Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-09 / 15. szám
SZAKÁCS JÓZSEF kőműves zengő hangú ember. Mondatai ua lahonnan mélyről — széles mellkasának legaljáról törnek elő. Szaporázva csak akkor ejti ki a szavakat, ha nagyon bemelegszik a mondanivalójába. Szakács Jőzsejre több mint egy fél évtizeddel ezelőtt figyelteti fel először. A CSEMADOK Kassa I Kosice I vidéki járási konferenciáján szólalt fel a vitában. Építő szándékú bírálatot mon dott. Hangsúlyozta, hogy a CSEMADOK sokrétű munkájában a nyelvművelési e, a helyes magyar beszéd megőrzésére is na gyobb gondot kellene fordítani. Konkrét példákon mutatott rá, hegy azokban a levelekben, amelyeket a járási bizottságról küldenek a helyi szervezetekhez, milyen nyelvi hibák ismétlődnek. Nekem tetszett a felszólalása és másokban is visszhangra talált. Persze, itt most azt a paradoxont sem hallgathatom el, hogy a vitában ezután több felszólaló ajkáról is elhangzott ilyen kezdetű mondat: „Szakács tanár elvtárs felszólalásához kapcso ICdva én is .. .* Szakács tanár elvtárs? Nem. Szakács József kőműves! J/jen, és c is ért a nyelvhez! Vitafelszólalása természetesen nem tudd sának jitogtatása akart lenni. Én legalábbis nem éreztem annak. Szenzációhajhászásnak sem. A lényeg mondanivalójában rejlett, abban a hitben, hogy a betegség jeleire kellő időben rá kell mutatni. Idejében, hogy lehessen még orvosolni. (A szerző felvétele) R égóta izgat érmék a kőművesnek a magatartása. Kezdő újságíró koromban — tizennyolc éves kamaszként voltam kint az egyik építkezésükön. Néhány szót vele is váltottam, de kérdéseim csupán a tervfeladatok teljesítésére, az eredményeikre korlátozódtak. Ami ezek mögött állt — a hús-vér ember —, akkor még nem érdekelt annyira. Most viszont ilyen kérdések nem hagynak nyugton: Szakács József valójában miből is alakította ki az egyéniségét? Vajon mi az, aminek örülni tud? Mi az, ami elszomorítja? Vanm az életének valamilyen titka? Tanulhatunk-e tőle valami olyat, ami kell az igaz emberiséghez? Rakosgatom, egymáshoz teszem a hozzá fűződő emlékeimet. Jegyzetfüzetemben azt a néhány sort is megtalálom, melyek Bocskorás Bertalan építés- vezető véleményét őrzik. Bocskorás Bertalan nyolc évig volt Szakács József főnöke. Amint mondta, sokszor elbeszélgettek egymással. Ismerte, szerette Józsi bácsit. Így jellemezte: „Végtelenül becsületes és tisztességes ember. Ö tudja azt, amit sokunknak nem sikerül megvalósítani: fel nőttkorban is megtartani a gyermeki tisztaságot! Ami pedig a munkáját illeti? A kőműves szakmá ban bármilyen igényes feladatot kiválóan el tud végezni. 1970 óta mester. Nagyon jó tulajdonsága, hogy tud hatni az emberekre. A 03-as részlegen elsősorban neki köszönhető, hogy sok építkezést a tervezett határidő előtt átadhattuk. Jó munkájáért számos vállalati és minisztériumi kitüntetésben részesült. Néhány évvel ezelőtt A kiváló munkáért állami kitüntetést is megkapta. Hogy van-e gyengéje? Vannak talán, akik azt tartják, hogy nehezen fogadja el az új dolgokat. Jóllehet ebben van valami, de én mégsem tartottam ezt erénytelenségnek, mert ö valójában olvan ember, aki meggondolatlanul, vakon nem ugrik be semmibe. Csodálatos a munkabírása