Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-30 / 18. szám
efei »an ságosan nehéz mozgású, hogy ellop vig ja a hőn áhított növényt, akkor síra ni, kunyorální fog, hogy adjunk nená- ki belőle legalább egy incifínci hajlág tást. Lám, így jár az ember, ha egy ;ai- ilyen megszállott bolond előtt kérni? kedik és büszkélkedik kincseivel, is- De más is történhet a- rögeszmés- ta- sei. A kertészeiben meglát egy virágcserepet, amelyen nincs névtábla, tje s amelyből valami zöldes hajtásszeem rűség bújik elő. a — Ez itt miféle növény? — fagi- gatja a kertészt. — Ez? — mondja a kertész za- * vartan. — Ez egy harangvirág, ma’ gam sem tudom, melyik a sok kö- t zül... i- — Elviszem — veti oda közönyt színlelve a rögeszmés. — Nem — feleli a kertész —, nem eladó. — Nézze csak — kezdi a rábeszélést a rögeszmés —, én már olyan régen vásárolok magánál, hát mondja, miért ne adhatná ezt oda nekem? És csak beszél, beszél, többször elindul, és mindannyiszor visszatér a rejtélyes névtelen virágcseréphez, világosan kimutatván, hogy nélküle aztán el nem megy, még ha ítéletnapig kellene is itt silndörög- nie. Végül is, miután kimerítette a gyűjtők fondorlatainak, furfangos fogásainak egész fegyvertárát, célt ér, és hazaviheti a rejtélyes harangvirágot. Kiválasztja számára a legjobb helyet a sziklakertben, végtelen gyengédséggel öntözi, permetezi, mindent megad neki, amit csak egy ilyen csodálatos ritkaság megérdemel. S a haranvirág nő is, mintha húznák. — Nézzék csak — mutogatja büszke tulajdonosa a növényt a vendégeinek —, ez egy különleges harangvirágfaj, ugye? Még senki meg nem tudta határozni; kíváncsi is vagyok, milyen lesz, ha kivirágzik. — Ez harangvirág? — ámuldozik a vendég. — Olyan a levele, mintha közönséges torma volna ... — Ugyan már, torma! — ellenkezik a tulajdonos. — Hiszen a tormának jóval nagyobb a levele, és nem ilyen fényes! Minden bizonnyal harangvirág, de — teszi hozzá szerényen — meglehet, hogy egy species nova. Az a bizonyos harangvirág a bőséges öntözés eredményeként elképesztő gyorsasággal növekszik. — Nézze csak! — szónokol a gazdája. — Azt mondta, olyan a levele, mint a tormáé. Látott már ekkora tormalevelet? Barátom, ez egy Campanula gigantea! Akkor virága lesz. mint egy levesestánvér! Nos hát, végül is a különleges harangvirág virágkocsányt hajt és, azon ... Hát igen, mégiscsak torma, az ördög tudja, "hogyan került a kertésznél a virágcserépbe! — Mondja csak — kérdi egy idő múltán a vendég —, mi lett az óriás harangvirággal? Még nem virít? — Ő, dehogy, megette a fene ... Tudja, ilyenek ezek a kényes ritka fajok... Ez az enyém különben is valami elfajzott példány lehetett. A virágok beszerzése sok gonddal-bajjal jár. Márciusban a kertész nem intézi el a megrendelést, mert például még fagy, és még nem is ültetett ki semmit. Áprilisban sem intézi el, minthogy túlságosan sok megrendelést kapott, májusban meg azért nem intézi el, mert akkorra már nagyjából mindent kiárusított. — Kankalin már nincs, de ha óhajtja, adhatok helvette ökörfarkkórót, az is sárgán virít. De azért néha megesik, hogy hoz a posta egy kosárra valót a megrendelt növényekből. Ez igen! Épp ide ni, ebbe az ágyásba, kell valami magasabb növény, a sisakvirág meg a szarkaláb közé. Oda tesszük ezt a Dictamnust, azaz ezerjófüvet, vagy ha tetszik: erősfüvet; a küldött palánta ugyan gyanúsan kicsi, de hisz nő az majd, mintha húznák. Eltelik egy hónap, s a palánta csak nem akkar nőni, olyan, mint az alacsony fű, ha nem volna Dictam nus, azt hinné az ember, hogy Dianthus. Bőségesen öntözzük, hogy csak nőjjön, és ni csak, a virágai rózsaszínűek ... — Nézze csak — mutatja a kertész a már edzett vendégnek —, alacsony ez a Dictamnus, ugye? — Talán Dianthus — helyesbit a vendég. — Persze, persze, Dianthus mondja nagy sietve a kertész —. megbotlott a nyelvem; épp az járt az eszemben, hogy ezek közt a magas termetű évelők közt szebb volna a Dictamnus, nem gondolja? Minden kertészeti kézikönyv azt mondja, „legjobb, ha magról neveljük növényeinket“. De azt már egyik könyv sem árulja el, hogy ami a magvakat illeti, a természetnek különös szeszélyei vannak. Természeti törvény, hogy az elvetett magvakból vagy nem kel ki egy sem, vagy egy csapásra kikel valamennyi. Az ember például így morfondíroz: ide éppen jól (illenék valamilyen díszbogáncs, mondjuk, Cirsium vagy