Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-19 / 12. szám
I aki hangosan nevetett szálltában-estében. — Már elég lesz — csendesítette Sára az -öccsét —, még le találod ejteni. — Hát Ferkő? — kérdezte válasz helyett Sandri. — Dolgozik. — Ilyenkor? j — Beállt a csődörös mellé — magyarázta Sára —, s most van az etetés ideje. — Csődörös lett Ferkó? — Az. — A kupeckodással felhagyott? — Ki vesz mostanában állatot? Senki. S el sem adják. Jól tudod. Nincs pénz. Élni pedig keli. (Regényrészlet) A hó már elolvadt a földeken, csak itt-ott csillogott a nyomában maradt víz az út menti árokban és a mélyebb barázdákban. Lassú szél járt és szárogatta a földet. A nehéz tél után az ősziek is kezdtek színbe fordulni, éledni. Ferkó a mén nyergéből nézelődött, nézte az út két oldalán húzódó bevetett földeket, s látta, hogy a vetések jól átteleltek. Ha kedvező lesz a tavasz és a nyár, bő termés lehet. Már ideje is volna, gondolta Ferkó, hiszen az utóbbi néhány esztendőben olyan szárazságok voltaik, hogy szinte megégtek a szemek a kalászban. Kocogtak a köves úton, s most már Szabó se beszélt. A lovaglásra ügyelt, mert törte az ülepót a nyereg. Öt a táj nem nagyon érdekelte. Azon járt az esze, hogy valami jóvérű, kemény húsú menyecskét kellene keríteni, hogy legyen kjvel eltölteni az estéket, meg a hajnalokat. Hunyorgott a gondolatai mellé és ahogy óvatosan emelte és visszaengedte a farát a nyeregben, megnövekedett férfiassága majd ki bökte nadrágja elejét. Melege volt, a hátát kiverte az izzadtság. Az isten verje meg azt a nyerget, káromkodott magában és elhatározta, hogy a jártatáshoz a másik nyerget teszi fel magának. Azt, amelyikben most Ferkó segge mozog. Beértek a faluba. A főutcán kocogtak végig a község udvarára, ahol egy hosz- szú istállóban a község bikái, és ilyenkor, a fedeztetések idején a csődörök voltak elhelyezve. A bikáknak tágas kifutójuk is volt az istálló mellett, a mének számára pedig erős keményfa deszkából készült hágatópalánk állt a cső- döristálló ajtajával szemben az udvar közepén. Az istállókkal szemben lévő hosszú épületben leventeotthont rendeztek be, de itt kapott szállást a csődörös is. Az utcára néző épületben pedig a posta volt. Szabó István és Ferkő bevezette a méneket az istállóba és a bokszokban két szárra a jászolhoz kötötték őket. Szabó a bokszok végén levő fekete táblákra szép, lendületes betűkkel felrajzolta az állatok nevét: jobbról állt Félix, a sötétpej mén, középütt a fehér Tatár és bal szélen az éjfekete Dobogó. Bikás Varga az ajtóból nézte, ahogy Szabó, és Csillag Feri a mének körül foglalatoskodnak, s csak amikor a névtáblák és a nyergek is a helyükre kerültek, köszönt. — Adjon isten — mondta hangosan. — Adjon isten — viszonozták amazok a köszönést. — Látom, megjöttek. — Meg. - . Az udvaron valaki bikás Varga nevét kiabálta. — Hé, te, merre vagy?! — Mi kéne, ha volna? — állt ki az ajtó elé bikás Varga. — Üdzik a tehenem. Eljöhfetek vele? — Gyere csak — mondta Varga —, beugratom. — Akkor mindjárt fordulok. Szabó István és Ferkó kiállt az istállóajtóba és nézte bikás Vargát, ahogy készülődik a hágatáshoz. Bikás Varga az istállóból kihozta a bikavezető botot, amelynek a végére egy darab lánc volt erősítve. A lánc végén lévő kapcsot beakasztotta a bika orrába függő vaskarikába, odavezette az állatot a kijárathoz és az egyik oszlophoz kötötte. A gazda a tehenet szintén a korláthoz kötötte, csak kívülről A bika, amikor megérezte a tehén szagát, a mellső lábaival kapálni kezdte a földet, röviden, hörgésszerűén fel-felbődült, és hangosan fújtatott. Egy darabig hagyták, hogy az állatok így álljanak, szemben egymással; bent a bika, kint pedig a tehén. Mert az állatoknak is kell adni egy kis időt, hogy megismerjék egymást. Emberség dolga ez. Mikor aztán bikás Varga úgy látta, hogy a két állat eléggé megszerette egymás szagát, elhúzta a kijáratot elzáró