Falujában — Debrődön több tömegszervezetben is tevékenykedik. Ű a CSEMADOK-elnök. Szinte hihetetlen, hogy az egész napos munka után este még van kedve a falu kulturális életének szervezéséhez." Sok ez a dicsérő szó. Talán kételkednék is az igazukban, ha mások nem erősítenék meg Bocskorás szavait. De itt; van például Vaskó Anna — egy fiatal lány, aki Szakács József lányával járt a Szepsi (Moldava nad BodvouJ Gimnáziumba. Ö is szinte lelkesedéssel beszél Józsi bácsiról. — Olyan jó ember — mondja ki n minősítést. * Nem marad más hátra: veszam a telefont és már tárcsázom is a Kassai Magasépítészeti Vállalat 03-as részlegének telefonszámát, hogy találkozót beszéljek meg Szakács Józseffel. Egy Halász nevű férfi veszi fel a kagylót. — Sajnos, nem tudom idehívni. Szabadságon van — mondja. — Akkor most Debrődön is hiába keresném, mert biztosan elment valahova fusizni? — jegyzem meg. — Nem, ő otthon lesz. Sohasem jár fusizni. Ha kiveszi a szabadságot, tényleg pihenni szokott. Ja, és ilyenkor írja a falu krónikáját! Kilenc óra tájt érek ki Debrődre. Ebben a kis faluban hamar rátalálok Szakács József otthonára. Az egyszerű ház nem tűnik ki a többiek közül. Kopogtatásomra egy fekete hajú, közép- termetű, szemüveges asszony nyit ajtót. Ficit meglepődik a váratlan vendég láttán, de amikor már Józsi bácsival is kezet rázok, és bemutatja a feleségét, a feszélyezettségnek híre sem marad. Egy kerek társalgóasztal mellett foglalunk helyet. Miután szót ejtünk az időjárásról, a világ híreiről — Szakács Józsefet arra kérem: mesélje el, hogy gyerekkorától napjainkig miként alakult az élete? — Hát az sokáig tartana — mondja nevetve, majd lassan, elkomolyodva mégis beszélni kezd. Ilyen leltárt talán most készít először. — Itt, Debrődön születtem 1922-ben, szegény szülők gyermekeként. Apám kisparaszt volt, de mivel abból nem tudott megélni, iparosmunkával is megpróbálkozott. Időközönként — ha engedte a földi munka — kőmüveskedett. Apám ismerte az élet nehézségeit, s azt akarta, hogy azzal a nyomorral én ne ismerkedjem meg. Elszánta magát: mindent megtesz azért, hogy engem taníttathasson. Itt, az elemi iskolában Bárdos Gyula volt akkor a tanító. Igen jó pedagógus volt. Neki köszönhetem, hogy elvitt a Kassai Gimnáziumba, és hogy fel is vettek. Én őt második apámnak tekintem. Minden évben felkeresem a sírját. Viszek rá virágot. A gimnáziumba 1935- ben kerültem. Először a beszédemmel volt a legnagyobb baj. Mikor megkérdezték, hogy hogy hívnak — és én olyan jó palócos á betűkkel kimondtam: Szakácsnak — a kassaiak ss az úri gyerekek kinevettek. Meg aztán a ruházkodás szempontjából sem volt egyszerű. A városban az én falusi öltözékem kirívó volt. Emlékszem, mikor már másodikos voltam — és a legkitűnőbb diákok közé tartoztam — egyszer Filcsákné (még jelenleg is él Stószon, ígv szólt hozzám: „Józsi, jöjjön velem a szabóhoz! A Kassai Magyar Szülők Egyesületének támogatásával ruhát varratunk magának." Hát akkor lett nekem először tetőtől talpig új ruhám! Egy öltöny, télikabáttal együtt. — Eleinte bent laktam az internátusbán, de csak vagy másfél hónapig. Az elszállásolást a szüleim tovább nem bírták fizetni. Száz koronát kértek egy