Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-09 / 15. szám
HITTEL, HŰSÉGGEL M űfordítóink ÜHELYÉBÖL 1978. IV. 9. Az igazmondás, a nemzetféltés és a közösségi sorsvállalás szentembereként tekintünk Illyés Gyulára. Neki is — miként a nemzet nagyjainak — eleve rendelt sorsa, hogy a szenvedések és megpróbáltatások embertelenül nehéz útjain, kaptatóin haladva élete ezrek életének summája legyen. Sok műfajú munkássága immár több mint fél évszázada kordokumentum. A Puszták népének írójától a Fáklyalángig, a Hajszálgyökerektől a Beatrice apródjáig s a legújabb kötetéig, a Különös testamentumig egyaránt jellemző erre az emberi magatartásra az a sorsvállalás, melyről Tüzes trón című versében így írt (1943): Csapják jejemre koronádat: / csak messzebbhangzóbb, élesebb / lesz az a kín, mélységesebb, / mely szóra feszítette számat. / Abban az iszonyatos hőben / remeghetek s vacoghatok, / vissza semmit sem vonhatok: I zengőn oly messze szállt belőlem. A „kövesd csak és ne kérdjed“ atyai parancsával, „a történelem szörnyű mocsarába“ süly- lyedt országban konokul-elszántan zengett belőle az ige, hogy ma tisztelgőn visszafeleljenek neki a szavak: Igen, beszéltem s álltak a falak I némán, ezt hittem. S ím visszhangzanak, / s. most szívdobogva én hallgathatok: t igen, ez voltam! Igen, ez vagyok! A történelem kiszámíthatatlan vargabetűi idején is az írástudó elkötelezett felelősségével néz népe sorsára. Az emberség szava, a közösség iránti felelősség tudata úgy búg benne, mint mélyhegedű. Az „itt élned kell“ felismerésével vallja a fennmaradni, megmaradni kategorikus imperatívuszát. Predesztinált sors, jövőt szólító prófécia éppúgy benne van ebben a felismerésben, mint az a végsőkig vállalt hűség, ahogy — a harc jelképeként is — viseli a Dózsa-koro- nát. Viseli, mert neki jutott osztályrészül, hogy a múlt árnyaival harcot vívjon, jelent építsen, jövőt egyengessen. Az élet viharaiban a „szembenézés" bátorsága az övé, az oroszlánszelídítő szembenézése, hogy — mint Szilágyi Domokos írja — szokjék a föld a rendhez, s a „Földhöz a Rend“. A szegénysors, a krumplisors, a gorkiji, kassáki egyetemek másként tanítják számára az életet, mint a gyerekszobás, úri, polgári kortársak számára. Illyés szerint eljegyzi magát a szenvedéssel, hogy keresztülhúzza saját, ifjúkori álmodozását: jegyző lenni Ozorán, erdész a tamási erdőben, vagy tanár Szekszárdon. Az élet úgy hozta, hogy a sorskérdések szószólója legyen, mert lázit a valóság, az „eb ura fakó“ magyar sors, a forradalomvesztes reménytelenség. Üj verskötetében, mely 75. születésnapjára jelent meg, bölcs életlátással hívja számadásra a múló időt. Seregszemlét tart, kudarcok és megpróbáltatások, szenvedések és megaláztatások ellenére is a győztes a győző posztjáról. Eddigi élete summája?! fó volt-e, rossz-e élrti? Hol ezt, hol azt sugallja I a perc, mely épp repül fsa vén száj változóbban, akár a kisded ajka / fintorul és derül, / aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka, vagy napfénybe kerül. / Kik jöttök, évek — évek? ... I Látszólag a maga ügyében szólal meg, aki eddig mindig másokért szólott. S úgy szólal meg — ha hellyel-közzel a sötét vizek partján állók rendcsináló számadásával is — mint aki tudja — mert tudnia kell! — rá még sok munka vár: Szaporábban, mint akár tavaly is, / mind sebesebben, sorsom gépei, / jártok vásotton is! Vagy éppen azért? / Sürgetőbben, mint akár tegnap is, / meddig öntesz még belém gabonát, i Gazda? — hogy én is megnevezzelek! / Javíts, olajozz. Járjak úgy tovább / — kenyérváróid megkeressenek. (Isten vén malmai) Csikorgóan és még csikorgóbban is vár rá a vállalt mindensors, hogy a „malmok“ ocsút, követ, port kirostáljanak. A Nehéz föld üzenetét mondja ő fél évszázada, rendhagyó módon. Joggal írta róla annak idején Németh László a Nyugat hasábjain: „Illyésre... úgy nézek, mint csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam. Láttam a magyar líra lehetőségeit s csodálkozva néztem szét: hát senki sem vállalja? Most itt a csillag, s én tökéletlen csillagász, lélegzetvisszafojtva lesem, arra fut-e, amerre naiv képleteim szerint futnia kell?