autóbusz felé futott. Az állatbarát elbűvölten bámulta az öreget, akinek sűrű ráncai közt látni lehetett a verejték csillogó cseppjeit. fáradt szemében a bágyadt reményt, hogy mégsem futott hiába. Ekkor azonban az állatbarát kéjesen elmosolyodott,- megnyomta a gombot, s az ajtó tompa puffanással becsapódott. — Távolról úgy nézett ki, mint valami aranyos mackó —, hajoltam közelebb az állatbaráthoz, de megjegyzésemet gőgösen elengedte a füle mellett. Gondolataiban valahol messze, az afrikai őserdőkben járhatott, kedves barátainál. Köztük maradhatott volna. Szitási Ferenc versei PONTIDŐ Kicsorbult fogsor, fűrész A pont láthatatlanra zsugorodik a nyelv hegyén utasítások röpdösnek homlokomnak Eltörpülünk ■-> a nincs is van már J nyikorgó csuklóink utcára csalják a kutyákat a holnap a tegnap múzeumában a látogatók csak kifelé igyekeznek s viszik arcukat mint koldus a remény csontjaival bélelt batyut A kar mely asszonyt ölelt emlékezet-csonttá apad a láb mely az idő-menyasszony fátylát taposta nem érkezik meg a szalmazsák-testű ágyig a szem mely csillagkoronás királyát hordta pergamen-ingű szemhéjjal válaszol a kérdezőnek Pontidő Az érthetetlenség küszöbéig merészkedik a vers A szerelem kifogástalan alibi amikor a válaszok kő-istenként állnak a folyó mindkét partján Induljunk ledönteni induljunk feltámasztani huszonnégy óra FÖLD - SZOMORÚ ez a délután kapuajtót nyikorgót a vihar betakarod ország-arcod kinyitod csonka jobb kezed ajtó-ujjait térjen be a hantot markoló tartó-tengerben gázoló vallóm kaszabolta kócos ....... Lépte id morzejelek a szőlőkarók és a pince kozott káromkodásod verem-Csönd lóhúsba disznócsöcsbe szúró tompa kés Neked már a test kevés szűk mint a tavalyi kabát diófa seb-óljában is elférsz Duna-kötél hurkában is elférsz markomban is elférsz Föld-szomorú ez a délután asztalon üres tányér kés villa kanál fogason barna öltönyöd helye az ajtókilincs szabálytalan kérdőjel fogason barna kalapod - léted bizonyság-fedele A maréknyi föld koppanása - emlék só a vacsorához arcod mutatja az időt- a hivatalt bezárták előtted az ajtóerdőn behatolni tilos! jelzi a papír-kingyal s szemed füzétől elpirul ne haragudj mondja egész télen szabad voltam de most tilalom van- - a lehetőség mindenkinek adott ültess belém diófát s énekelhedd Hull a dió a fáról- - - vártam vártam hogy megölnek vártam tudtam tudtam hogy jogtalanul szómonkérnek tudtam vagyok vagyok jogtalon a számonkérésre vagyok hulló kőcsillag mely fényesőben ragyog MONOLÚG Amikor szültelek comb-dióm nem akart feltörni idegen lettél küszöb létezésed a lábam alatt vóllterítőm a szekrényben szoknyám a széken emlékkövemen só - egyszerű leltár Parancsolj félelmedre húst és bőrt kezemre kevés felkiáltójelet használj Órámnak nincs mutatója Emlék és folytatás Ingem szárad a kötélen nagyanyám ujjábái gallérra csöppen a vér, átszivárog az időn, s marja a testem, mint nedves téglát a salétrom. Fújhat a szél, a mama fái mosóteknök, árnyékukban az unokák vacsoráznak. Könözsi István: A Bandukoló generáció című sorozatból
