Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-28 / 22. szám

Szép Ernő

Éppen nagykorú lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton kimentünk a „hegybe“, ahol a cséplés zúgott, Valentin ott lógott délig a masina körül, a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodva lágy csizmaszárát. Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon búgó gőzgépet, meg az izgága rostát, meg azt a sóhajtozást, amivel a keresztek a rostába hajoltak. A pitypa- lattyot és a tücsköt tán nem is hallottam, mert csak szomorú hangokat kívántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a lángoló levegőt meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végigharapdálva, míg émelyt nem kaptam a szalma ízétől. Délben úsztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az úgynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fiaszarvassal barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének a bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt fejlődésében a többi három láb mellett, ezt az árva lábacskát fölhúzta a szép kis állat, és lógatta, míg három lábán bánatosan sétált az udvarban, vagy néha futni próbált. Ügy hít- ták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. így élt Albert fogságban, szeretetből és irgalomból.

Délutánonként az erdőre sétáltunk egy-egy angol puskával őzlesre. Egy- szer-másszor láttam az állatot kereszt- útón vagy fák közt átinalni, mint valami álmot. Egyetlenegyszer kíséreltem meg a merényletet egy őz élete ellen: nem találtam, de azt a pofont, akit akkor a fegyvertől kaptam, azt megérdemeltem. Este rendesen két ulánus tiszt vendégünk volt. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiú mindig elhozta felolvasni az aznap érkezett postáját. Harminc darab nővel levelezett, mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam is nevettem, pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levelekhez jó' hideg bort ittunk.

Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda cimbalmosának. Félóra múlva Pepi ott állott a tornácon. A hencseren hevertem, a vad- szőllős árnyékában. Pepi megnézett, magam is megnéztem Pepit, emlékszem, az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami hatvanesztendős testes némber volt, piros pamut botos volt a lábán, és hangos papucs. Valentin ott ült a karszékben, egyik lába a másiknak a térdén. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi kísérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást: — Hát mi van, Pepi?

— Hát vóna, kezitcsőkolom, a susz-v térné, a Kunffy nagyságos úrék új szobalánya, a doktorék szakácsnője, különben azt ma estére már az ulánkaszár- nyába ígértem, vóna» még, úrfi kérem, a Csordás ügyvéd úrék nevelőnéje, most jött ide négy napja. Német.

— Hogy néz ki?

— C, gyönyörű szép szőke. Olyan dereka van, akár a hegedűnek. Igaz. Az úristen vegye ki a két szememet. Ide hozom legelőször is magoknak, úrfikám. Jaj, de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek, míg ide nem hoztam el. öt forint dukál érte az én három pengőmön kívül. Micsoda szép piros szája van. Arany foga is van, itt ni. Nahát ezt meg fogja köszönni az úrfi. Igaz.

— Hát más nincs?

— Hát kit adjak, ha ez se jó az úrfi- nak? A Kunffy-féle szobalány nem kell?

A szép kövér suszterné se jó már talán magának, tekintetes úrfikám? Olyan fehér az a szép suszterné, mint a zsemlye. Most voltam nála, alszik. Ha kell, felköltöm, hozom.

— Hagyja csak aludni.

— Hát semmi más sincs? — azt mondja neki Valentin. — Hát szüzed nincs egy se?

— Jaj, volna egy ártatlan gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni, c, nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szívecskémet. Ott van az is a Kunffy-konyhán.

— Ki az apja?

— Nincs annak, mert kis árva. Nincs annak senkije, csak a jó isten. 0, be hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, úrfikám, ó, mit mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van, ni.

Pepi föltette a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy ott van az a két kicsi szilva.

— Hozd el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajítalak benneteket.

— Meg, megfürösztöm az árvát. Hat forint lesz úrfikám, három magamnak, három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj nem adnám sehova, csak magának, aranyos úrfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak, kézit csókolom?

Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágosított, hogy ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi meg.

Este tíz óra felé beadta Pepi a szű- zecskét. Az átvételnél nem voltam jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át bebúcsúzott Pepi, s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a bagó. Nagy jóakarattal .ajánlotta, hogy csendbe legyünk, és vigyázattal küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a múlt hónapban is befogták egyszer a csendőrök, és megpofozták. Valentin rácsukta az ablakot a Pepi hosZ- szas suttogásaira.