három fenyőgerendát, eloldozta a bikát és a vezetőfánál fogva odakormányozta a tehénhez. Mezítláb a falnak dőlt nyárban. Mezít- lább a forró homokban. Nagyszarvú ökrök felpúposodó háttal húzzák a magasra rakott szénásszekeret. Por, por, por. Verebek. Tollgombőcok az akácfák ágain. Nyitott csőrrel, ég felé tartott fejjel állnak a tyúkok az árnyékban, leesett szárnyuk a földet éri. Belemélyed az út porába az ökrök repedt, holdkaréjú patája. Lusta por marad a nyomukban és a kerekek csikorgása. Kútkáva nyikordul. Rekedt kiáltás az udvarmélyről. Elakad a kerítés korhadó lécein, a falba vert vasszögön függő, szakadt lóistráng-vége- ken, a semmire se jó láncdarabokon, rozsdásodó drótvégeken. A falnak dőlt nyár fehéren izzik. Szeme lesi a bodzabokor ernyős virágát, a virágok tövén gömbölyödő zöld bogyókat s a kocsiszín pókhálós titkait. Egyedül az istálló farának támaszkodó, két erős akácfaoszlopon nyugvó féltető alatt. A szalmakazalban pattog a holnapi tűz. Látja. Lánggá nézi a szénaboglyát; izzó tengerré, fényzuhataggá. Forog. Közbe-közbe a saját tengelye körül. Ha megáll, a világ tovább forog. Forog, lassul, egyre lassul, majd egészen megáll. Mintha nem is mozdult volna. Ismét súlyos lett minden, és nehéz. Két kézzel felemelhetetlen, két kézzel lebírhatatlan, két kézzel átfoghatatlan, két lábbal bejárhatatlan. A téli stiglincek csivognak a falombok között. A fészekben stiglincfiókák sárga feje, négy pici napocska, hajlik a világ fölé, cin-cin, itt vagyunk, cin-cin, ragyogunk. A kert alján, a komor-zöld szilvafa ágai között pedig gerlefészek, hét szál gallyból. Cukkorúznak felette a gerlék, röpködnek kimerevített szárnyakon. A kert közepén végigfutó, keményre taposott út kétoldalún székifű sárga-fehér bóbitái. Illatuk este ködként száll a fejesedé káposztaágyás fölé. A kerítésen túl frissen épített gépszín. Benne új gabonacséplőgép és az elevátor összecsukott gólya-nyaka. Még nem hú- zatták ki az udvarra. Lobog a csend, súlyosodik. megkövesül. Mintha minden szó megégett volna az emberekben. Mintha porrá esett volna szét minden hang. Egy perc, egy pillanat. Emelkedik és süllyed az időben a mindenség. Vasszögek a porban. Borona föld fényesítette tüskéi a falnak döntve. A gerenda alatt sarló és kasza. A tok- mány és a köszörűkö az istállóablakban. Lépni. Mindig följebb a föld fényezte borona tüskéin, elérni a sarló nyelét, a kasza szürke pengéjét, mindent megtapintani, mindent kézbe venni, felnyújtózkodni egészen a tetőig, s egy gyors elrugaszkodással földet érni, porba huppanni. Vasszögbe huppanni! Jaj, boronák föld fényezte tüskéi! Jaj, gerenda alatt lapuló sarló, kasza! laj, jaj! A vasszög kicsi dárdaként áll ki a lábfejéből, keskeny vörös csíkban szivárog a vér a szög mellett a roncsolt húsból, s csordogál lefelé a lábujjak közé. Nézi a szivárgó vért, nézi. Nem is fáj. Leül, s egy rántással kitépi a sebből a rozsdás vasszöget. Iszamos sárgombőcok keletkeznek vérből és porból. Kivirágzik az első seb. Az első az öt közül, a jövendölés szerint. Fut a kút melletti betonvályúhoz, vérző lábát a vízbe mártja, majd forró homokot hint a sebre, amely most kezd égni, sajogni. Szipog. Szeméből kibuggyannak könnyei. Nincs könyörület, nincs menekülés. A seb sajog és pipacsbimbóként lassan újra kinyílik. S a stiglincek cin-cin, csipognak, s cukkorúznak a vadgerlicék. És minden eleven fában nő egy láthatatlan kereszt, s minden emberben a jövendő sebhelyei. A toronyóra most üti a tizenkettőt. Bim, bim, bim... Hazajött Sandri. A haja rövidre volt vágva, és feszült rajta az egyenruha, mintha ráöntötték volna. Az anyja sírt, amikor meglátta. Az apja pedig csak hallgatott és nézte a fiát. Harag nélkül, de valami kimondhatatlan keserűséggel, amely csak a torkáig jött fel, ott megrekedt és nem tudott hangokká, beszéddé szabadulni. Így ültek az asztal mellett, csendben, csak Kövesné hüppögött, nyelte befelé