Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-05 / 10. szám

f van, és mindenütt egy- I.

orgunk — mondtam mo- Körhintán ülünk, szék magának — mond- a férfi. — Elromlott az ín badarságokat akar ve- [ Én megengedtem, hogy 5n. maga meg bolonddá

a ládában?

szahúzódott-. Szinte telje- a zöld lódenkabátjában, ! is elfedte a kalapjával, írdezl?

V.

1, hogy nem árulja el

igbe is, kinek árulhat; itt. A vasutasoknak, un fél a vasutasoktól? i kis ládikóban galambo- - súgta a fülembe. — Ér- íat. Tulajdonképpen fel adnom, de egy ilyen kis dobom a fejem fölé a sz. Együtt utazunk. A ga- én.

elképzeltem a szorosan

egymáshoz préselődő, levegőhiánytól fulladozó galambokat, amint csőrükkel hiába kopogtatják a láda érdes deszkáit.

— Hiszen ott fulladnak halomra, szegények — mondtam egy kis idő múlva.

— Maga akar engem tanítani? — Az arca elvörösödött. — Maga, aki még a szirti galambra se figyelt fel, nem látott semmit, egyáltalán semmit se látott, és engem akar kioktatni. Uramisten, columba livial Columba 11- vla! — Ezeket a szavakat különös éneklő hangon préselte ki magából, mintha ebbe a közönséges kis ládl- kóba zsúfolódva rejtőzne az egész világ, de mintha ez a világ mégis végtelenül nagy volna, határtalan; mint benne az a vágy, hogy szirti galambot lásson. — Én galambok nélkül egy lépést se teszek. Érti? Minden szombaton látogatóba járok a lányomhoz. És mindig magammal viszem őket. Nem hagyhatom őket otthon egyedül. Nem hagyhatom őket kénye-kedvére... az ilyen .párizsiaknak ... és a piros lámpáknak... meg a ...

Fölháborodásában ököllel verte a ládikót, annak élő tartalma felébredt, és ijedten turbékolt, csipogott, zajon- gott és zörgött. A ládára mért ütések olyan erősek voltak, hogy az alvók is ébredezni kezdtek, visszatért beléjük az élet, akár az elvarázsolt lovagokba, a szétnyílt ajkak összecsukódtak, a szemöldökívek összerán- dultak, a homlokokra ráncok telepedtek, s a megélénkült tekintetek belénk fúródtak, a kicsi ládikónkba.

— Miért csapnak itt ekkora lármát?! — kiáltott ránk a hosszú hajú fiatalember, aki előbb az összehajtogatott kabáton feküdt. — Nem elég, hogy egész éjjel jártatják a szájukat, még ekkora zenebonát is csapnak?!

Az útitársam felállt:

— Elhallgass, te taknyos zöldfülű.

A fiatalember felszedelőzködött,

odament hozzá, és megragadta a zöld lódenkabát gallérjánál fogva.

A ládából jövő zaj oly elviselhetetlen volt, hogy magam is felugrottam, mintha pokolgépen ülnék, amely minden pillanatban robbanhat.

— Vágd szájon — hallatszott egy rekedt hang.

Az öreg zihálva szedte a levegőt, de nem védekezett. A fiatalember ellökte magától, s a hosszú lódenkabátos, gyenge test a ládára zuhant.

— Biztosan tyúkokat visz benne.

— Inkább kacsákat.

— Vagy feldarabolt csecsemőket.

Az egész váróteremből kitört a nevetés.

— Én ismerem — mondta egy kis kövér, szemüveges férfi. — Minden szombaton idejár, és a ládát is mindig magával cipeli.

Az emberem könyörgően nézett rám.

— Mondjon már nekik valamit.

— Azt hiszi, le tudom őket csillapítani?

— Maga messze földön járt. Magára hallgatniuk kell. Ide figyeljenek — fordult a többiekhez. — Ez itt egy világlátott ember. Ö majd megfelel maguknak.

— Te vele vagy? — röffent rám a hosszú hajú fiatalember.

— Nem — mondtam csendesen, és szinte fizikailag éreztem, mint hagyja el szomszédomat utolsó reménye is. — Csak leültem ide mellé.

— Kergessük ki — javasolta a fiatalember. — Az állatkertjével együtt.

— Kergessük, legalább jó hecc lesz — csatlakoztak hozzá a többiek.

á zöld lódenkabátos tanácstalanul tárta szét a karját. Aztán felállt, a ládikót a vállára vette, és elindult az ajtó felé. A fiatalember jól fenéken billentette. Az ember feljajdult és futásnak eredt. Az egész váróterem kirajzott utána.

— Gyorsabban, öreg, gyorsabban — kiabált utána a fiatalember.

Hallottam, amint nehéz léptei végigdobognak a hosszú folyosó kövezetén. A váróteremben egyedül maradtam. Odamentem a poros ablakhoz, és láttam, amint az ember kétségbeesetten rohan a peronon, s árnyéka a himbálódzó lámpák fényében ijesztő formákat ölt. Az árnyék hirtelen a végtelenbe nyúlt, a test felbukott, talán a lába gabalyodott bele a hosszú kabátba, de az is lehet, hogy valami láthatatlan akadályba ütközött. Vele zuhant a földre a ládikó is, az erős ütődéstől összetört, s az így keletkezett nyíláson szárnyas szürke szalag csapott az ég felé. Az öreg felállt, lódenkabátjáról lerázta a piheszerű tollakat, amelyek belepték, mint a hópelyhek, és ökölbe szorított kézzel futott tovább, mintha a meg- idézhetetlent akarná megidézni.

Elfordultam az ablaktól. A váróterem már újra tömve volt, mindenki visszatért, csak a kályha melletti rész ásított az ürességtől. Rádöbbentem, hogy most az egész éjszakát állva kell eltöltenem, lehunytam a szemem, nekidőltem az’ ablakrámának, és a szirti galambról álmodtam.

TÓTH ELEMÉR fordítása

itlenül

rcekig legesí- még át, és «ellett

y kis ítosan ig ta- mel- i álló odott. I ker- ídára. isiiéit de a köz- tobta. reran- ajtó- a elé de az látja,

gfélét ölniz- n érebben vakít, ez kell.

i Má- után iltsön

d fe- s ab- ézett.

ín az

öreg. — Én még csak eltapogatózom ebben a házban, de maga? Értem én, hogyne érteném ... Hiányzik a Dávid. A férfi. Nem jó itt egyedül. Itt a tó mellett. Nyáron.

— Téved, öreg, nekem nem férfi kell.

—* Tudom, tudom, ember. De az magánál

még a férfi. A lányomnál is. Tudom én azt.

Azért maradok itt télire is. — Aztán botorkálva belépett a szobába, kitapogatta az üveg nyakát, kezében lógázva magával vitte, és egy pohár széléhez tartotta. De nem billentette meg.

— Mária, maga... mosakodott most?

Érzem a friss szappanszagot, meg a kölnit is. Maga most meztelen.

— Én, dehogy, már nem.

— Ne haragudjon, de csak úgy meg- éreztem. Ebből a friss, jószagú illatból. —

És mintha zavarban lenne, gyorsan megbillentette az üveget, a teli poharat meg előretartotta a levegőbe, ahonnan Mária hangját hallotta.

— Hát, ha menni akar, én nem marasztalhatom, de talán maga után iön Dávid.

Megeshet, nem?

— A nő semmi, Péter bácsi. Ha hivatása van, hát marad a hivatása, a dolga. De átkozott, ha nincs férfi, akihez tartozik. Ebben a szoknyás prófétaságban meg másképpen — azt akarta mondani, rezdül a mell, rándul a comb, de helyette csak azt mondta: — másképpen van minden. Lefekvés, felkelés, minden... Ez a baj.

— Hát hogy próféta meg szoknya. Szóval olyasvalami, ha valaki orvos is, meg nő is.

Hogy olyanformán van maga is. azt ''akarja mondani.

— Azt.

— Elmegy?

— El.

— Menjen az esti gyorssal. Addig még fürödhet egy kicsit.

Mária elvette az öreg feléje nyújtott kezéből a borospoharat. Kiitta, letette az asztalra. Levetkőzött. Már semmire nem gondolt, hogy az öreg körülötte téblábolt. Fürdőruhát húzott magára, és egy kavicsos meredélyen lement a vízpartra.

NŐI PORTRÉ

(Gyökeres György felvétele)

KARINTHY FRIGYES„

NEM TUDOM, DE NEKEM A TELESEDEN GYANÚS...

Egy férj naplójából

NOVEMBER 1.

Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús. Ma este, mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlen az utcáról a kard, mikor lent elmentek a katonák, hát, ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.

FEBRUÁR 15.

De nekem mégiscsak gyanús a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak is vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a feleségem megmagyarázta, hogy aszongya, biztosan ikreknek akartak születni, aztán meggondolták és összementek mégis, de siettükben az egyiknek a másik füle kimaradt, hát ebben lehet valami.

MÁRCIUS 2.

Nem tudom, de nekem roppant gyanús a feleségem mégis. Ma megyek az utcán, hát véletlenül fölnézek egy ablakba, ott látom * feleségem kibontott hajjal, csókolózik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban, és megkérdeztem tőle, mit keres ebben a házban, erre pofon vágott, mondta, hát egy új unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mért bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt, hát abban igaza van, kezd már nagyon meleg lenni.

JUNIUS 14.

Mégiscsak gyanús nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom, fekszik a díványon, és a házmester is feküdt a díványon, eleinte nem akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégiscsak szeget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, hál’ istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közben elfáradtak, hát ezért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatnl.

AUGUSZTUS 3.

Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanús volt a feleségem, éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig és elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszúgombolyagról, mert az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy megcsaljon. így most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer’ én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyítom a spárgát, és visszahúzom a feleségem.

AUGUSZTUS 10.

De mégiscsak gyanús nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én lassan, hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát a lábára, ő meg húzta maga után a spárgát, és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanús nekem a feleségem. Egy óra múlva kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát, húztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak, furcsa, kétszer olyan nehéz lett húzni, ez tartott egy darabig, aztán egyszerre megint könnyű lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb lett húzni, aztán megint olyan könnyű lett, mint eleinte, és végre behúztam a szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanús nekem a feleségem, meg fogom kérdezni.

OKTÓBER 31.

Már régebben meg akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanús a feleségem. Ma este hazajövök és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni, próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert már fekszik valaki az ágyamban. Mondok csodálkozva, nini, hát akkor én már előbb lefeküdtem? De ez nem lehet, mert hiszem még fent vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy léhet az, ez a helyzet nekem nem elég világos. Mondja a feleségem, gyújtsak gyertyát, és tartsam egy ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyújtottam a gyertyát, és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltottam, de mondom, nekem roppant gyanús a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?

NOVEMBER 7.

Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis, hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem láttam a feleségem. Este mindig rágondolok, és nagyon fáj a szívem, mert valami egészen különös, egészen érthetetlen, gyanú lappang a lelkem fenekén, alig merném leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira. Norvég regényekben olvastam én már valamikor, hogy lehetséges, hogy az asszony lassan elhidegül a férje iránt, és belső átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna, hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik?

DECEMBER 25. KARÁCSONY

Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Kéthónapi aggodalmak és lelki harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az utcán jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre elém toppan a feleségem, biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta, hogy jöjjek be hozzá, és még szép embernek is nevezett. Bementem, és feleségem rögtön karjaimba omlott — mégse volt hát igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanúm alaptalannak bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek csak lelkünk nyugalmát zavarják.

Almási Róbert illusztrációja