Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-09 / 15. szám
1863 tavaszán a pesti újságírók körében az a hír terjedt el, hogy a Budai Népszínház igazgatója, Molnár György, Az ember tragédiáját akarja „színpadra hozni“, mégpedig — idézem — „ott különféle szellemek közreműködése mellett előadni, ha tudniillik szerzője, Madách, megengedi“. Nem tudjuk, tárgyaltak-e valóban a mű előadásáról, de az biztos, hogy Molnár Párizsban olyan gépeket rendelt, amelyekkel úgynevezett „ködfátyolképe- ket“ lehetett a színpadon létrehozni, amelyek az elképzelés szerint nyilvánvaló módon alkalmasak lettek volna a Tragédia ilyen jellegű jeleneteinek — például a bolygók és égitestek, a Föld szelleme, a piramist pillanatok alatt elfedő homok, a bizánci kép kísérteiéi, és sok más hasonló különleges kép színpadi tolmácsolására. Molnár György különben Is nagyon szerette a nagyszabású és az egykori nézők számára szinte csodaszámba menő színpadi hatásokat. Pár bónapoal később mutatta be például Budán a szintén Párizsból importált Az ördög pilulái című látványosságot, amelyről egy kor- társ így emlékezett: „A pilulák valóban csodákat tesznek. Csak akarni kell, s minden megtörténik: emberből pulgka lesz, sziklából lugas, az útmutató fa jobbra-balra forgatja karjait s ellövi a fegyvert; az erkély el válik meg visszatér a házhoz, satöbbi, satöbbi. Ki tudná előszámlálni a tűnő, foraó. növekvő gyertyákat, székeket, asztalokat, a süllyesztők meglepő munkáit, a festett állatok moz aásait, a léaberepült vagont, felfordult kórházat, szétszakadt meg összeállított embert __' Volt hát látnivaló el egendő ezen a színpadon. _ Hogy a színház látnivaló művészet, azt már nagyon régen tudja az euróuai ember, és nemcsak a sokkal későbbi magyar szó, a „nézőtér“ utal erre a tényre. A görögök a közönség által elfoglalt helyet ,.theatron“-nak hívták: a szó első fele. a „theaomai“ igéből származik, ami annyit tesz, mint „néz, szemlél, bámul, csodál“. Latinos formáját, a theát- rum-ot a magyar társadalom már a XVIII. század vége óta ismeri és az egész színházüzemre — nézőtérre és színpadra egyaránt — vonatkoztatta. A német nyelvben a színjáték neve „Schauspiel“, amit múlt századi fordítóink nyugodt lelkiismerettcl fordítottak ,.nézö-játék“-nak. Persze ők még akkor nem úgy gondolták, hogy a nézők játszanak, hanem, hogy a játékot kell nézni. A francia „reuve“ szóban is benne van a „voir“ nézni, jelentés. Végül: a mi „látványosság“ szavunk tulajdonképpen a latin „soectaculum“ magyarul spektákulum, származéka, ahol is a törzs-jelentés megint csak a „néz, szemlél“. És így lehetne sorolni a példákat. De talán ennyi is elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk: a látvány nvilvánvaló módon mindig is döntő része volt a színházi élménynek. Kár volna tehát elítélni azt. ami a nevét adja a műfainak: szégyelleni azt. ami nélkül talán nem is léteznék. Persze nem csak arról van szó, hogy a színházi dolgok a szemünk láttára történnek. A legtöbb esetben nem mindennapi, különleges dolgok játszódnak le. Az antik világ görög polgára ámulva láthatta, hogyan ereszkedik le a tragikus bonyodalom megoldására egy gépezettel, a méhané-val, egy istenalak az emberhősök közé. A középkor misztériumjátékaiban ugyancsak izgalmas látvány lehetett, amikor egy pokolszörnyeteg többméteres, lángot és füstöt okádó torkából apró ördögök ugráltak ki, kapták el nagy visongatással a játékbeli gonoszokat, riogatták a nézőket, majd tűntek el zsákmányukkal, a