Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-05 / 10. szám
M essziről voltam hazatérőben, s az éjszaka egy idegen városban lepett meg. Két nehéz bőröndöt cipelve tehetetlenül őgyelegtem az állomás hosszú folyosóin, és a szürke bádoghengerekre ragasztott menetrendet tanulmányozgattam. Az én gyorsom már megmásíthatatlanul elment, így nem maradt más választásom, mint hogy megvárjam a reggelt. Azt ugyanis nem hihettem, hogy ebben a késő éjszakai órában szállodai szobát találok. Kint hűvös szél fűjdogált, s a bőröndjeimmel rettenetesen gyámoltalannak éreztem magam. Nem volt más választásom, hát úgy döntöttem, hogy az éjszakát az állomás várótermében töltöm. A váróterem a folyosó legvégén volt, túl a pénztárak elsötétített ablakain, az étterem zárt ajtaján s a cigarettaautomatán, no meg a pirosra mázolt ütött-kopott mérlegen, amelynek a számlapjára ezt a felírást ragasztották: NEM MŰKÖDIK. Lenyomtam a fekete kilincset, s az ajtó meglepő könnyen kinyílt. Várakozásom ellenére nem volt felszerelve visszatérítő rugóval, s a túl nagy erő, amelyet ebbe a mozdulatba helyeztem, olyan lendülettel vágta ki a zajtószárnyat, hogy túloldalával a frissen festett falat védő deszkadarabhoz csapódott. A szunyókáló testek megrándultak, s a sarokban egy fojtott hang káromkodott. Az ajtószárny nyílása aránylag szűk volt, így hát a bőröndöket egyenként kellett áttolnom rajta, egy karlendítéssel magam elé emeltem, majd a térdemmel áttoltam őket a küszöbön. Közben éreztem, hogy egész testemet kiveri a veríték, s az ingem kellemetlenül a hátamhoz tapad. Amint beléptem, orromba csapott a váróterem áporodott, forró levegője, amelyben karbolszag, fülledt kabátok, vásott Cipők, piszkos zoknik, szalámi és hagyma szaga keveredett cigarettafüsttel s a magas görbe lábakon álló hatalmas szürke kályha tetején pörkölődő narancshéjdarabkák átható illatával. Minden pad el volt foglalva, az emberek a hőség ellenére is nagykabátban üldögéltek a legkülönbözőbb helyzetekbe meredve, egyesek bőröndjeikre felrakott lábbal, mások mélyen, egészen a térdükre lógó fejjel, itt-ott horkolás hallatszott. Az újságosállgpny alatt a földön két fiatalember feküdt, az egyik szemétkosarat, a másik összehajtogatott kabátot tett a feje alá. Az egész helyiségben mindössze két nő tartózkodott. az egyik a férje térdéré bújt, a másik egy nagy batyun ücsörgött, és elgémberedett ujjai közt rózsafüzért morzsolt. Szabad hely után kutatva reménytelenül néztem körül, aztán közvetlenül a kályha mellett egy kis láda ötlött a szemembe. Idősebb, zöld lódenkabátos férfi szunyókált rajta, kalapját egészen a szemébe húzva. Az arcából csak az orra látszott, s orrcimpái minden lélegzet- vételkor finoman remegtek. Bőröndjeimmel átsiklottam az alvó testek között a kis ládáig, és leültem az öreg mellé. Mozdulatomra a lódenkabátos férfi megrándult, feljebb tolta a kalapját, és apró barna szemével rám nézett. — Ez az én ládám — mondta halkan, de jól érthetően. — Ez az én ládám, de megengedem magának, hogy ráüljön. — Köszönöm — feleltem zavartan, mert meg se fordult a fejemben, hogy ez a láda valakié lehetne, a mozdulatlan testekkel zsúfolt rémes cella tartozékának véltem. — Megvan az előnye annak is, ha az ember ládát cipel magával — mondta a férfi, és megdörzsölte a szemét. — Legalább van mire leülnie. — Az igaz — mondtam. — Egészen jó ülés esik rajta, ügye? Bólintottam. — Én még fotelra se cserélném el. — A bőröndjeimre pillantott. — Mesz- sziről jön? — Messziről. — Külföldről? — bökött ujjával az egyik rikító hotelcímkére, amely földgömböt és néhány magas pálmafát ábrázolt. — Ühüm. — Látott szirti galambot is? — kérdezte, s az arcáról teljesen eltűnt az álmosság. — Micsodát? — Szirti galambot. Columba livia. Nemes testalkat. Büszke tekintet. Kissé horgas csőr. Az ősgalamb. Csak a déli országokban él. — Nem, nem láttam — mondtam. Ott, ahol én jártam, semmiféle galamb nem volt. — Kár — mondta a férfi szomorúan. — Biztosan nem figyelt oda. Úgy járt-kelt, akár a vak. — Ha az ember utazik, más dolgokra figyel — felejtem. — Madarakat láthat itthon is. Egész seregre valót. — Én belebolondulnék, ha ez velem történne meg — mondta a férfi. — Járt már valahol? — csúszott ki a számon akaratlanul a kérdés. — Nem... De tulajdonképpen rengeteget utazom. Ahhoz, hogy valaki utazzék, nem kell világot járnia. Ha összeszámítanánk azt az időt, amit én vonaton töltöttem, akár Párizst is megjárhattam volna már. JOZEF KOT GALAMBOK Nap szerr solyc ta m órája lem a Iái akar A sen még — Szeretne Párizsba utazni? — Párizs messze van — mondta a férfi. — Nem tudom. Azt beszélik, hogy ott rémes nők élnek. Erőszakkal bemásznak a férfiak ágyába. — Nem tudom — mondtam. — Ott még nem jártam. — Olvastam egy könyvben — mondta a férfi —, hogy ott vannak olyan házak is, amelyeken piros lámpa ég. Az órámra néztem. — Hát nem furcsa? — jegyeztem meg. — Az órámat elfelejtettem az itteni időhöz igazítani. Azt hittem, hogy már két óra, és még csak éjfél van. A férfi nézte, hogyan állítom visz- sza a mutatókat, aztán megkérdezte: — Miért más ott az idő? — Csak úgy — feleltem. — A délkörök szerint. A nap egyik helyen korábban, másik helyen későbben kel. — Ostobaság — mondta a férfi. — senk nám kát ' ti? i kellc ládái polc: lamt Hi GYöRFFY LqSzLó Mária az első napokban minduntalan felébredt a hajnali harangozáskor. Közvetlen a ház fölött, a hegyen állt a közeli templom. Harangkondulása és másfél százados kopott falai irányjelzőként emelkedtek a hegyoldalon kapaszkodó elszórt házak fölé. Fémes, egyenletes kondulás ébresztette minden hajnalon. Pontosan akkor, amikor a korai, hosszú árnyékot vető napsugarak elől fehér páragomolyagok emelkedtek a tó fölött, aztán a hegyoldalnak ütközve, a szőlőtőkék között észrevétlenül, valahol a gerincen megszöktek. Idegeskedve, izzadva forgolódott, kicsit elkábult, kimerült, talán aludt is még keveset, de néhány óra múlva — neki újra úgy tűnt — szűnni nem akaró zúgás verte fel. Akkor már napverte, pára nélküli világos reggel volt. Napok múlva sem tudta megszokni ezt a kétszeri ébredést. Tavaly meg azelőtt soha nem ébredt fel a hajnali harangozásra. De most egyedül volt. Esténként sokáig a szoba előtti nyitott verandán ült, lemerengett a hegy lábánál, az országút túloldalán sötétlő vízre, a sok apró villanó fényre, át a túlpartra, megivott egy üveg bort, várta az enyhe zsibbadást, aztán ágyba bújt, de hajnalban mindig felriadt. Péter, az öreg házigazda, olyankor már a verandán tapogatózott. Tavaly még semmi baja nem volt, idén már majdnem vak. A mozdulata, járása lelassult. Elbizonytalanodott tétovázás volt az egész ember. És megöregedett nagyon. Azért minden délután, úgy alkonyat előtt, lebotorkált a pincébe, és valamelyik hordót megszíva, egy üveget telefröccsentett borral, hogy felvigye Máriának a verandára. Egy kicsit talán azért is, hogy beszélgessen vele. Mikor először a betegségéről faggatta a lány, csak annyit mondott: jött, mint a jégverés. Mintha szégyellte volna magát a vakságáért. — Más a bor íze, mint tavaly — mondta Mária egyik délután, és az öreg csak bólintott. — Vagy én vagyok más — hümmög- te utána, de az öreg meghallotta. — Ha alig látok is, de süket nem vagyok. Már akartam kérdezni, miért egyedül jött? — és az öreg kíváncsiskodva elhallgatott. — Nem ért rá — mondta Mária. — Dávid? — kérdezte az öreg, és ahogy Mária hangja után hajolt a felsőtestével, szinte kérdőjellé feszült a széken. — Igen. — No, aztán más férfi nincs a világon? — És Péter előbbre csúsztatta fenekét a széken. Igazgatta magát, mintha kérdezni is akarna valamit, de illetlennek találja. — Ide inkább egyedül jövök — mondta Mária. — Magának aztán igazán nem kell egy férfihoz ragaszkodni — mondta Péter, és visszacsúszott a széken. Felhagyott a feszengő kíváncsiskodással. — Egy emberhez, úgy gondolja? — kérdezte Mária. — Nem egy emberhez, egy férfihoz. Magának még nem ember, férfi kell. Seregélycsapat szelte ketté azt a kék égdarabot, amit a verandakorlát és a tartóoszlopok alkotta nyílás kivágott a felhőkből. — Seregélyek — mondta Mária, és az öreg Péter arcába nézett. — Sok? — Nem, csak egy kis csapat. — Ezek itt vannak már, de eső még nincs. Egy pók hintázott a verandaoszlopokra felfutó satnya szőlő között. Augusztus vége volt, egyetlen csepp eső nélkül. A gabona jóformán kiégett, a kukoricával sem lehetett számolni, és a szőlő is csak fonnyadt, félő volt, ha későn jön az eső, szétreped vagy leszárad. — Mondja, Péter bácsi — kérdezte Mária váratlanul —, maga semmit sem lát? — Hát foltokat, azt látok. — Már úgy gondolja, hogy mindennek csak a szélét, formáját? — Olyasféleképpen. — Az orvosok mit mondanak? — Hogy költözzem el sürgősen valamelyik lányomhoz. Nem maradhatok itt télre egyedül. — De maga itt akar maradni. — Maga egyedül akart ide jönni? — kérdezte az öreg, talán egy kicsit indulatosabban is, mint gondolta. — Öt éve- miiedig Dáviddal jön nyaralni. Most meg egyedül. Így akarta? ... Na, most mit hallgat? — Nem. — No ugye. És mégis jött. Egyedül. Talán hozzám? — És az öreg most megint néhány centivel előbbre csúszott a széken. Mosolyogva figyelt. Mária nem válaszolt. Nézte az öreg félszegen mosolygó arcát, és inkább hallgatott. — A bor tekintetében megértjük egymást — mondta az öreg egy idő múlva, és már nem mosolygott. — Más az íze. De csak ahogy maga érzi. — Aztán felállt, odatapogatózott az asztal túloldalán Mária székéhez. Nyújtott karral az arcát kereste. A széles ujjakra, a felfelé fordított, repedezett tenyérre egy pillám bámult a lány. — Mit akar, mi történt? — Azt akarom tudni, szón Mária a tapogatózást csak bírta, aztán feszélyezetten f tőnek találta a szemet hel gyakorlatlan ujjak nehézkes elhúzódott... Bár érezte, e: volna. — Lemegyek, hozok mag bort — mondta az öreg. 1 megérezte az elhúzódás érte pogatózott le a verandalépcs lett, Mária vizet öntött egy lavórba, és szinte kapkodv Azzal sem törődött, hogy a tekből esetleg átláthatnak A fürdőruha alatt fehéren r is lemosta, aztán a lábát, i fürdőruhát magán hagyta. Ti ben, a szobában, gyorsan a Ekkor csoszogott vissza az dára. Ott forgolódott a szoba ban. Mária először ijedten tai egy újságot, épp ez akadt a öreg, bár ránézett, úgy tetszi hogy meztelen. Mária valami kínos réméi érzett: nyugodtan sétált a szc te magát, öltözködött, mintha zékelné, mennyire nem szár a házban az ő meztelensége, sága, és hogy ö csupasz testt mindennél jobban bizonyítja: Azért is kezdett kapkodva ö — Elutazom, Péter bácsi - ria az öregnek, aki éppen ej tapogatott a verandaasztalon, magának. — El? — állt meg az t És miért? — El kell mennem. — Fűi szült közöttük. Egy pillanatra bahagyta az öltözködést, az A tó felől kiáltások verődte! — Hát értem — mondta ej