hónapra. Ez az összeg akkor csaknem egy tehén árának felelt meg. Naponta ösvényeken, úttalan utakon jártam a vasútállomásra. Volt úgy, hogy tavasszal vagy ősszel kiöntött a Bódva. Egész tenger keletkezett a réteken, s ilyenkor nem is tudtam hazamenni. A Kassai Magvar Szülök Egyesülete ekkor ismét megszánt. Lehetővé tették, hogy ingyenesen bekerüljek — először az állami, majd a premontrei diákotthonba. Persze, ennek a kegynek hátsó okai is voltak. Azt szerették volna, hogy papnak tanuljak. Csábítgattak, hogy elvisznek Rómába és más nagy városokba, de én ezelől mindig kitértem. 1942-ben sikerült kitüntetéssel leérettségiznem. A budapesti Pázmány Péter Tudomány- egyetemre iratkoztam be, matematika—fizika szakra. Két szemeszterem megvolt, amikor a háború véget vetett tanulmányaimnak. Berukkoltattak ... — Ekkor már a vége felé járt a háború. Mink az egyetemről á tartalékosokhoz kerültünk. Ez egy szedett-vetett csapat volt. Katonaruhát sem kaptunk. Az emberek többsége még ősszel is mezítláb járt. Harcolni mi tulajdonképpen nem is harcoltunk. A földeken dolgoztunk, de később, mikor vonultak vissza a németek — parancsra — nekünk is nyugat felé kellett menni. Francia- országban aztán hamar fogságba kerültünk. Vagy egy fél hónapig voltunk ott, amikor befejeződött a háború. Indultunk haza, de az az út igen hosszú volt. Igazoltatások, inagyarázgatások, gyanúsítgatások mindenütt, s bennünk a fojtó kétely: mi van otthon? Életben maradt-e anyám? Nem- hurcolták-e el az apámat? Megmaradt-e a házunk? Itthon aztán szétlőve, tönkretéve találtunk mindent. Még enni sem volt mit. Tovább menni hova lehetett? Magyar bizonyítványom semmit sem ért. Erre még emlékezni is rossz ... Szakács József, ez az életerős, keménykötésű ember itt elérzékenyül. Lehajtja a fejét, s a szavakat csak akkor fűzi tovább, mikor azt kérdezem: számára negyvennyolc februárja mit jelentett? — A reményt adta vissza -— mondja határozottan. — Nekünk, csehszlovákiai magyaroknak embervoltunk elismerését, szülőföldünkön maradásunk lehetőségét is jelentette. Ismeri Fábrynak azt az írását, melyet 1948 decemberében, az Oj Szó indulásakor írt az első szó jogán? — kérdezi tőlem, — s feleletet sem várva leemel egy könyvet a polcról, melyben egy füzetből kitépett papír ezeket a kiemelt sorokat őrzi: „Tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk és embertelen hang nem hagyta el a szánkat. Némák voltunk, de dac és harag nem gyülekezett fel bennünk. A sértődöttség, s bosszú és a türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi eleraésztettük magunkban. Ennyi az előnyünk, és ezt meg kell tartanunk. Ez a kincsünk, ez a zálogunk és a menlevelünk. Mi voltunk és vagyunk a vox humana népe." — A háború utáni években mi volt a legfontosabb? — A munka. Én is fogtam a kőműveskanalat, s mentem apámmal. Először Szepsiben Müllernél (ö még magánvállalkozó volt), majd a Csehszlovák Építőipari Vállalatnál dolgoztam. A Kassai Magasépítészeti Vállalathoz a megalakulásakor, 1951-ben kerültem. Elég későn nősültem, de hamarabb nem is lehetett. Először talpra kellett állni Pénzt kellett keresni, hogy a házunkat valahogy rendbe tehessem. Mikor negyvennyolc után a magyar