Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-19 / 12. szám

1978. III. 19. Kőasszony szomorúsága Volt ott egy asszony. Egy nagyon szép és nagyon szo­morú kőasszony, a magát vedlő kerítés mellett, dobásnyira az utcazajtól Az udvar sen’ki föld­je nem kegyelmez a szomorú­ságnak; a néha arra járó diák tekintete kevés a kőmosolyhoz. Csak a tehetetlenség ne lett volna! Csak azt ne éreztem volna mindig. „Vége, vége, em­berke“ skandáltam a pillanat­nyi ötletből szült torz mondó- kámat a kőasszony előtt. Mert ámen, ezerszer is ámen az em­berkének, ha ekkora szomorú­ság kiszolgáltatottja! A kőte­kintet bármikor utoléri ment­hetetlenül. Az akasztóhegyi májusi tábortűznél éppúgy, mint a könyv fölött, vagy a Aranypor szitált alá az ég­ből, s a játék hevében magasra szökkent a labda, fel az álmok égi birodalmába. A két játszó­pajtás szárnyaló képzelete szá- molatlanul terelgette az égi tü­neményeket és a földi perce­ket. így eredtek önfeledten. kergetőzve, megváltani a kör­nyező mesevilág valóságossá­gát. Mígnem kisördög lopa­kodott közibük! A játék kitel- jesült, a labdát célba dobás váltotta fel, s azt követően már igazán csak a birkózás ma­radt hátra. A csúfnevek akkor fogantak, mikor a játékszabá­lyok túlontúl megszaporodtak s összegabalyodtak. A csemetékre felügyelő két szülőanya, a diófa és a házi munka árnyékában ezúttal bő­ségesen áldozhatott a falu Megállt az ablak előtt és szemét a 'kerítés mögötti, a szomszéd kertjében felhalmo­zott téglatiegyre szegezte. Kö­rülötte friss mészszag terjen­gett, a vadonatúj épület falai árasztották. Az új szárnyat év­tizedes kuporgatás után, éve­kig tartó megfeszített munká­val ragasztották a régi épület­hez, hogy otthont nyújtson az új családot alapított fiatalok­nak. Már csak a festők mun­kája van hátra, utána megáll­hat a bútorszállító kocsi az épület előtt. A férfi merev tekintettel néz­te az embermagasságot megha­ladó téglarakást. Csak három méterre látott, a tégla-halom, amely a szomszéd garázsának vakolatlan falánál kezdődött, egész hosszában eltakarta a ki­látást. Az ablaküveg kissé be­párásodott, de a férfi szeme így is jól kivehette a téglák ol­dalán levő foltokat. Bontásból származtak, a vakolatot heve­nyészve vaikarták le róluk. Az - ablakkal szemben levőket szin­te külön-külön ismerte már, hi­szen amióta mostani helyükre kerültek, azóta hosszú órákat tölt a kertre néző két hatal­mas ablak mögött, és le nem veszi a szemét a téglahegyről. Szinte el sem akarja hinni, hogy egyik napról a másikra odakerült elébük, és elrekeszti őket a külvilágtól. Miközben a téglákat nézi, lelki szemei előtt diá'kszerelem lopott perceiben. S nem csak Rimaszombatban. Elkerülve a városból, gon­doltam, el lehet feledni. De­hogyis! Kőasszony, szoborasz- szony, Ibi mester szecessziós asszonya nem enged. Már az is megfordult a fejemben, hogy ellopom. Eűnnel tetézem a bűnt — ha kissebbel is, ha megbocsáthatóbbal is. De fene nehéz ám egy kőszobor! így hát helyesbíthetek: van ott egy asszony. Egy nagyon szép, na­gyon szomorú asszony, a ma­gát vedlő kerítés mellett, do­básnyira az utcazajtól. Talán megsokallja az olvasó a szo­morú szót, de nem tudok rá jobbat. Mert szomorú a Piéta, szomorú a Búsuló juhász, s a ügyes-bajos dolgainak. Elcse­megéztek egy-két váláson, visz- szaküldött jegygyűrűn s össza- horpadt autón, amely túlságo­san is ragyogó volt annak előt­te ... De az ítélőképességében megingathatatlan két szülő tüs­tént közbelépett, mihelyt ráesz­mélt, hogy a két csemete javá­ban püföli egymást. Az asszo­nyok kczibük álltak a marako­dóknak, s nyomban hozzáláttak a nézeteltérések tisztázásához. S mivel a szomszédasszonyok közt az utolsó szó dicsősége még talán az igazságénál is na­gyobb — s egyelőre mindket­ten egyforma meggyőzően bi­zonygatták saját csemetéjük ár­tatlanságát — hát egyikük vél­ni kezdte, hogy a viszály a szü­lők becstelenségei nyomán ke­rekedett, mivelhogy a szomszéd újból és újból megjelenik a sátáni pillantás, amit a szom­széd vetett feléjük, amikor a tehergépkocsiról az első rakás téglát a kerítés mellé szórták. A tehetetlen düh érzése könnyeket kényszerített a sze­mébe. Méreg és szégyenérzet marcangolta egyszerre. Az épü­letszárnyon az ablakokat már nem rakhatja át a másik oldal­ra. A szomszéd pedig nyilván azért hozatta a téglát, hogy felhasználja. Vagy a téglara­kást, vagy a szomszéd új épü­letének hátát bámulhatjuk éle­tük végéig. Hónapok óta az egész csa­lád nyomott hangulatban él, a fiatalok is nagyon elkedvetle­nedtek. Pedig mily nagy volt az öröm, amikor pontot tettek a nagy munka végére: befejez­ték az építkezést. Végre fellé­legezhettek. Aztán jött a meg­lepetés: a szomszéd garázst épített, pedig autója nincs. Most meg idehordatta a sok téglát. Soha nem említette sen­kinek, hogy építkezni akar. Kettejüknek elég nagy a la­kás. Igaz, lassan már húsz éve nem beszélnek, de ilyen szán­déknak híre ment volna az ut­cában. Pontosan a szomszéd hallgatott... És most letette a tromfot... A felesége nemegyszer no­szogatta: forduljanak a nemze­ti bizottsághoz. Benne is felve­többi is — de ilyen elhagyatott szobrot azóta sem láttam. Csak az esővel, a rézsútos napsuga­rakkal vált néha szót, csak a Hold űri hidegével társalog éj­szakánként. Pedig lenne kivel szót váltania: egy Árpád-házi keresztelőmedence és Tompa Mihály néhai házának utolsó mestergerendái osztják a hon­talanság 'keserű kenyerét vele. A kőasszony nem kér segít­séget. Dacolva áll az időtlen szomorúság udvarán, a nyüzs­gő város kellős közepén, s kő­fejét vádlón lehajtja. gyerek nyilván valamely igaz­ság fonákját tanulta el szülei­től, holott az ő gyereke igen­csak tisztában van az igazsá­gokkal. Nosza, a másik asszony erre föl olyasformán ford/ította visszájára a vádaskodást, hogy tudomása szerint csak a szom­szédasszony famíliájában élt egy olyan atyafi, aki a saját bé­lyegzőjét sütötte a szomszédok birkáira ... S ez volt a pilla­nat, amikor már lehetetlen volt tovább hallgatni a szomszédasz- szony leánykori félrelépéseiről, amelyeket, természetes ecsete­lésük folytán, talán a ráolvasó asszonyság is megirigyelt. S hát miféle vádaskodás az, amely nem felel meg sértésnek is egyben? így lépett ki a két szomszéd- asszony a diófa árnyékából, s helyezkedett egy hosszan tartó viszálykodás még sötétebb ár­terére. A viszálykodott kezdők, akik most kissé távolabb, a homok­ban