Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-05 / 10. szám
Anglia 19781. Szavazása Temze-parti palotában „zöld font" különös históriája # Emelkedik a kenyér, a tej, a hús és a cukor ára, és nő a mezőgazdasági termelők jövedelme © Amikor a vereséget szenvedett derűsen mosolyog © Merre lendül ki a mérleg nyelve? # A nagytőke adókedvezményeket kíván # Kinek egy, kinek ötven százalék Rhimney Walley, egy kis walesi bányászfala — ezt is megrázta a munkanélküliség Esti vita volt a Temze-parti palotában; az angol alsóház a már eddig is nagyon sok vitát kiváltó mezőgazdasági árakról tárgyalt és — ez is ritkán történt meg az elmúlt másfél-két esztendőben — leszavazta a kormányt. A munkáspárti kormány földművelésügyi minisztere, John Sil- kin azt ajánlotta, hogy az úgynevezett „zöld fontot“, azaz a Közös Piac elszámolásaiban használatos angol valutát 5 százalékkal értékeljék le. Ez a „zöld font“ egyébként már régóta rengeteg gondot okoz London és a többi Közös Piac-i ország egymás közti kapcsolatában. Ez a mezőgazda- sági és élelmiszeripari cikkek vásárlására felhasznált és a Közös Piac-i kapcsolatokban szereplő „zöld font“, amelynek árfolyama magasabb, mint az angol pénz valódi árfolyama, tulajdonképpen azt Jelentette és Jelenti, hogy a Közös Piac többi országa évente többszáz millió fontot ad támogatásként Nagy-Britanniának, hogy fenntarthassák a szigetországban kialakult és a kontinens általános árszínvonalánál alacsonyabb élelmiszer- árakat. Ha az alsóház elfogadta volna az 5 százalékos leértékelési javaslatot, akkor 1978-ban Angliában körülbelül egyharmad százalékkal emelkedtek volna az élelmiszerárak — persze ez az árindex-emelkedés egyes árucikkeknél ennél Jóval magasabb, másoknál pedig nem lett volna semmiféle változás. Nem jelentett volna az 5 százalékos leértékelés lényeges különbséget az angol mezőgazdaság számára sem — a termelők jövedelme egy-két százalékkal esetleg ugyan növekedhetett volna. A parlamentben különös helyzet alakult ki. A munkáspárti kormány eddig minden kérdésben hű szövetségesei, a liberálisok azt kívánták, hogy ne 5, hanem 10 százalékkal értékeljék le a „zöld fontot“. Az ellenzék, a konzervatív párt 7,5 százalékos leértékelést kívánt és végül is a szavazáson a kormány javaslatával szemben, a liberálisok egyetértésével ezt fogadták el. Az eredmény nagyon hamarosan — hiszen az illetékes miniszter már javasolta a Közös Piac Miniszteri Tanácsának a leértékelést — jelentkezik majd. Az első következmény az élelmiszerárak gyors emelkedése lesz, a második pedig az, amit a konzervatívok és liberálisok választói tényleg szeretnének: a marha- és sertés- tenyésztők, általában a mezőgazdasági termelők Jövedelmének nem jelentéktelen emelkedése. A leszavazás egyáltalán nem keltett nyugtalanságot a kormányon levő Munkáspárt soraiban, sőt legtöbben derűs mosollyal fogadták a vereséget. Ez az a parlamenti vereség, amely könnyedén fordítható majd győzelemmé — hiszen a közelgő választási kampányban az áremelkedések kérdése igen gyakran szerepel majd. Márpedig a Munkáspárt nyugodtan elmondhatja és bizonyítja is, hogy a cukor, a tej, a kenyér, a sajt, a vaj és a hús árának hirtelen emelkedését a konzervatívok és a liberálisok okozták, amikor az esti parlamenti vitában a „zöld font“ ügyében szem- befordultak a mérsékelt munkáspárti javaslattal. Kétségtelen, hogy a néhány százalékos élelmiszerár-emelkedés zavarni fogja a rendkívül derűs, reményteli hangulatot, amely 1978 első heteiben valóban uralkodó volt a szigetországban. Hosszú esztendők óta először fordult elő, hogy egy esztendő végén, új év elején majdnem kizárólag derűlátást és elégedettséget sugárzó statisztikák és elemzések jelennek meg yyigliában; a londoni vagy glasgow-i polgár már hozzászokott, hogy a holnapot, a jövendőt pesszimista módon látják a gazdaság szakemberei. Most mindenekelőtt azért reménytelibb a kilátások sora, mert a legjobb gazdasági szakemberek szerint, az 1977 novemberi 13 százalékos inflációs ráta 1978 derekára egyszámjegyűre csökken. Igaz, vannak, akik azt állítják: nagyon kemény munka, nagyon szigorú intézkedések kellenek ahhoz, hogy ez meg is valósuljon. Callaghan miniszterelnök újévi üzenetében kijelentette: „A mérleg nyelve 1977-ben végre Anglia javára lendült ki, és az angolok az idén élvezni fogják ennek gyümölcseit, alacsonyabb adó és magasabb életszínvonal formájában.“ Ez a január első napjaiban nagy örömmel kommentált üzenet azonban a bevezetőben említett esti parlamenti vita után, az élelmiszerárak várható növekedése miatt már aligha fogadható el százszázalékosan. Annál inkább sem, mert sok szó edik mostanában újra a munkanélküliség csökkentésének és a szigorú bérstopnak az összefüggéseiről. A Munkapárt gazdasági szakemberei, amikor a már idézett miniszterelnöki üzenet részleteit elemezték, rámutattak arra, mennyire veszélyes az 1977 második felében megélénkült sztrájkhullám. 1977-ben háromszor annyi sztrájk volt másfélszer annyi résztvevővel, amint 1976-ban és úgy látszik, hogy ez a tendencia az idén, 1978-ban folytatódik. Majd valamikor 1979 tavaszán jár le a kormány két- esztendős bérkorlátozó megállapodása a szakszervezetekkel, és úgy látszik, hogy nem minden szakszervezet ért egyet a meghosszabbítás gondolatával. A megállapodás lényege az, hogy meghatározott ideig sehol sem lehet tiz százalékkal magasabb béremelést adni. Az angol közvélemény egyre jobban látja, hogy a több mint két hónapja tartó tűzoltósztrájk eredményeként nyíltan is áttörik majd ezt az infláció és áremelkedések miatt amúgy sem tartható plafont. A gyáriparosok szervezete egyébként január első napjaiban egy nyilatkozatban amúgy is arról panaszkodott, hogy a különböző juttatások, a „burkolt, ajándékformában adott emelések“ már régen magasabbak, mint a megállapodásban szereplő tíz százalék. (A gyáripar most azzal a követeléssel lép fel, hogy adókedvezményekkel kártalanítsák; az igény nem kevesebb, mint 12 százalék ...) Ha az ember alaposabban megvizsgálja részben az érdekes optimizmushullámot és hátterét, akkor azt kell megállapítania, hogy az elégedettség mindenekelőtt a tőke és a tőkések oldalán indokolt. Van ugyanis egy, a szakszervezetek által jóváhagyott számítás, amely szerint 1977 utolsó három hónapjában a bérből és fizetésből élők életszínvonala kerek egy százalékkal emelkedett. Ugyanakkor, a gyáriparosok szövetségének egyik vezetője elismerte: igaz a nagy gazdasági szaklapok becslése, megállapítása, amely szerint „1977 második felében a szokottnál egy kicsit gyorsabban növekedett a profit“. Az óvatos helyeslés mögött az a tény áll, hogy például a részvények árfolyamának emelkedéséből származó profitok .1977 második felében 20 százalékkal voltak magasabbak, mint az első félévben. Ráadásul egyes ágazatokban ennél is nagyobb hasznot tehettek zsebre a tőkések. Az északitengeri olaj -kitermelésében érdekelt cégek haszna például az elmúlt esztendő második felében nem kevesebb, mint 50 százalékkal nőtt. Azaz: a dolgozóknak egyszázalékos, a tőkéseknek ötvenszázalékos növekedés ... Mindezt persze abban az összefüggésben érdemes vizsgálni, hogy még másfél év van hátra a parlament megbízásából, és ha csak nem kerül sor idő előtti választásra, akkor 1979 őszén kell az urnák elé járulnia a szigetország választópolgárainak. Tavaly, azaz 1977 tavaszán-nyarán még sokan azt jósolgatták Angliában: Callaghan kormánya nem tudja kihúzni a törvényhozási időszak végéig. Volt egynéhány kellemetlen jele a Munkáspárt tekintélycsökkenésének. Az időszaki választásokon mindenütt az ellenzéki konzervatívok győztek és az ideiglenes szövetséges, a liberális párt ezeken az időközi választásokon egyszerűen csődöt mondott. Akkoriban gondok voltak a már említett bérkorlátozó megállapodás megkötésével, azaz éles volt a vita a Munkáspárt és a szakszervezetek között. Volt egy úgynevezett „személyi kellemetlenség“ is. Callaghan vejét, Peter Jay-t kinevezték washingtoni nagykövetnek (jay előzőleg a televízióban töltött be fontos állást) — és egyáltalán nemcsak az ellenzék emberei mondották, hogy nem kellett volna ilyen fontos diplomáciai posztot családi alapon betölteni. Akkoriban, május—júniusban legfeljebb hónapokat jósoltak Callaghan kormányának. Aztán minden megváltozott. Sikerült megállapodni a bérkorlátozás egy kicsit átalakított, de mégiscsak a kormány számára is elfogadható meghosszabbításában. Ekkoriban írta egy nyugatnémet újságíró londoni tudósításában: „Ez a kormány sem az olajat nem találta meg az Északi- tenger alatt, sem a devizát hozó tu- 'istaáradathoz nem járult hozzá semmivel. Mindenesetre kerüli a hibákat... egyik napról a mástikra él, mégpedig nagyon szerencsésen, legalábbis pillanatnyilag ... Mindenki tudja, hogy sok minden fenyegetné a Munkáspárt esélyeit és mindenekelőtt ott van ezek között egy 10 százaléknál magasabb infláció, vagy a mostaninál is több munkanélküli. Tehát mindenütt nyugalomnak kell uralkodnia.“ Így írt tehát a nyugatnémet lap; ám az esztendő végére minden megváltozott. A legnépszerűbb vasárnapi lapban a Sunday Times-ben Hugo Young az első 1978-as számban érdekes cikket Irt, amelynek ez a címe: „fim Callaghan lesz az év embere 1978-ban?“ A cikk mindenekelőtt azt mondja el, hogy 12 hónappal előbb úgy látszott, hogy Nagy-Britannia a csőd szélére kerül. Fennmaradása a meglepetés, talpraállása a csoda erejével hatott. A Munkáspárt most a győzelem reményével várhatja a következő választási évet. Vajon miféle politikus irányította ezt az átalakítást? Miképpen lehetett mindezt megvalósítani? — kérdezi Young. A válasz mindenekelőtt az, hogy a Downing street 10. jelenlegi lakója részben szerencsés ember, részben rendkívül sokat tanult. (Folytatjuk) GÁRDOS MIKLÚS Callaghan miniszterelnök, Healey pénzügyminiszter és Margaret Thatcher asz- szony, a konzervatív ellenzék vezére az alsóházi folyosón 1978. III. 5. ia