Ono- pordum. S legott vesz mindkettőből egY'Sgy zacskónyi magot, elveti, és nagyban örvendezik, milyen szépen kikeltek a magok. Egy idő múlva szét kell a csíranövényeket ültetni, s a kertész nem győz örvendezni, hogy százhatvan cserepet foglalnak el jól fejlett palántái. Elégedetten állapítja meg, hogy magról nevelni mégiscsak a legjobb módszer! Aztán már szabad földbe kellene ültetni a palántákat, ámde mi a csudát kezdjen az ember százhatvan bogáncscsal?! Már mindenhová, ahol csak egy tenyérnyi hely volt, ültetett egyet-egyet, de még mindig maradt több mint százharminc. Csak nem dobhatja a szemétre, ha már any- nyit vesződött velük?! „ — Szomszéd úr, nem akarna egykét Cirsium palántát? A Cirsium szépen díszíti a kertet. — Nem bánom, átvehetek belőle. Hála az égnek, a szomszéd átvett harminc palántát, s most éppen esze nélkül futkos fel-alá a kertjében, keresvén, hová is rakhatná őket. Hátravan még az alsó szomszéd, no meg a szemközti... Isten legyen nekik irgalmas, majd ha a palántákból megnőnek a két méter magas díszbogáncsok! MAYER JUDIT fordítása LENGYEL JÚZSEF Özönvíz utántól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és őrtelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem is olyan régen, és a minap talán századszor jutott eszembe. Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon ébren. Semmi bajom se volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkenített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallatszott; ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos váratlanul, heves szárnycsattogással, a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőégbe, némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is, az istálló felől még több; sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számolhatná, mennyi, és mind ott körözött a közelben. Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek, biztonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szívecskéjük. De valamennyi a kiscsibék fölött maradt, akik ott lenn csipegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőörvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer magasabbra, fondoros ívekben egymás pályáját szelve, sűrűén. Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok riadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, horgos, sokélű nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikáz- tatja szemének mérőónját. A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt. Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magas röptű összehasonlításokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellengős szavakkal. ■ ■ :ől a rá- iznek ... köztünk kezdett P adatot torában ontalan agadta. iztosan, [amijük, Ini, egy ektelen atal lá- cen át, it vele, gyere- ár sen- történt 'szakok színes út. Pú, ■zínűbb. la, egy 1. Mindenképpen borzasztó, hogy ennyire nyomtalanul ment el, s magával vitt talán egy egész világot. S ha követem visszafelé á múltba, elérkezem a harmadik életrajzi adathoz. Kétéves korában történt, nyáron. Az apja elment egy távoli uradalomba aratni, ahonnan csak hét végén jött volna haza tisztát váltani, s megtölteni a tarisznyát. Az anyja beteg volt, vagy inkább csak rosszul érezte magát, naphosszat feküdt a tornácon a babszalmán. (Nyáron nem a házban aludtak, hanem a tornácon — babszalmán! milyen jellemző adat, s az is milyen jellemző, hogy ezt megőrizte az emlékezet!) Odakészítette fekhelye mellé a kenyeret meg a vizet, félhetett, hogy nem lesz ereje felkelni, megetetni a kétéves kisfiút. A gyerek mászkált, játszott rajta, körülötte. A falu szélén laktak, kevesen jártak arra. Egy idő után mégis feltűnt az asszonyoknak, hogy a Mári olyan furcsa pózban fekszik, már meg sem fordult a babszalmán. Bementek hozzá, az asszony halott volt, két napja halott lehetett már. A gyerek ott ült a fejénél, és kenyérdarabokat tömött a szájába. Etette az édesanyját. Mostanában sokszor eszembe jut. Kenyérrel kell teletömni az emberek száját, de amíg élnek. S a szívünket szépséggel kell színig tölteni, szépséggel és jósággal, nemcsak azzal az iszonyattal, amivel meggyötört ideg- rendszerünk a magány és a szenvedés nagypéntekjein viaskodik. A nagyapám üzeni ezt száztíz éve, s csak most kezdem meghallani. De már kezdem. Rajtik Iván felvétele r- Jozef Öapek illusztrációja K