iskolák is beindultak, engem is hívtak, menjek tanítónak, de akkor már nem tudtam otthagyni az építészetet. Valahogy megszerettem. Jó érzés volt látni, hogy munkánk során egymás után nőnek az új épületek. Először lakásokat építettünk, utána magtárakat az első szövetkezeteknek. Később jötték a nagyobb beruházások: a Kassai Sörgyár, a Maguezitművek, a kórház kettes pavilonja, a Kuzmány lakónegyed, a csécsi, a mecenzéfi, a szepsi, az ^lmási iskola, a sacai toronyházak és még számos más létesítmény, melyeket a tervezettnél 3—4 hónappal hamarabb építettünk fel. — Az épületekre nem írják fel, hogy ki építette. Rendben is van így! Ez tulajdonképpen néma dolog, de nekem ezért mindig nagyot dobban a szívem, ha egy-egy olyan épület mellett visz el az utam, amelyet én építettem. Ha egy ilyen épület falán felfedezek valamilyen repedést, az engem igen tud bántani. — Napjainkban elég sok kritika hangzik el az építőiparról. Jogosnak tartja? — Nagyon őszinte leszek. Nincsenek szakembereink. Ahogy múlnak az évek, mind kevesebben vannak. Gyenge a káderképzés. Baj van a munkaerkölccsel is. Mindenki csak keresni szeretne, dolgozni meg alig. Most Stószon is egyedül az én munkacsoportom végzett határidőre az építési munkálatokkal. Kilenc hónap alatt 34 lakást építettünk fel. Ezt is csak úgy értük el, hogy közéjük álltam és vittem őket magammal. Még egy tréfás dolog is történt. Az ellenőrzési napon kijöttek Kassáról. Éppen betonoztunk, és az ellenőrök beírták a naplóba: „A mestert nem találtuk az építkezésen!" Ök még nem ismertek engem, és azt hitték, hogy a mester csak vasalt nadrágban, meg nyakkendőben képzelhető el. Az a baj, hogy kevés a jó kőműves! Vannak fiatalok, akik kitanulnak kőművesnek, de inkább elmennek vasutasnak, meg sofőrnek ... — Váltsunk témát. Beszéljünk most a falu kulturális életéről. Debrődön mi újság? . — Négy évem van még a nyugdíjig. Negyvenkilenc óta — amikor Debrődön megalakítottam a CSEMADOKOT — mindig szívemen viseltem községünk kulturális életét. Színjátszóinkat, táncosainkat járásszerte ismerték, de most mégis szomorú vagyok. A hetvenes években igen lehanyatlott a tevékenységünk, és a stafétabotot sincs, aki átvegye. A fiatalok elmennek ebből a faluból. A község 420 lakosából 300-an biztosan hatvanéven felüliek. Nagyon sok már a megüresedett ház. A kassaiak 20—30 ezer koronáért megveszik hétvégi háznak. — Miért mennek el a fiatalok? — Volt egy időszak, amikor nem adtak építkezési engedélyt. Ez hiba volt, de én már így is itt maradok. Van egy 25 éves fiam és egy 20 éves lányom — ők, nem tudom, hogy döntenek majd. Engem sok minden ideköt. Apám, anyám is itt van eltemetve. — Boldogtalannak tűnik ... — Nem vagyok. Vannak sikerélményeim. A munkában és a családban is. Érzem, hogy megbecsülnek. Néha még a szerencse is rám kacsint. Felejthetetlen élmény marad, hogy a „Ki tud többet a Szovjetunióról" vetélkedő győzteseként két hetet tölthettem a Krím-félszigeten. — Mi a legfontosabb az életben? — Ügy élni, hogy mindenkinek a szemébe nézhessünk — talán ez. És még valami: féltem azokat az embereket, akik a bundát tartják fontosabbnak, nem pedig azt, ami alatta van! SZÁSZAK GYÖRGY 1978. IV. 9. 6 ÚJ SZÚ
