Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-09 / 15. szám
ÚJ szú AZ OL AJ-NEOKOLONIALIZMUS VÁLSÁGA PINOCHET MANŐVEREI A nemzeti felszabadító mozgalmak az utóbbi időben súlyos csapásokat mértek a neokolonializmusra sok fejlődő országban. A csapások egyikét az USA, Anglia, Hollandia titkos nemzetközi olnjkartellbe egyesült olajmonopóliumainak kizsákmányolása ellen irányították. Algériában, Venezuelában, Irakban, liánban, Kuwaitban, Líbiában, Nigériában, Szaúd-Arábiában és egy sor fejlődő országban a kartell tagjai tartották kezükben a föld kincseinek kibányászásával, valamint az olaj kitermelésével és exportjával kapcsolatos jogokat. A valódi gazdák pedig kénytelenek voltak megelégedni a profit morzsáival. Csupán 1960—1973 között az olajmonopóliumok és az imperialista országok kincstára 'mintegy 700 milliárd dollár tiszta hasz not élvezett a fejlődő országok olaja révén. Ugyanakkor az olajtermelő országok többségét — ahol majdnem 300 millió ember él — továbbra is a gazdasági elmaradottság és a sze génység jellemezte. AZ OLAJIPAR ÁLLAMOSÍTÁSA Napjainkban számos fejlődő országban megerősödtek a nemzeti-hazafias erők, amelyek képesek fellép ni az idegen töke pozíciói ellen. Algéria, Irak, majd Líbia kezdeményez te a kartell koncesszióinak államosítását. Az említett államoknak a természeti kincseik teljes birtokbavételéért vívott harca a többi olajtermelő országra is kihatott, sőt, olyanokra is, ahol konzervatív államrendszerek vannak. A nemzetközi színtéren a megváltozott erőviszonyok körülményei közepette, olyan helyzet állt elő a nem zetl felszabadulás, a haladás és a szocializmus javára, amelyben — ahogy Leonyid Brezsnyev mondotta az SZKP XXV. kongresszusán elhangzott beszámolójában: „A jelszabadult országok teljességgel képesek lesz nek ellenállni az imperialista diktá tumnak, és kiharcolni az igazságos, vagyis az egyenjogú gazdasági kap csőlátókat.“ Jelenleg Algéria, Irak, Líbia, Irán, Kuwait, Venezuela és Katar valósította. illetve valósítja meg az olaikon- cessziók nemzeti tulajdonba vételét. Nigéria, az Egyesült Arab Emirátusok és Szaúd-Arábia már 55—60 százalékos arányban államosította olajiparát. Előzetes becslés szerint 1977-ben a fejlődő országok államosított olajlelőhelyeiről felszínre hozott olaj az össztermelés mintegy 80 százalékát adta. A SZOCIALISTA ORSZÁGOK SEGÍTSÉGE Nemzetgazdaságuk feljesztésében a fejlődő államok a szocialista közösség sokoldalú segítségét élvezik. Emlékeztetünk arra, hogy a Szovjetunió. és más szocialista országok vásárolták először a nemzeti tulajdonba vett arab olajat. Kuwait nemzeti tankhajóflottájának első hajói szovjet sójákról futottak le. Az olajipar szakembereinek képzésére hivatott első főiskolákat, technikumokat és oktatási központokat Algériában. Irakban és Iránban a Szovjetunió segítségével építették fel és rendezték be. Az olajkitermelés és -export állami tulajdonba vétele a fejlődő országok ban meggyorsította a „fekete arany“ biztosította jövedelem mesterséges csökkentése neokolonialisztikus rendszerének elhalását, éppen ebből a célból hozták létre az országok az Olajexportáló Államok Szervezetét (OPEC). 1974 januárjától az OPEC 24-ről 86 dollárra emelte az exportolaj tonnáját. A diszkriminációs mechanizmus kiküszöbölésével együtt ez az intézkedés lehetővé tette az olaj gazdáinak, hogy minden tonna olaj után 80 dollár nyereséghez jussanak. 