“ Kortársként bizonyíthatjuk, a „képlet“ szerinti pályán halad. A „század lelkét“ szinte Adytól és nemzedékétől veszi át, s úgy futja a „stafétát“, hogy a „százados szelíd szegénység“, a puszták népének fia azóta csak a század legjobb gondolkodói mércéjével mérhető. Olyan költő ő, aki André Frénaud vallomása szerint „jelen van a történelemben ... Ismeri a múltat és kutatja a jövőt, egy a népből és világító fáklya népének. Felelősségteljes költő e gyarló világban.“ Arra született, hogy hangos szóval nyaggassa a sorsot, sürgesse a földet: „iparkodj, jövő!“, s rugdalja a csökönyös bivalyt, „rest Histórián kát“. A Perc meg a Korszak „kemény fog-, s kéznyomai“ szorításában is a történelmi csak azért is munkál benne — a „mégis, mégis!“. S ma egy gazdag mozgalmas élet jussán így üzen az ifjúkor: Emeltem bal-öklömet én is, / jel-adva: számíts rám, jövő, / Tavasszal (füvek ujjhegyén is), / visszaint az a nagy idő. (Üzenő ifjúkor) S aki egy nép nevében vívja ádáz küzdelmét, nem lehet magányos a bölcs idő üzenete hallatára sem, amikor „fejem fehér, és fázik / éjjelente a szívem ..." Az ágyúzó idő ma is várja a „tisztító bíró“ üzenetét, aki „az önítélés ércolvasztó lángján“ is csak tisztának találtathatik. S bár a szívünket facsarja az a leltár, melyet Illyés Gyula készít a búcsúzó testrészekről, vagy a csontvázzá lett barátokról, a versbe lopakodó megmásíthatatlan biológiai magány mégsem teheti rabjává azt a költőt, aki egy életen át „tetvesen s csont-bőr is“ állta a harcot. Állta, mert az időnek nem volt szebb üzenete. Az „elvész ki fnegadja magát“ felismerése kíséri őt végig, mint Zrínyit, a Szigeti hőst. őt avatja az állhatatosság példájává, s vele üzenve szépíti emberivé a jövőt: csak nem megadni magadat egy másodpercre sem, / egy tized- másodpercre sem, / nem egy barázdát sem, egy talpalatnyi I hátrálást sem, függetlenül, hogy / fő-e vagy nem a császár fölmentő hada, / van-e had egyáltalán, van-e császár... (Hódolat a szigeti Zrínyinek) Illyés Gyula költészetének igazi jellemzője mindig a mozgás, a változás, a Csupatűz-élet volt. Az emberiségben-nemzetben gondolkodás lírájának, prózájának s drámáinak egyaránt meghatározója. A haladás, a „szárnyaló eszme“ elkötelezettje, aki Petőfihez hasonlóan a világszabadság kivívása érdekében „áll be“ magyarnak. Ruffy Péter születésnapi beszélgetésében (Magyar Nemzet) a Petőfl-példára hivatkozva vallotta Illyés, hogy „nemzetinek és nemzetközinek lenni egy és ugyanaz, s igazán nemzetközivé csak a nemzeti, nemzetiségi kérdések megoldásának jussán válhatunk“. Hogy mit jelent ez a juss, arra hadd idézzük az 1939-es Illyést: „A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. Egy nemzet sem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint ameny- nyit ö ad külön-külön minden fiának. A szabadság belülről épül kifelé, mint almára a héj, csigára a ház “ A viszonylagos szélárnyékban is programmá válik számára a meg nem értések feloldása a Pireneusoktól a Kárpátokig. Célja, hogy a közös dolgok rendezésével békésen oldódjanak azok az ellentmondások, melyek évszázadok óta gyötrik az egymásba kulcsolódó népeket. Bús, agg Jónásként érzi magát Ninivében, amikor tudós barbárok hányaveti fölénnyel beszélnek „az ötödrangú népek“ nyelvének pusztulásáról, s óhatatlanul is az „üldözöttek“, az írek, baszkok, kurdok ... pártjára áll. Lírai költői léte ellenére újra és újra be kell öltöznie Comeniusnak, a minden sors vállalójának szerepébe. „Ez parancs, olyan hagyomány, amelyre klasszikus irodalmunk teljessége kényszerít.