kapálódzó bűnösökkel ismét a lobogó lángok között. A reneszánsz idejében nem is egy olasz városban csodálkozva nézhette a tömeg, hogyan alakult át a főtér hatalmas tóvá, amelyen játékos- színjátékos módon kicsinyített tengeri csatákat vívtak. A barokk színház azután, a színpadi illúziókeltés minden eszközével felvértezve, csak tovább fokozta a meglepő látványosságokat, a nagyszerű látnivaló mögé elgondolt és felismerhető allegóriákkal, rejtett jelentésekkel. Londonban a XVII. század elején Ben jonson és a híres építész-tervező Inigo Jones alkotott egész sor ilyen előadást. Az egyikről jonson is beszámolt, hallgassuk csak meg néhány sorát: „Nem volt kevésbé csodálatra méltó, szépségét és nagyságát tekintve, a Látná nyosság Gépezete sem, amelySZÉKELY GYÖRGY A LÁTVÁNYOSSÁG bői előléptek: először — egy mikrokozmosz, avagy Glóbusz, arannyal kimunkált országok kai telve, a tenger domború ezüst hullámokkal ábrázolva, így állott, vagy inkább függött, nem lévén látható tartó tengelye, és lassan fordulva látható ná vált az első maszkjelenet, a férfiak csoportja, akik szép elrendezésben ültek, különböző ércek bányájában. Ehhez a fényforrások láthatatlanul vol tak elhelyezve; úgy tűnt, mint ha az egész grottát csak az értelem fénye ragyogta volna be... De a legmegragadóbb, elhelyezésben és szépségben is legfelül a tűz szférája volt, körülölelvén a levegőt és olyan művészi ügyességgel ábrázolva, hogy a nézők jól láthassák a mozgató nélküli mozgást; egyben oly gyors volt, hogy szem meg nem tudta különböztetni a fény egyetlen színét sem. de az áttetsző levegőégben tükröződő ötszáz elütő színárnyalatot szűrhette ki a maga számára. S mindez a mennydörgő Jupiter szobrával volt megkoronázva.“ Se szeri, se száma a XVII—XVIII. században ezeknek a rendezvényeknek, beleértve ebbe a nagyon fejlett jezsuita iskolai színjátszás produkcióit is, amint azt a Sopronban fellelt, barokk előadások díszletterv-gyűjteménye is bizonyítja. Vagy kell-e az ope ra példáira hivatkoznunk, amelyeknél a zenei teljesítmény mellett aligha hanyagolható el a látvány minősége és sokszor különlegessége: ne feledkezzünk el a Varázsfuvola sárkányáról, apróbb csodáiról, a tűz és víz próbájáról: vagy arról, hogy a wagneri Ring első része, A Rajna kincse részben a folyóban, a víz alatt, részben csodálatos földalatti üregekben játszódik le. És ez az igény később sem vész el. Van, amikor a vidámság, a szatíra vonásait ölti fel. Gondoljunk a múlt század olyan tündérbohózatal- ra, mint A peleskei nótárius, amelyben Tóti Dorka boszorkány mindenféle látványos-varázslatos eszközzel igyekszik zavart kelteni. És hogy a szatírától sem idegen a látványosság, azt hadd igazolja Majakovszkij két művének, a Poloskának és a Gőzfürdőnek általa adott műfaji meghatározása: az első „Látványos tündérjáték kilenc képben“, a második „Dráma hat felvonásban cirkusszal és tűzijátékkal“. A skála másik végletén állanak pedig azok a nagyszabású, filozófiai gondolatokban gazdag költői drámák, mint Goethe Faustja és természetesen Madách Az ember tragédiája című — a látványosság oldaláról nézve — „történelmi képsorozata“, benne, a már említetteken kívül olyan szcenikai feladatokkal, mint a falanszter vagy az űrrepülés, a mennyország megjelenítésének igényéről már nem is beszélve. Ha már most ezeket az elemeket próbáljuk sorra venni, akkor megállapíthatjuk, hogy a látványt a látványosságtól bizonyos eszközök fokozott fel- használására különbözteti meg. Harsányabb