Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-05 / 10. szám

1978. III. 5. 'O N CA C—ázötven opera- és ope- rettszerepe, mintegy négyezer előadás, azonkívül a hangversenyek, közel száz hanglemez, vagy kétszázöt­ven rádiófelvétel — ez dr. Jankó Blaho nemzeti művész életműve. A színháztól hét éve búcsút vett, de a tévé­ben, rádióban, hangverse­nyeken továbbra is gyakran szerepel, s most ideje nagy részét szer.itelheti a nagy szerelemnek — a népdal­nak, illetve a népdalgyűjtés­nek. Az első kötete húsz év­vel ezelőtt jelent meg, pil­lanatnyilag a hatodikon dol­gozik — még huszonöt dal hiányzik, hogy meglegyen a tervezett kétszáz dal. Mind a hat kötet a Záhorie nép­dalkincsét tartalmazza, mert mint Jankó Blaho vallja, az emher a szülőföldje dalait gyűjtse, azt ismeri a leg­jobban. Jankó Blaho Szakolcán született, ott járt iskolába, ahol Juhász Gyula is taní­tott 1911—13-ban. Milyen szeretettel emlékezik rá ma is! A gimnázium két első osztályában Juhász Gyula volt az osztályfőnöke. — Végtelenül jó ember volt, magyarra és latinra ta­nított. Távol állt tőle a so­vinizmus. A magyar nemze­tiségű tanárokra általában szívesen gondolok, nem szá­mított nekik, hogy a diákok , nagyobb része szlovák nem­zetiségű. Rosszabb volt az el- magyarosodott szlovákokkal meg a németekkel. Juhász Gyula nagyon emberséges tanár volt, pénze mindig ke­vés, öltözékére nem sokat adott.Olykor eljárt a kö­zeli Hodcnínba, az ottani cukrászdába németül is tud­tak — ugyanis Juhász Gyula nem beszélt szlovákul. Néha reggel elkésett az iskolá­ból, olyankor azt mondta ne­künk — tizenkét éves gye­rekeknek —, hogy bocsássa­tok meg, fiúk, tegnap este egy kicsit kirúgtam a hám­ból. A Béka utcában lakott egy idős hölgynél... Ö keltette fel bennem az ér­deklődést a művészetek iránt, órái — ahogy ennyi év távlatából megállapítom — valósággal egyetemi szin­tű előadások voltak — lé­vén óriási műveltségű em­ber. És igazi ember. Emlék­szem, hogy a 1912—13-as tanévben kellemetlenség ér­te Szakolcán. Ugyanis meg­magyarázta nekünk, hogy az anyanyelv az, amelyet az édesanyánktól tanultunk, így történt, hogy a második osztályban 53 gyerek közül negyvenkét gyerek vallotta magát szlovák nemzetiségű­nek. Természetesen a hiva­talos szervek nyomban fel­figyeltek a változásra, ki­vizsgálták az ügyet, s csak nagy nehezen simították el... A népdal szeretetét szülei­től kapta, s nem véletlen, hogy legkedvesebb szerepe Smetana Eladott menyasz- szonyának Janíkja volt — 215-ször énekelte —, általá­ban a népi hősök vonzották — s mindene'kfelett a nép­dal. Népdalgyűjtéseinek első kötete 1948 márciusában je­lent meg. — Andikor még fiatal vol­tam és szerelmes, eszembe sem jutott, hogy népdalokat gyűjtsék. Amikor öregedni kezdtem, akkor gondoltam rá, milyen jó is lenne, ha maradna utánam valami. S aztán szenvedélyemmé vált. — Nagyon szép szenve­dély. — Az. Egyszerű emberek­kel találkozom, s azoknak van a legtöbb eszük. Ennél a nunkáná) hihetetlenül fontos, hogyan közeledik az ember a luiusiakhoz. A „hivatásos“ gyűjtők kihirdetik a falu­ban, hogy népdalokat fog­nak lejegyezni, aztán jelent­kezők eléneklik, amit előző nap hallottak a rádióban. Én más módszerrel dolgozom. Általában megadott címre megyek, idős emberekhez. S nem azzal állítok be, hogy népdalokat gyűjtök, hanem hogy ez és ez üdvözli, hogy vannak, hogy élnek, beszél­getünk, néha a pohár is az asztalra kerül. Olykor, ami­kor azt hiszem, egy dalt sem „szerzek“, van úgy, hogy húszat is feljegyzek. Tudja-e, mennyi azonos vagy nagyon hasonló szlo­vák, illetve magyar népdal­lal találkoztam? A két kul­túra olyan erősen kapcsoló­dik egymáshoz, hogy sok­szor igen nehéz megállapí­tani, szlovák vagy magyar dalról van-e szó. Éppen ezért fontos szerintem, hogy aki népdalgyűjtéssel foglal­kozik, mind a két nyelvet — és a kultúrát is — jól ismerje. Ismeri például azt, hogy Tichá voda do Duhaj- ka padala? Hát ez magyar dal. Mikuláá Schneider Trnavsk? hívta fel rá a fi­gyelmemet — kocsmájuk volt Nagyszombatban, ott hallotta énekelni, magyarul. Az a címe, hogy A világon a legárvább én vagyok. A dallam sok esetben majd­nem teljesen azonos, csak a szöveg más. Jankó Blaho gyakran hi­vatkozik Bartókra és Ko­dályra, akiket „személyesen sajnos, nem ismert“. Füze­teket mutat, rengeteg jegy­zetet. „Látja, ez mind csak a piszkozat, gyakran me­gyek el kétszer ugyanarra a helyre egy dalért.