“ A sorskérdések között nála az első helyen a diaszpórák s a nemzetiségek állnak. A huszadik század történelmi tapasztalatára hivatkozva mondja: „Semmiféle szociális kérdés nem oldható meg a nemzeti s a nemzetiségi kérdés megoldása nélkül.“ Könyörtelenül gyűlöl minden felsőbbrendűséget, tapintatlanságot, mellőzést. Az utóbbi években szinte hitvallásává vált: „A sovinizmus, nemzeti türelmetlenség idegbaj, világszerte küzdeni kellene ellene.“ Múlt, jelen s jövő, küzdelem, szenvedés, bizakodó beérkezés egyaránt jellemzi azt a száz verset, mely Különös testamentum címmel jelent meg. Az érve érvelő idő mondatja vele: Az idő nem úgy győz, I hogy múlttá lustul a jelen: / a jövő lesz vad-eleven / és vág a földhöz. Parabolikus, klasszikus nagy versében, a Mikor már egyenes az út címűben szinte remekbe szabja egyén és közösség végül is harmóniában oldódó ellentmondásait... Diákok voltunk egykor Patakon? / Pápán, Utrechtben, Padovában? / Csak tovább. S a szívünk? S a muzsika? / S minden ami volt? A cél? / Mindez mögöttünk. / M,int paraszt nyomában az esti rétről I a bólo gató ökör meg a keréknyikorgás, / szelídíteni a magányt. Férfias hittel, derűs emberi daccal, a lehetetlenen is túllátóval íródtak ezek a versek. Az „élni csodás / élni tovább“ hitével. Mert bármily korai legyen is szívünknek „tél“, a Konok kike let csak az élet igéit mondhatja: Kivirágzik minden: / megbocsát. I Ügy tetsiik, nem reménytelen / a világ. Ezeket a hitet adó, erőt adó kikeleteket, s szívet melengető forró nyarakat kívánjuk annak a költőnek, akinek élete jócskán a mi sorsunk is, s a magunkéval együtt szeretjük emberi, szép küzdelmeit, s e küzdelmek igaz gyermekeit: jóra, szépre, megértésre tanító műveit. FŐNÖD ZOLTÁN Pavol Országh Hviezdoslav ÍGY, ZENGJ HÍRNÖKE ÉBREDŐ KOROKNAK „Ezer zsibbadt vágyból miért nem lesz végül egy erős akarat? hiszen magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad.“ ADY így, zengj hírnöke ébredő koroknak: a mi vágyunk egy közös akarat, sok csüggedésben, kínzó árvaságban fájdalmaink ma egy hangon zokognak, holnap, ha isten velünk és a bátrak, egyazon öröm ad majd szárnyakat. Ősi fájdalmunk ugyanaz volt mindig, más bár neve, de egy bánat maradt. Mert egy az iga, mely keblünk szorítja s mint malomkő tarkónk nyomja földig, ha mi szenvedők egymásra nem találunk, kit váltson meg a hit és akarat? Átok ül rajtunk, együtt pusztulunk el, a megváltásra váró gyötrelemben ősidők óta sínylődő fajok. Legyünk egyek már akaratban s elvben; kiáltsuk: többé nyögni nem akarok . . . Nem! Többség vagy. Zúgj, nyomor óriása te! Alapja vagyunk a nagy épületnek s nem padlót, mint úri here mondja; langy tajték .. . Vad ár, mely hajókat kerget. vér árja rajt' még, verítékbe rejtett; méhek vagyunk, de nem kasban szunnyadók ... Gyújts here, te is, vagy vessz el éhen nyomban! Az égbe nyúló falakat mi tartjuk, a bárkát Kolchisba viszi vállunk, vágy vagyunk karban, nem csituló harcban: Hol van a bérünk, kenyérhez a jussunk, emberi becs, boldogság, lelki lángunk? Ez kell, üvölts, ez jöjjön, ezt akarjuk. S e szókat nem düh szülte, de az egység, élet haragja reszketteti falát a rozsdás gőgnek, önzésnek, aranynak, bánatkeltő böjti szó marja bűnös lelkét, a lelkiismeret ébredjen s igazság napja szórjon ránk fényes sugarat. S nem leszünk többé „kínzott elnyomottak“, testvéregységben, igazságban, egyben, állj, tégy ha kell majd; és miként dolgoztál, asztalodtól úgy kelj fel jóllakotton, és anyanyelved madarak dalával dolgos hazádban májust énekeljen. FARKAS JENŐ fordítása 11 lllnltlliilillil Ot évvel ezelőtt halt meg Pablo Picasso, századunk egyik legnagyobb festőművésze. Ebből az alkalomból közöljük a „Pihenő szobrász, fekvő modell és szobor“ című rajzát Illyés Gyuláról a Különös testamentum kapcsán