és változatosabb színek, felvillanó és végigpásztázó reflektorfények, csillogó pompájú jelmezek, változatos, sokszor táncos mozgások, nagy méretek, nagy csoportok, felvonulások, széles terek és magasba futó lépcsők, minden, ami különleges vagy szinte csodaszámba menő. Szinte csak zárójelben megemlítve: korunk sci-fi, fanti, avagy fantasztikus- tudományos műveinek megjelenítései szintén messzemenően a látványosság kategóriájába tartoznak. És ez a gondolat köt össze bennünket a látványosság egy igen jelentős tényezőjével, a technikai tudás adott korban meglevő szintjével. A színpadi látványossághoz majdnem mindig felhasználtak olyan eszközöket, amelyek még nem voltak általa nosan ismertek. A görögök is- tenrepító gépe csigás daruszerkezet lehetett: a középkori pokoltorok lángjaihoz kémiai ismeretekre volt szükség; az itáliai tereken létrehozott mesterséges tavakhoz kiválóan kellett tudni vezetni és szigetelni a vizet; Leonardo da Vinci és Inigo Jones színpadi gépezetei a statika és mechanika igen magas szintjét tételezték fel; az ellensúlyos zsinórpad tökéletes kezelése nélkül nem úszkálhattak volna a Rajna sellői; Molnár György ködfátyolképei- nél már az optika és a villamosság tudománya bábásko dott; Majakovszkij Gőzfürdőié ben a jövő század küldöttje, a Foszforeszkáló Nő higanygőzlámpa használatával tud felcsillanni; néhány évvel ezelőtl pedig Salzburgban, a Varázsfuvola előadásánál lézersuga- ras vetítést alkalmaztak megdöbbentő hatással... aligha van vége a sornak. Hol a határ? Miért fél mégis sokszor az ember a látványosság szótól? Miért riadozik a művész ízlése ezektől az eszközöktől? Valószínűleg azért, mert mint nagyon sok más emberi ötlet és ötletesség, néha ez is elszabadul, öncélúvá válik. A görögök istengépezete még azért avatkozott be, hogy megoldhatatlan emberi-társadalmi feszültségeket segítsen meg- és feloldani. A pokoltorok egy keresztényi világnézet etikai alaptételét: a bűnösök elkerülhetetlen bünhődését változtatta félreérthetetlen és hatásos képpé. A foszforeszkáló nő ragyogása az emberiség csodálatos jövőjét villanthatja föl. De a láványosság néha szembefordul a gondolattal, harsányságával elnémítja, fé1 nyeivel inkább vakít mint világít. Végül, ha egyeduralomra jut, elűzi az embert. Az ember eltűnik a színpadról, a színház embertelenné válik. Egy francia szerző irt partitúrát „nem- figuratív színház számára“, amelyből már teljesen hiányzik az ember. íme, néhány szava: „A dísz zabái, elnyel. Vetítés, testek, festészet, akrobatika, kép, szobrászat, tánc, rozmár, hang, gesztus, muzsika, ige, építészet, szimbólum, új geo metriává keveredik ...“ Néhány percre talán felkorbácsolja mind az öt érzéket. De nagyon hamar bekövetkezik az üresség, a csömör. Látványosság nélkül nincsen teljes színház: az elszabadult látványosság elpusztítja a színházat. GÁBOR MIKLÓS CSALÁDI KÉPEK Anyám szeme leánykori képein álmodozó és tiszta. Anyai nagyapám kihívóan szép arca mindig barna a levegőtől, a naptói. Apai nagyapám nagy, férfias és mégis engedékeny szemei egy vendéglői asztal fölül. Apai nagyanyám meglepően sokértelmű, zsidó arca. Egy ilyen családi albumban az emberi vonások, a szemek és magatartások .buja gazdagsága! Szinte ijesztő, mit kezd egymással ennyi idegen, ennyi tartalmas és ellentétes arc és tekintet, találkozásuk valami végzetes összeütközést sejtet, miintha a véletlen — így egymás mellé sodorva — őket magukat is megrémítené, mintha egy hajóroncson, mintha