1974 óta az OPEC országai évente 100— 110 milliárd dollárt kapnak olajukért. AZ OLAJMONOPÓLIUMOK MANŐVEREI A megváltozott körülmények között az olajkoncessziók csupán az államosított olaj vásárlóinak szerepét töltik be. A kartell tagjai azonban semmiképpen sem békéinek meg ezzel a helyzettel. Ellenőrzésük körében maradt az olajszállító flotta, a nagyszámú olajfeldolgozó üzem, és az értékesítési hálózat. Erre alapozva, a nyugati monopóliumoknak maradt bizonyos lehetőségük arra,, hogy a különböző országokban manőverezve leszorítsák, csökkentsék olajvásárlásaikat, következésképpen, az olyan államok jövedelmét, amelyek határozottan jellépnek a neokolonializmus ellen. A monopóliumok mindenképpen arra törekednek, hogy az olajtermelő államok jövedelmének lehető legnagyobb részét megszerezzék. Így például a nyugati monopóliumok állandóan növelik az olyan ipari termékek exportárait, amelyek jő vásárlói a jejlődő, közöttük az olajtermelő államok. Az eredmény: az olajtermelő országoknak mintegy 25 milliárd dollárt kellett az árnövekedés kiegyenlítésére fordítaniuk. Az inflációs hatás fékezésére, és az állandó jövedelembiztosítás céljából az OPEC rendszeres korrekciókat alkalmaz az olajárakban. 1977 januárjától például 10 százalékkal emelte az árakat. Az „olajdollárok“ átszivattyúzásá- nak egyik módszere az, amikor a kapitalista államok óriási fegyverüzleteket bonyolítanak le az olajtermelő országok egész sorával. Egyes adatok szerint, csupán a Perzsa-öböl körzetében levő országok 1974—1976 között mintegy 15 milliárd dollár értékű amerikai fegyvert vásároltak. A monopóliumok igyekeznek elvonni az OPEC-tagállamok egész sorának jövedelmét, hogy általa gyógyítsák a kapitalizmus gazdaságának krónikus betegségeit. 1974—1976 között a nyugati ipari korporációk, a bankok és az állami költségvetési szervek viszonylag alacsony kamatra hosszú lejáratú, illetőleg meghatározott határidőre, 100 milliárd „olajdollárt“ kaptak. MŰKÖDÉSBE LÉP AZ ARAB REAKCIÓ Az imperializmus a végsőkig igyekszik kihasználni az olajtermelő államok gazdasági függőségét a Nyugattól, s azt a tényt, hogy politikai rendszereik erősen eltérőek. Ismeretes, hogy a térségben egy sorban találhatók a haladó országok és a reakciós rezsimek. Az utóbbiak határozott passzivitást tanúsítottak akkor, amikor Algéria, Irak, Líbia és néhány más ország neokolonializmus elleni harca a legmagasabbra csapott, s ugyanezek a rezsimek a növekvő olajjövedelmek élvezőiként lépnek fel. Rettegnek bármilyen haladó jellegű változástól, lázasan fegyverzik fel hadseregeiket és büntetőgépezetüket, külföldön pedig nyíltan egyez kednek az imperializmussal. Sajátos szövetséget alkotnak a nyugati mo nopóliumokkal, és magukra vállalták a diverzánsok szerepét is az OPEC haladó országaiban, és az egész nemzeti felszabadító mozgalomban. Az imperializmus az arab reakcióra támaszkodva igyekszik aláásni a haladó arab rendszereket, és ebben különösen fontos szerepet szán Szaúd Arábiának. Annak a Szaúd-Arábiának, amely a 60-as években különösen makacsul ellenállt az imperialista olajkoncessziók államosításának, a 70-es években pedig felhívást intézett az OPEC tagállamaihoz, hogy „olajdollárjaikat“ bocsássák a Nyugat nagytőkéjének rendelkezésére, és ebben maga mutatott elsőként példát. Ugyancsak Szaúd-Arábia állt elő az utóbbi hónapokban valamiféle, az arab nemzeti felszabadító mozgalmak ellen irányuló „ötödik hadoszlop“ szervezésének javaslatával. Ez a szervezet szaúdi pénzen vásárolt amerikai fegyverekre támaszkodik, és nyíltan antikommunista. FOLYTATÓDIK A FÜGGETLENSÉGI HARC Az olajtermelő államokban az utóbbi időben erősödött a tendencia, hogy szélesebb körű segítséget nyújtsanak az ázsiai, afrikai, latin-amerikai országok antiimperialista harcához és gazdasági építőmunkájához. A nyugati bankokban és korporációkban elhelyezett „olajdollárok“ csökkenésével egyidejűleg megnövekedett az egyes OPEC-országok által a legelmaradottabb országoknak nyújtott hivatalos segélyalap. Nemrégiben az OPEC országai létrehozták saját közös segélyalapjukat — 1.6 milliárd dollár tőkével. Ezek az összegek még messze vannak az Algéria és több OPEC-ország által javasolt 10—15 milliárd dollárra rúgó fejlesztési alaptól. Ám a haladó körök magát a tendenciát is üdvöz- lik, hiszen az olyan nemzetközi együttműködéshez vezethet, amelv támogathatná a népeknek a gyarma tosítás és a neokolonialista elnyomás felszámolására összpontosított erőfeszítéseit. Az olaj-neokolonializmus ellen vívott harc sikerei részét képezik r. nemzetközi gazdasági viszonyok