Én, mikor a kislányt megláttam, elkacagtam magam. Megállóit, nem mert sehova nézni, a kék paraszt rokolyája térden alig ért alul, ellenben a fehér pendeje bokáig volt leesve. Sovány gyermek volt, tizenöt éves forma. Se nem szép, se nem csúnya, én már nem tudom, milyen. Egy kis árva. Mezítláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól. Sárga keszkenő volt a fején, homlokára húzva öregesen, és egy kezében összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a parasztleánykák. Valentin is elnevette ‘ magát, a hosszú pendelyt meggusztálva.

— Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi?

A kislány lesütötte a fejét, különben úgyis le volt már az sütve. Elkezdett a síráshoz készülődni. A válla már egyet- kettőt ugrott, és a zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit pattintotta.

Valentin franciául magyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kislányra, mert bizonyos nem találta elég finomnak a kislány ingét. Ezt a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni az uraknak a nép egyszerű gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét este először Pepihez kell menniük pendelyt cserélni.

Hát aztán Valentin elkezdte kínozni a kislányt, hogy hány esztendős vagy, hogy hínak, gyere közelebb stb. A kis- 1 lányból egy szó se tudott kijönni, meg

volt ijedve, s a sírás szinte már hallatszott, mielőtt rákezdett volna. Néztem, azt vártam, hogy a válla fölött kétfelől a két szárnya is kibúvik, olyan színűek, mint a pendelye, s fel fog emelkedni vadságában, félelmében, butaságában szegényke, s áttörve nesztelen a mennyezetet a sötét égbe fog menekülValentin leült a díványra:

— Gyere hát ide hozzám — azt mondja a kislánynak.

Akkor aztán robbant a kislány. Egy hosszú sóhajt szippantott, a sóhaj felhúzta a fejét, avval máris a közepében volt a bőgősnek. De úgy bőgött, mintha nagy verést kapott volna.

— Pssz, Pssz. Nem hallgatsz! Mit or- dítol itt! Tee. Hogy hívnak? /Hallgass hát, mi lelt? Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogd be a szádat rögtön! Nem hallottad?

Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a fülére kapkodta fel a szeme helyett, csúnyán nyivákolt, húzta meg harapta a sírását, és közben mindig: jahah^j! és azt is ki akarta mondani: istenem, de nem sikerült néki.

Valentin felállott, odament érte, a kislány a kályhához esett menekülésében. Valentin fölszedte, s odahúzta a díványhoz. Visszaült, a két térde közé fogta a kislányt, lehúzta a kezét a síró szeméről, és megrángatta egy kicsit. Dühös volt: — Hát mi lelt, te taknyos. Megraklak, ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz el?

A kislány csak az orrán sírt.

— Hát mi kell? Miért jöttél ide?

— Se he he.

— Ide nézz, a szemembe. No! Ide nézz. Vedd fel a fejed. így. Jaj de csúnya vagy. Miért jöttél ide? Nem tudod?

— Ne he he.

— Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!

Megint bőgni kezdett.

— Sss. Hát nem tudod, miért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem tudsz beszélni?

Nem tudott beszélni. Csak ríni tudott, a száját tudta reszkettetni, meg a vállát meg az orrát tudta színi. Valentin megtapogatta térdig, aztán kiengedte a két csizmaszára közül.

— Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?

— E he hé.

Lehet, azt akarta beszélni, hogy:

— Miféle szemtelenség, hogy el mertél jönni Pepivel. Nem sül ki a szemed? Hol van édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz Pepivel.

Kacagott egyet Valentin a kislány feje fölött, és lehúzta a sárga vasalt keszkenőt az orrára. Olyan lett, mint egy nagyfejű, sárgaszájú fia-veréb.

No, s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal a kis árva szoknyája zsebét, és aztán becsöngette a szolgáló legényt, és átadta neki a névtelen gyermeket, hogy kísérje el a Kunffy-portáig. Azután szomorúságba esett, és megmutatta annak a nőnek a fényképét, akibe szerelmes volt, és akibe most is szerelmes, és akibe halála után is szerelmes lesz, mint ghogy kifejezte magát.

És elmesélte a történetet.

Igaz. Másnap Valentin szegény kis Albertunkét kihozta az udvarba, lefotog- rafálta, s aztán, mert azt mondja, nem lehet rajta segíteni, a vadászfegyver agyát a jobb füléhez illesztette, s meglőtte Albertet.

\

mikor Bolygó Alfonz egyszer ban tudatosította létezését,

hogy koldus. Csodálattal figyelte, koldul a sátrak közelében levő kesk cácskákban. A sátrakból hal és ken gerlő illata csapta meg. A nap épp( govóra készült, s Alfonz úgy gondoli ártana már befejezni s harapni valami! lálgatta a zsebében az aprópénzt, é törte a fejét, miként tudná azt a leh hasznosabban elkölteni. Gondolatait szőrös mancs zavarta fel, a mancs ba emelte őt és bevonszolta a legkí kapu mögé. Alfonz előtt egy szőrö állt, fél szeme bekötve. „Nocsak ht testvér, a pénzedet, s add a vaki szólalt meg a nagy darab ember, nyomban kiforgatta Alfonz zsebeit, nem szégyellsz egy vak embert ilyt méttel megajándékozni? — ripakodc férfi, amikor meglátta az aprópénzt, ezért csak holmi büdös löttyöt rakni s az én gyomrom halat kíván. Vágj nekem ízletes halacskát, vagy me téged! Nos?“ — s csak úgy próba szájon teremtette Alfonzot. A férfia a borbély hajlékában hallgatták a tét, ökölbe szorították a kezüket, s e tek: bezzeg, ha akkor ott lettek v< félszeműt darabokra tépik. Átkozódl dítoztak, még veszekedtek is. Csak múlva csendesedtek le. „Nocsak, Bolygó Alfonz, mi volt aztán?“, „Azt: tán kiköptem a vért, és felszedelőz a földről.“ „Vért?“ „Bizony vért! És szépen, mondom neki nyugodtan, n néért vegyek halat, ha nincs pénzem ő: „Hahaha! Hogy miért? Csak úgy. Ragadd meg, és hozd ide, madárkám telt el sok idő, s Alfonz rendőrké; rült. A rendőr a hajánál fogva húzt a fegyházig. „Elővezettem ezt a ... lentette. — Halat lopott...“ így talá! gát Bolygó Alfonz a börtönben, rabi vajok és csavargó énekesek társas Egyik nap valaki vállon veregette, szemű volt. „Gyakran kerülsz a szem barátocskám! Hogy vagy? — kérdez vesen. — Engem hétfőn kivégeznek.' lóban! Hétfőn az összes fogoly sze tára elő is vezették. A börtönkerti akasztották, mert az udvaron levő < fa éppen foglalt volt. A félszemű táncra perdült, elénekelt egy dal! felnézett a hurokra. „A hóhér és há gédje két óra hosszat hajlódott a fé vei — mondta Alfonz, és ivott eg; pálinkát. — Nem és nem tudták fi tani. Az utolsó pillanatban mindig 1 a hurokból. Az izzadságtól csuromv hér és három segédje minden előír nére lerángatták fejükről a csukl akárhogyan erőlködtek, a félszem sikerült kivégezni. A hóhér és segé álltak már a lábukon, az elítélt i alaposan össze is rugdosta őket, alatt kék foltok sötétlettek. Mindet

* Fiatal szlovák prózaíró. született. A fönti részlet a Koldusok című, 1976-ban lent sikeres kisregényéből va

Zdenék Hendrych

— Ez a könyv a lélek nyugaln szól, legyetek hát csendben — bennünket apa.

— Apu, Radek állandóan forgol — szólalt meg Jareőek.

— Radko, maradj veszteg! — rá anyu.

— Nem lehet — nyafogott a gy —, valami csíp.

A fény éles sávja megvilágított kis könyv fehér lapjait. Apa figye sen olvasta Senecát.

— Ugyan mi csípheti? — tűni félhangosan anyu.

— Alighanem bolha lesz — nyö gött a gyerek.

— Miket beszélsz, hol szedted \ föl?

— Az ólakban mászkált! — ári dott Jareőek.

— Ahá! — jegyezte meg anyu. Radek ezalatt óvatosan felhajtó!

takaróját.

— Mami, már keresi is! — jele te Jareőek.

— Apjuk, hallod-e?! Radeknak 1 van az ágyában — mondta anyu.

— Mi van? — kérdezte apa és o tolta a könyvet.

— Radek bolhát hozott haza a t cióról! — mondta neki mami.

Gyúrók Éva rajza