folyó könnyeit, aztán a tűzhelyhez ment, leütött néhány tojást, rántottét készített belőle, s amikor a tojás megsült, oda tette a lábast az asztalra. Alvégi Köves József leszelt három darab kenyeret, a megmaradt fél kenyeret visszatette a pad sarkában lévő kenyeresládába és hozzáláttak a vacsorához. Még be sem fejezték, amikor valósággal berontott az ajtón András, egyenest Sandri ölébe. Az anyja csak később jött utána. Sandri felállt az asztaltól, megfogta Andrást a hóna alatt és feldobta a magasba. Ugyanúgy, mint azon az estén, amikor megmondta a nővérének, hogy katonának áll. A szobában semmi sem változott azóta, minden a régi helyén állt, az öregek is a szokott helyükön ültek az asztalnál, s mégis minden más lett; valójában semmi sem hasonlított korábbi önmagára, még ha alakját, formáját megőrizte, megtartotta is. Két teljes hónap telt el az óta az este óta. Két hónap! Milyen semmi-idő, milyen kicsinység, tyúklépésnyit, ha számít az ember életében. S mégis! Eltűnt a büdös istálószag, az istállói prices panaszos nyikorgása-nyekergése, eltűnt a villanyéi, a kapanyél, el a szántás, vetés, részes aratás ínszakasztó terhe; eltűnt egyetlen nap alatt, s az élete más célt, más értelmet nyert. Sandrinak a katonaélet nem volt teher, nyűg, mint azok számára, akiket a behívó parancsolt a kaszárnyába. Élvezte a katonai rendet, fegyelmet, gyorsan beletanult mindenbe, ügyes volt, értelmes, talpraesett, és a feljebbvalói ezt észrevették. A kiképzés végén a legjobb minősítést kapta, ami azt jelentette, hogy belátható időn belül a parolijára felkerülhet az első csilla- gocska. Most azonban mindez eszébe sem jutott. Feldobta és elkapta unokaöccsét, — Hiszen csak kérdeztem. Nem rosszból. Csak egy kicsit nehezen tudom elképzelni Ferkót a csődörök mellett. — Édesapám minden reggel megjár- tatja a csődöröket — dicsekedett Andris. — Körüllovagolja a falut és még a Duna felé is lemegy velük néha. — Neked meg hoztam ám valamit — mondta Sandri. A katonablúz zsebéből egy zacskó cukorkát vett elő, s a gyerek kezébe nyomta. — Savanyú? — kérdezte Andris. — Az. Biztosan az. — Akkor jó. Mert én csak a savanyút szeretem. A gyerek a zacskó cukorral odabicegett a tűzhely mellé és leült a sámlira. Bal lábán még mindig vastag, fehér kötés volt. A seb, amit a rozsdás szög okozol, csak lassan gyógyult. — Hát, hogy vagy? — kérdezte Sára, amikor leültek az asztal mellé. — Már túl vagyok a kiképzésen — mondta Sandri. — A legjobb minősítést kaptam a szakaszunkban.. — Mintha híztál volna ... — Vagy két kilót. Pedig nem heve- résztem. De nem ám! Kemény az élet odabent a kaszárnyában. Kövesné elvitte az asztalról a lábast és a villákat. Ment mosogatni. — Holnap ebédre gyere hozzánk — mondta Sára az öccsének. — Ki tudja mikor jössz haza megint. A Ferkó is otthon lesz, mert vasárnap nem dolgoznak — Hát nem is tudom... Édesanyám.. — Menj csak — mondta Kövesné, mi közben eltette az elmosott lábast. — Menj csak Sáriékhoz. Én majd vacsorán készítek valamit. Még egy darabig elüldögéltek a sűrű södő homályban, aztán Sára felállt é: elköszönt a szüleitől. — Várj — mondta Sandri —, én is ve letek megyek egy darabon. Vette a blúzát, begombolta, majd fel csatolta a derékszíját is, alatta lehúzó gáttá a blúz alját, hogy feszesebben áll jón, és indult Sára után. Sapkáját a bi cegő Andris fejébe nyomta. — Te meg miért bicegsz? — vette észre a kölyök lábán a kötést. — Mi tör tént a lábaddal? — Beleugrott egy rozsdás szögbe - mondta András helyett az anyja. — Min den baj utoléri. Egyszer a nyakát szeg valahol, mert mindenre felmászik. Nem régiben az óltetőről szedtem le... András hallgatott és nagyokat bicegvi lépegetett anyja és nagybátyja között Nem volt kedve szólni és nem is nagyoi tudott volna, mert a szájában egy nag; szem savanyú cukorka lapult, amelye időnként a nyelvével meg-megforgatott Almási Róbert illusztrációja Gál Sándor