igazságos alapokon való átalakításénak. A Szovjetunió is ezért lépett és lép fel oly következetesen, előnyös feltételek megteremtését követelve a fejlődő országoknak, hogy azok a tényleges társadalmi-gazdasági haladás útjára léphessenek. BORISZ RACSKOV (Szputnyik) A chilei fasiszta junta már hosz- szabb ideje igyekszik kitörni a nemzetközi elszigeteltség gyűrűjéből. Említésre méltó, hogy az elmúlt évben olyan külföldi politikusok látogattak el hivatalosan Chilébe, akik nyíltan támogatják a fasiszta juntát. A látogatók között volt Franz joscf Strauss, a nyugatnémet reakciós és konzervatív erők vezére. A Strauss—Pinochet találkozónak az volt a célja, hogy megszilárdítsa a fasiszta re zsim népszerűségét odahaza és külföldön. A junta „demonstrálva“ a kormány és a nép egyetértését, „népszavazást“ rendezett, amely végül is a terror és a bizonytalanság légkörében zajlott le. Mivel a DINA titkosszolgálat számos politikai gyilkossággal és az antifasiszták kínzásával eléggé lejáratta magát, új nevet kapott. Pinochet pedig dekrétumot adott ki, amely- lyel — úgymond — feloldotta az országban 1973 szeptemberében ki hirdetett „ostromállapotot". A junta vezére ezzel azt a látszatot akarta kelleni, hogy Chilében az élet normalizálódik. A valóságban egyszerű manőverről van szó. Az „ostromállapot“ helyett „rendkívüli állapotot“ hirdettek. A két fogalom lényege azonos. A cél: a világ közvéleményének félrevezetése. Az „ostromállapot“ feloldásával kapcsolatos dekrétum nem hatálytalanítja ugyanis a megtorló intézkedése két, nem biztosit több jogot a, lakosságnak. Ellenkezőleg: a kormányköröket újabb jogokkal rlF házzá fel a demokratikus erők rovására. A chileiek továbbra sem közlekedhetnek éjjel. A rendőrség bárkit letartóztathat. Továbbra sem engedélyezett a haladó politikai tevékenység, nem működhetnek a politikai pártok, s nem tartják tiszteletben a gyülekezési szabadságot. Az a tény, hogy Pinochet ilyen cselhez folyamodott, a helyzet súlyosságáról tanúskodik. Az ENSZ- közgyűlés 32. ülésszakán szavazat- többséggel elfogadták azt a határozatot, amely elítélte az emberi jogok súlyos megsértését Chilében. A chilei terrorral az ENSZ emberi jogok bizottságának genfi, 34. ülésén is foglalkoztak. Ismeretes, hogy a katonai puccsot követő első időszakban összesen 30 000 embert öllek meg. A terror ma is folytatódik. A chilei titkos rendőrség és a fasiszta kommandó több mint 250Ü chilei hazafit húr colt el. Azokat, akik nem tudtak belenyugodni az ország sorsába. Ezeket a hazafiakat „eltűnteknek“ nyilvánították, s valószínű, hogy többségük már nem él. Az ENSZ emberi jogok bizottságának genfi ütése idején további 95 chilei áldozatról érkezett hír. A politikai terror Chilében tehát tovább tart. Pinochet manőverezése azonban nem befolyásol ja a világ haladó közvéleményét. A demokratikus erők továbbra is küzdeni fognak a fasiszta rezsim, a politikai terror ellen, s minden igyekezetükkel a demokrácia fel újítására törekszenek Chilében. Ha lelepleződik Pinochet propagandaintézkedéseinek aljassága, lelepleződik az amerikai imperialista körök rágalmazó propagandája is. Amíg az említett körök az emberi jogok vélt megsértésé vei vádolják és támadják a szocialista országokat, addig védőszárnyaik alatt melengetik a po litikai ellenfeleit kegyetlenül elpusztító Pinochet rezsimet. Talán épp azért, hogy az emberi jogok „védelmére“ indított. kampány ne legyen annyira nyilvánvaló, az Egyesült Államok azt javasolja fasiszta szövetségeseinek, beleértve Pinochetet is, hogy legalább lát szólag tartsák meg a demokráciák Ez a taktika azonban túl áttetsző ahhoz, hogy meggyengítené a demokratikus erőknek a fasiszta rezsimek ellen vívott harcát. JAN BLANSKY 1978. IV. 9. Irak déli olajlelőhelyeinek térségében, a Perzsa-öbölhöz közel, szovjet és NDK-beli szakemberek segítségével építették az első iraki olajfeldolgo- zó kombinátot. Felvételünk még az olajtartályok alapjainak építésekor készült (Felvétel: CSTK — ZB — TASZSZJ L