szerencsétlenség csapásai alatt kerülnének össze kertekben, tóparton, régi bútorok közt... És akkor apám, megszállott, szinte őrült szemeivel, egy forradalmár, egy költő, egy Júdás... ráhajtja, odahajtja arcát anyám szelíd, tiszta szépségű arca mellé... És akkor már itt vagyok én is! Milyen kacér vagyok! Itt milyen elragadó! Hányfélét próbálok magammal az évek során! Arcom változásai mintegy felvonultatják az egész családot, mindkét családot, ezeket az összebékíthetetlen embereket, ezt a túlságosan is színpadi gazdagságot, zsidók és keresztények galériáját. Ezen a képen apám átöleli a vállam, és büszkén néz rám. Én belemosolygok a lencsébe. De vállam éppoly alázatosan és védelmet keresve (de védekezőn a védelmezővel szemben is) simul apám karja alá, mint más képeken anyám válla. Hisztérikus ellágyulásaim ellenére talán sose szerettem igazán apámat. Halálkor megkönnyebbülést éreztem, és ez nem sokkal jobb, mintha annak örültem volna, hogy valamiféle vagyont hagyott rám.-* Nagy munka lehetett, hogy ezt a sok embert eggyé tudd ... Rájuk ismerek, bármelyik lehetek, némelyik képem még ezt is mondja: „Juli is lehetsz!“ — még ő is! — de ez mintha éppen azt jelentené, hogy változatlan, változhatatlan nyersanyagként, külön-külön élnek, mindegyiknek külön a szemébe tudok nézni, és mindig a magam szemébe nézek. Éppen, mert olyan különállóak, olyan idegenek. . . Hol vagyok én? Melyik a sok közül? Ez a szép kisfiú, ezzel a feltűnő nevetéssel? ... Éppen ez? De hogyan nem láttuk mindjárt, hogy színész leszek? Ez a kacér kislord mi más lehetne? Keresztbe vetett, kerek térdeivel? Ezen az arcon (hány éves lehet? három?), a szemekben, a vidámságban, a kislányos szépségben is van, kétségtelen, kis démonka. Aztán ezen a képen, ahogy itt áll ... — Ez már Richárd ... ugyanígy állsz a darab elején, a fal mellett.. . Néha úgy érzem, hogy mindenkivel szemben védenem kell az életem — szerelmeimtől, barátaimtól, családomtól, munkatársaimtól —, és valami ingerült fáradtsággal szeretném azt mondani: „Hagyjatok!“ — aztán folytatom tovább, húzzuk egymás szekerét, mind, akik találkoztunk. Ki tudja, ki kinek segít, ki kit öl meg? Hisz már rég elpusztultam volna nélkülük! Ennyi az egész, ami összefűz minket: és ami összefűz minket, az az élet, nem több. Mind be vagyunk fogva ugyanabba a járomba; egymás feje tetejére kapaszkodunk, letiporva? vagy kölcsönösen védjük, tartjuk egymást? — ki tudja, melyik az igazság? Csak egyet lehet tudni: hogy egyikünk se más, mint szálak keresztezési pontja, sok-sok szálé, soksok ember szeretetének, életének sűrűsödési pontja, nem vagyunk mások, mint a pont, ahol mások találkoznak — ők talán nem is tudnak egymásról. Nem tudnak egymásról, de én akkor is a pont vagyok, ahol nevek és nevek fiai és ősei és más nevek és nevek szeretői, és még sokan, két-három nagyszülőm is, vagy hányán is vannak, még az is, akit nem ismertem, és az öcsém, akit ismertem, de hogy találhatnám meg újra? Nem hihetetlen, hogy soha nem lelem fel többé? Anyai nagyanyám, aki .meghalt rákban, még mielőtt apám anyámat meglátta volna ... ez vagyok én. Hordom őket, mit tehetnék? Mindüket. A bratislavai színházi élet egyik nagy eseménye a berlini Maxim Gorki Theater vendégszereplése volt. NDK-beli vendégművészeink nagy sikerrel mutatták be Gorkij Éjjeli menedékhely, Peter Hacks Lotte Weimarban és Rudi Strahl A wolken- steini herceg című komédiáját. Felvételünk az utóbbi előadáson készült. 1978. IV. 9. N CS3 b N CS3 lO