játszottak, s helyreállt ba­rátságuk felett már a jóságos homoki manók őrködtek, mit sem tudtak arról, hogy szüleik most göngyölítik fel dédapáik vétkeit, s hogy még az is itt dől el, melyikük megy majda- nán más nyelvű iskolába, ne­hogy osztálytársa legyen a má­siknak. födött ez a gondolat. Csak­hogy ... A szomszéd a saját telkére éppoly joggal kérhet és kaphat építési engedélyt, mint ahogy ők kértek és kap­tak ... Azzal pedig nem állít­hat be a hivatalba, hogy a szomszéd kötekedni akar ve­lük. A követk’eztetés hangosan is kibuggyant őszülő bajusza alól: „Meg akar fizetni, így akar bosszút állni!“ „De tulajdonképpen miért? — merült fel mindjárt benne a kérdés. — Hogyan fejlődtek idáig a dolgok?“ Most először ismerte el — ön­maga előtt is szégyenkezve —. hogy azt a közel két évtizedet, amit egymás szomszédságában töltöttek, másképpen is leélhet­ték volna. Hol van már az a kutya, amelynek ugatása első összeszőlalkozásukat kiváltot­ta. Az eb a múlt ködébe ve­szett, a harag azonban megma­radt, tovább élesztgette a köl­csönös bosszantások, vetélkedé­sek sorozata. Az ablak előtt álló férfi sze­me előtt mozogni, táncolni kezdtek a téglák. Ügy tűnt ne­ki, egészen idáig, az ablakig jönnek, mintha széles utat for­málnának a kerítésen keresz­tül. S kezdett benne érlelődni az elhatározás: megteszi ezt az Árnyékban T romf FIATAL KÖLTŐK VERSEI KENDI MÁRIA NWCS Sírni MJ Megvédheted magad: minden mozdulatban falba ütközöl. A visszhangtól tágul a tér, megremeg - hiányoddal befogható. A két ezredév szívós, nem ejt át ­mielőtt - és miután - időben bukdosói. Meghozza gyümölcsét, ne félj. A holnapi madár fanyar, álmában csipeget, fölényét szinte látod. Félig lehunyt szemmel bóbiskol - ó, ne hidd, csak mímeli. Megsérteni ő sem akar. Bécező érintés, rúgás nehogy megtorpanjon. Szűköl az élő, menekedik. Pőreségét, cudar gúnyát levetkezi - elnyeli a langy űr. Ha nincs mit szólnod, hó nincs kihez, talán beszélnél? Nyirkos ujjheggyel, pszt! Hát fegyelmezd magad. CSÄKY KÁROLY Mlyscs mm szállók egyre mégsem le a mélybe hallom mélyebbnél is hangom mélyebb csendbe hangját állok itt a hogy halljam mélyebb csöndben hát csöndországnak a közepében vissz­BARAK LÁSZLÓ hangját 4LK0NY Kiről beszélsz, ha kérded: Hogy vagy, komám? Mi lesz veled tovább? El ne vessz, tartozol! Mondanék kusza, féktelen álmokat - korán? Későn? A perc csak gyűszűnyi szürke homok. Kezemben leng a táj: csaló látomás. Szemközt veled - ha sors vagy - megállók, ne félj! Közösséget várok, vagy magányt: álmokért!? Ha koldust palotába vezetnek: pislog, álmodik, zabái, aztán a trónra vágyik; én csak vesztes voltam, s maradok mindhalálig? MOLNÁR IMRE HLllll Hódoljunk csak Istennője előtt az Alkonynakl Áldozzunk a gyöngyhomlokú szépség előtt, ki álmainkat: mesebirodalmak ajándékát hordja kötényében. Konok, kék hegyekként álljuk hát körül hűlő kemencéjét az éjszakának, mert itt jön Ő, az álomtestű asszony, a mesetűz lángú tündér! Lépeget felénk földig érő bársonyán az éjszakának, hogy teregethessük lábai elé szőnyegeit vágyainknak, rezzenéseit riadalmunknak, hisz egyetlen reményünk: Csillagország zárándoka Ö. Kapocs Tibor rajza

Next

/
Thumbnails
Contents