Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-30 / 18. szám
1978. IV. 30. Májusfa Véget ért a május elseji ünnepély, elnémultak a hangszórók, a fúvós hangszerek tölcséreiből kifogyott az érces recsegés, úgy három, négy évvel ezelőtt, már nem tudom pontosan, a felvonulók tarka, lelkes, külön ez alkalomra fölizgatott s -izgult tömege szétszéledt a járási városban és környékén, s mi is beverekedtük magunkat egy kávéházba, mert eleredt az eső. A szokásos szövegelés, csöndes kávézgatás közben a feleségem, pontosabban: akkoriban még csak a menyasszonyom, akárha váratlanul világosság gyúlt volna a fejében, utánozhatatlanul bájos mozdulattal váratlanul egy röpke puszit intett felém az asztal fölött, s a magyarázattal sem maradt sokáig adós, mert lelkendezve fordult barátnőihez: — El sem hiszitek, milyen klassz májusfát állított nekem éjjel a Dodó. A lányokat a faluban eszi a sárga irigység, mert csak a mi házunk előtt feszít hivalkodóan egy gyönyörű májusfa. Hát gondolta tok volna róla?! Mióta együtt járunk, május első reggelén mindig ott áll, feszesen a ka pufélfához erősítve, a sudár jegenyeszál. Minden évben any- nyi színes szalagot lobogtat rajta a szél, ahány éves éppen vagyok. Na, mit szóltok a népi hagyományok derék ápolójához, továbbéltetőjéhez?! Látod — fordult felém sugárzó arccal, s komoly, hálás tekintettel —, majdnem elfelejtettem megköszönni... Egyébként elmondhatnád, hogyan csináljátok, hogy mi, bent a házban, sose vesszük észre. Pedig tudod, hogy az én szobám ablaka az utcára nyílik ... Azt hiszem, csúnyán elvörösödhettem, ám nem a kis asztaltársaság nőtagjainak elismerő pillantásaitól. Az ő arcukra ugyanis csalhatatlan jeleket rajzolt menyasszonyom őszinte irigylése, engem pedig azzal kezdtek ugratni, hogy a huszadik század vége felé hogyan szorulhat ennyi romantika egy ideálisan elkopott farmerben járó nonkonformista újságíró-legénykébe. Mondom, néhány percig én voltam az érdeklődés középpontjában, elegendő időm volt tehát elhatározni: három évig lusta voltam ugyan, de legközelebb biztosan meglesem, ki az, aki minden évben májusfát állít a menyasszonyomnak. Az autótulajdonos A szomszédom autótulajdonos. Csinos, kékszínű Skodája van, ami öröm is, büszkeség is. Már az is örömet szerez neki, ha rápillanthat, ugyanakkor büszkeséget is érez, hogy a magáénak vallhatja, s dagadó mellel kiálthatja a világba: „Az enyém!“ A kék Skoda többnyire a ház előtt áll. Talán azért, mert a szomszédom garázsa kilométerekre van a lakóhelyétől, s ha netán kedve szottyanna kirándulni, ne kelljen villamosoznia az autóért. Ám az sincs kizárva, azért tartja itt, hogy naponként gyönyörködhessen benne. Az autó tehát a ház előtt áll és lubickol a napfényben, mosdik a záporban. Talán ezért is oly szép, oly ragyogóan elegáns. Engem is felvidít reggelente a csinos autó, hiszen egy ideje nem mulasztom el meglesni az ablakból a kis jelenetet, amelyet a szomszédom rögtönöz a vele való találkozásakor. Ogy kezdődik, hogy a szomszédom szokás szerint elindul a munkába. Illetve indulna, mert az udvaron megáll és hosszan gyönyörködik a kocsijában. Aztán közelebb lép hozzá, szemével cirógatja, körültapogatja és jókorákat rúg a gumiabroncsába. Következő ténykedése a bámészkodás, piszmogás. Majd ledobja