“ Egy-egy kötet négy-öt év­re való munka. A hatodik­nak két év múlva kellene megjelennie. „Volna még mit felgyűjteni, ha fiatalabu volnék!“ — sóhajtja. — Hogyan fogadta a kri­tika a köteteket? — Kedvezően. Azért csi­nálom. tovább. Ha majd a hatodik kötet is megjelenik, egy válogatást adok ki. De hát ez a jövőtől függ, attól, hogyan érzem majd magam. De hiszen én jól bírom ma­gam! Tudja, mít jelent az, ha az embernek van munka­kedve? Hogy van előtte élet­cél?! A rezignáció egyenlő a fizikai és szellemi véggel. Fiatalság, bolondság! Gon­dol is arra a fiatal ember, hogy egyszer meghal! Az idősebb ember így mérlegel: legalább valami maradjon utánam, ha elmegyek: S mit hagyhat hátra egy énekes? Néhány lemezt, emlékirato­kat ... — És felbecsülhetetlen értékű népdalgyűjteményt! KOPASZ CSILLA T öbb mint két hónappal ezelőtt, falum (Őrsújfalu) tizenévesei elhatározták, hogy betanulnak egy kultúrműsort. Ez önmagában, mond­hatná bárki jogosan, nem nagy do­log. Azt hiszem, egy kívülállónak va­lóban nem az, mert végül is ma már természetes, hogy mindenki kielégít­heti kulturális igényeit, de az viszont már egyáltalán nem, hogy bizonyos esetekben az igények ' csaknem az igénytelenségig csappannak a lehető­ségek miatt. Persze nem azért fog­tam tollat, hogy ezeket a lehetősége­ket taglaljam, mert végül is — mint mondani szokás — mindent lehet, csak akarni kell. Éppen ezért szeret­ném elmondani, hogy az a kezde­ményezés és egyáltalán az idáig végzett munka, amelyről alább szó lesz, nemcsak eredmény, hanem erény is. Ezek a lányok és fiúk — 14-től 17 évesig — valamennyien a SZISZ he­lyi szervezetének tagjai és valameny- nyien diákok, alap-, középiskolások, illetve ipari tanulók. Ezt fontos meg­említeni, mert ez a tény határozza meg munkájuk megszervezését. Hét­közben ugyanis nem tudnak össze­jönni, hisz a mindennapi utazás és a tanulás kitölti minden szabad ide­jüket, tehát marad a hétvége, a szom­bat. Ilyenkor félretéve a korcsolyá­zást, tévét, könyvet, rendszeresen ta­lálkoznak és komoly erőfeszítéssel próbálnak, tanulnak, összeállításuk­ban nemcsak tréfás jelenetek szere­pelnek, hanem a csoporton belül megalakult népi tánccsoport külön műsora is, vagyis két részből álló, egész estet betöltő műsort készíte­nek. Ez egyben azt is jelenti, hogy minden egyes próbán szigorúan be kell osztani az időt, hogy a „szí­nészek“ és a „táncosok“ — ahogy ők mondják — hajba ne kapjanak. Erre eddig még nem került sor. AZ ELSŐ f ELLÉPÍS Röviden, ez munkájuk tartalma, melyet a maguk módján már meg is valósítottak. A „maguk módjáé­nál a problémákra szeretnék utalni, melyekre már részben hivatkoztam is, amikor az igényekről szóltam. Az, hogy milyen a művelődési ott­hon állaDOta, ennek a községnek örök problémája volt, s talán ezért vált a megszokás kérdésévé is. Nem mer­ném állítani, hogy meg lehet szokni, inkább azt mondanám, hogy ki lehet bírni. Hogyan? Például úgy, ahogyan ezek a fiatalok. Tudniillik „ki mi­nek a mestere“ alapon alakítják, formálják a színpadot, igyekszenek megoldani a függönyhuzogatást, a színpadtér elfogadható beosztására ötleteket találnak stb. Mindennek el­lenére, valahányszor beront az egyik jelenet közepén „Kócsag igazgató úr“ a színpadra, nem csodálom, ha úgy érzi, hogy Damoklész kardja függ a feje fölött. Munkájuk közben akadt néhány bosszantóbb probléma is, hogy csak néhányat említsek: félórát, egy órát kellett, néha várni, míg kinyitották a kultúrotthont, baj van a fűtéssel, takarítással stb., melyekhez csak annyi közünk van, hogy mi voltunk a szenvedő alanyai. Persze, a siker­élmények, még a legparányibbak is, kárpótolnak minden mást. Érdekes dolog: a kezdetnél komoly problémát jelentett, hogy a szülők vonakodtak, nem tudtak határozottan