kabátját és se szó, se beszéd, bemászik a kocsi alá. Babrál- gat néhány percig. Ilyenkor csak öteztövér lábszárát és a cipőjét látom. A Skoda alól kibújva, piszkos, olajos rongyban megtörölgeti a kezét és leporolja ruháját. Ezután veszi a kulcsot, kinyitja az autó ajtaját, a volán mögé ül és ber- regtet. De ez sem tarthat örökké. Kikászálódik hát a volán mellől és gyöngéd szeretettel csapja be a kocsi ajtaját. Még egyszer végiglegelteti rajta a szemét, mosolyogva bólint és önérzetes büszkeséggel, ruganyos léptekkel indul a munkába — gyalog. 2 Ludovít Fulla: A BÉKE KÖVETEI l&Jáyák fcáá? JOSEF HORA (EMLÉKEZÉS KROMPACHYRA) Zúgjatok, harangok, a kék nappalba! Munkások vállán koporsók sora, bennük lázadók szeme, már kimeredve, mit használ, mit használ temető, s a végtelen világ burája felette, mit használ, mit használ tűzfényétől a kohóknak már vissza nem pirosodnak holt arcaik. A csontnál keményebb az út a temetőbe, vörös menet, a csontnál keményebb az út a temetőbe, s még keményebb, ha azokat, kiket rajta visznek. kiszipolyozta a tőke ... Sápadt megváltó, ki velük haladsz, kísérve őket az árnyak közé, sápadt megváltó, te itt mit akarsz, te, ki ott álltái a szuronyok között, hogy magadra vedd a sérelem-özönt, mely a meggyilkoltakra zúdult. Munkád hiábavaló volt, könnyet, sérelmeket meg nem váltasz, ezernyi tekintet bánatos menetben az egész világba szertereppen, mit használ, mit használ - a koporsőfedél a megöltek felett dong, sírók fölé hajol a fájdalom feketén s készenlétben ott áll az örök csendőr, az emberi igazságosság halhatatlanságának jeleként. Zúgjatok, harangok, a kék nappalba, távozz, igazságosság, erősebb hatalma, nem hiszek neked. A csontnál keményebb az út a temetőbe, vörös menet, a csontnál keményebb az út a temetőbe, s még keményebb, ha azokat, kiket rajta visznek. kiszipolyozta a tőke. FÜGEDI ELEK fordítása PAVEL KOYS Egészen oda megyünk ahol a tengerek arccal lefelé halnak meg ahol zöld szemekkel késekkel és metszett homokkal teli szemekkel tekintenek az örökkévalóság legaljára Egészen oda megyünk Egészen oda menjünk agyonhallgatni magunkat Mint két kis hal sírásba merítve mint két sós mag szélbe ültetve CSONTOS VILMOS A vétkezők mindig azok A vakmerő fiatalok, Akik dacolva, derengő Nyomra találnak, s vezeklő Alázatot nem ismernek Ogy vágnak a végtelennek . .. Oda érnek, vagy nem érnek- Közérdek ez, vagy önérdek: Nincs idejűk megkérdezni, Idő inti: mit kell tenni. Jelként lobog szívük lángja, S fényét veti a világra. A vétkezők, szépet merők. Mindig életre éhezők, Hős holnapokra jelöltek, Bejárják a kerek földet, S égre szállnak, új csodáknak Káprázatán - s őszi tájnak Szomjat oltó borát lelik . ..- Bocsánatot Érdemelnek a vétkeik. / Egészen oda megyünk messze messze a bevérzett gyűlöletet beletesszük a hullámzó vizekbe lábat láb mellé önmagunkat önmagunk mellé lábnyomot lábnyom mellé a homok zizegő röptébe Egészen oda megyünk a tenger álmatlan tenyerébe elaludni megyünk megyünk és kegyetlenül szomjas lesz az égbolt és karcsún röpülsz majd a kékségben és cuppan majd a szám a szájakon mint a kövek nyálkás kis kígyók alatt oda megyünk borzongva délre ahol enyelegni és szeretkezni fogunk a tenger cukros kopoltyúcskáival A te nyaradat akarom ... DÉNES GYÖRGY fordítása