állást foglalni abban a kérdésben, engedni, vagy nem engedni el a gye­reket. Ez részben érthető, mert való­ban fiatalkorúakról van sző és va­lamennyien még igénylik, ha néha nem is tetszik, a felügyeletet. Ez azonban megoldódott s ma már ott tartunk, mindenben készségesen se­gítik gyermekeiket, hogy sikerre vi­gyék elképzeléseiket. Végül még egy lényeges momen­tumot kell megemlíteni. A CSEMA- DOK helyi szervezete színjátszócso­portjának már régi hagyományai vannak, eddig a kultúrmunka terén a legtöbbet tettek talán, s most évek óta először jelentkezik egy fiatal gárda, hogy színesebbé, gazdagabbá tegye falujának kulturális életét a maga módján. Hiszem, hogy március második szombatján örömmel mutatják be munkájuk eredményét szüleiknek és a többi nézőnek is. HODEK MÁRIA Harminchárom évvel ezplőtt Euró­pa romokban hevert, ps még nem oszlott el a lőporfüstje annak a há­borúnak, amely az emberiség törté­nelmében feljegyzett tizenötezer há­ború közül a legszörnyűbb volt. Az utána következő húsz évben Eu­rópát, mint egyébként az egész vilá­got is, a hidegháború jégpáncélja kö­tötte gúzsba — megnyomorította az emberek lelkét, megbénította alkotó gondolataikat. Az emberiség életének új szakaszában, amelyet én attól az időponttól számítok, amikor az SZKP XXIV. kongresszusán elfogadták a hí­res békeprogramot, nevezetes ese­mény volt a helsinki tanácskozás. Leony.id Brezsnyev elvtárs a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. év- fordulőia alkalmából rendezett ünne­pi beszédében elemezte a jelenlegi helyzetet, a világfejlődés távlatait, a kommunista mozgalom új lehetősé­geit a népek érdekeiért, vívott harc­ban — egyúttal nagy figyelmet fordí­tott a helsinki záróokmányra is. Brezsnyev ezt a határozatot az álla­mok közti békés érintkezés és együtt­működés kódexének nevezte. Ez az okmány győzelemnek is ne­vezhető, az emberi értelem nagysze­rű győzelmének. Emellett rá akarok mutatni arra, hogy a helsinki okmányt által'ában az európai népeknek a békeharcban elért valamennyi eredményét is je­lentős — ha nem döntő — mérték­ben az a szellemi, az az anyagi erő tette lehetővé, amellyé a szocializ­mus vált. Pedig mennyi tintát pazaroltak, a nyugati rádióállomásokat tápláló mennyi kilowattóra energiát használ­tak el a béke és a népek közti együttműködés ellenségei, arra, hogy ezeket a népeket meggyőzzék arról, hogy a kommunizmusnak állítólag nincs vonz,ereje. Milyen buzgón próbálnak tanítani bennünket arra. miként kell a kultu­rális kapcsolatokat ápolni, bennünket, a szovjetországot, amely sokszorta több könyvet ad ki nyugati szerzők­től, mint ahány szovjet művet bár­mely más ország megjelentet, ben­nünket. akiknek színházai, együtte­sei, szólistái fáradhatatlanul járják a világot és közben elmondják az igaz­ságot a szovjet művészetről, ben­nünket, akik vendégszeretően kitár­juk a kaput sok százezer külföldi turisto előtt. A szovjet irodalom a világkultúrg legnemesebb hagyományainak örökö­se, és fáradhatatlanul hirdeti a béke eszméit, a humanisztikus értékeket. íróinak sok szövetségese van min­denütt a földön, hiszen a béke, a né­pek közötti barátság eszményei lel­kesedéssel töltenek el minden igazi alkotót, aki felismeri, hogy felelős az emberek jelenéért és jövőjéért. Az „alkotói feladatok“ tehát ma guktól értetődően következnek ebből, és a merőben „esztétikán feladatokat“ különválasztani — nehéz dolog. Nem is tudom, hogy adott esetben ho-. gyan is lehetne ezt elképzelni. Akár így van, akár úgy, de ne héz már olyasmit mondanom, amit az irodalom e szerepéről még nem mondtak el /itt a szocialista realis­ta irodalomra gondolok, vagy pedig a kritikai realista irodalomra, amely a burzsoá országokban kétségtelenül to­vábbra is pozitív szerepet játszik, mi­vel „letép minden álarcot“ a kapita­lizmus igazi arcáról). E gondolatok jegyében dolgozom új regényemen, amelynek feltételes címe „Potsdam- Helsinki“; ez csak azért jó, mert nem kell magyaráznom születőfélben levő könyvem tartalmát. GELLÉRT GYÖRGY fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents