Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-05 / 10. szám

1978. III. 5.

'O

N

CA

C—ázötven opera- és ope- rettszerepe, mintegy négyezer előadás, azonkívül a hangversenyek, közel száz hanglemez, vagy kétszázötven rádiófelvétel — ez dr. Jankó Blaho nemzeti művész életműve. A színháztól hét éve búcsút vett, de a tévében, rádióban, hangversenyeken továbbra is gyakran szerepel, s most ideje nagy részét szer.itelheti a nagy szerelemnek — a népdalnak, illetve a népdalgyűjtésnek. Az első kötete húsz évvel ezelőtt jelent meg, pillanatnyilag a hatodikon dolgozik — még huszonöt dal hiányzik, hogy meglegyen a tervezett kétszáz dal. Mind a hat kötet a Záhorie népdalkincsét tartalmazza, mert mint Jankó Blaho vallja, az emher a szülőföldje dalait gyűjtse, azt ismeri a legjobban.

Jankó Blaho Szakolcán született, ott járt iskolába, ahol Juhász Gyula is tanított 1911—13-ban. Milyen szeretettel emlékezik rá ma is! A gimnázium két első osztályában Juhász Gyula volt az osztályfőnöke.

— Végtelenül jó ember volt, magyarra és latinra tanított. Távol állt tőle a sovinizmus. A magyar nemzetiségű tanárokra általában szívesen gondolok, nem számított nekik, hogy a diákok , nagyobb része szlovák nemzetiségű. Rosszabb volt az el- magyarosodott szlovákokkal meg a németekkel. Juhász Gyula nagyon emberséges tanár volt, pénze mindig kevés, öltözékére nem sokat adott.Olykor eljárt a közeli Hodcnínba, az ottani cukrászdába németül is tudtak — ugyanis Juhász Gyula nem beszélt szlovákul. Néha reggel elkésett az iskolából, olyankor azt mondta nekünk — tizenkét éves gyerekeknek —, hogy bocsássatok meg, fiúk, tegnap este egy kicsit kirúgtam a hámból. A Béka utcában lakott egy idős hölgynél... Ö keltette fel bennem az érdeklődést a művészetek iránt, órái — ahogy ennyi év távlatából megállapítom — valósággal egyetemi szintű előadások voltak — lévén óriási műveltségű ember. És igazi ember. Emlékszem, hogy a 1912—13-as tanévben kellemetlenség érte Szakolcán. Ugyanis megmagyarázta nekünk, hogy az anyanyelv az, amelyet az édesanyánktól tanultunk, így történt, hogy a második osztályban 53 gyerek közül negyvenkét gyerek vallotta

magát szlovák nemzetiségűnek. Természetesen a hivatalos szervek nyomban felfigyeltek a változásra, kivizsgálták az ügyet, s csak nagy nehezen simították el...

A népdal szeretetét szüleitől kapta, s nem véletlen, hogy legkedvesebb szerepe Smetana Eladott menyasz- szonyának Janíkja volt — 215-ször énekelte —, általában a népi hősök vonzották — s mindene'kfelett a népdal.

Népdalgyűjtéseinek első kötete 1948 márciusában jelent meg.

— Andikor még fiatal voltam és szerelmes, eszembe sem jutott, hogy népdalokat gyűjtsék. Amikor öregedni kezdtem, akkor gondoltam rá, milyen jó is lenne, ha maradna utánam valami. S aztán szenvedélyemmé vált.

— Nagyon szép szenvedély.

— Az. Egyszerű emberekkel találkozom, s azoknak van a legtöbb eszük. Ennél a nunkáná) hihetetlenül fontos, hogyan közeledik az ember a luiusiakhoz. A „hivatásos“ gyűjtők kihirdetik a faluban, hogy népdalokat fognak lejegyezni, aztán jelentkezők eléneklik, amit előző nap hallottak a rádióban. Én más módszerrel dolgozom. Általában megadott címre megyek, idős emberekhez. S nem azzal állítok be, hogy népdalokat gyűjtök, hanem hogy ez és ez üdvözli, hogy vannak, hogy élnek, beszélgetünk, néha a pohár is az asztalra kerül. Olykor, amikor azt hiszem, egy dalt sem „szerzek“, van úgy, hogy húszat is feljegyzek.

Tudja-e, mennyi azonos vagy nagyon hasonló szlovák, illetve magyar népdallal találkoztam? A két kultúra olyan erősen kapcsolódik egymáshoz, hogy sokszor igen nehéz megállapítani, szlovák vagy magyar dalról van-e szó. Éppen ezért fontos szerintem, hogy aki népdalgyűjtéssel foglalkozik, mind a két nyelvet — és a kultúrát is — jól ismerje. Ismeri például azt, hogy Tichá voda do Duhaj- ka padala? Hát ez magyar dal. Mikuláá Schneider Trnavsk? hívta fel rá a figyelmemet — kocsmájuk volt Nagyszombatban, ott hallotta énekelni, magyarul. Az a címe, hogy A világon a legárvább én vagyok. A dallam sok esetben majdnem teljesen azonos, csak a szöveg más.

Jankó Blaho gyakran hivatkozik Bartókra és Kodályra, akiket „személyesen sajnos, nem ismert“. Füzeteket mutat, rengeteg jegyzetet. „Látja, ez mind csak a piszkozat, gyakran megyek el kétszer ugyanarra a helyre egy dalért.“

Egy-egy kötet négy-öt évre való munka. A hatodiknak két év múlva kellene megjelennie. „Volna még mit felgyűjteni, ha fiatalabu volnék!“ — sóhajtja.

— Hogyan fogadta a kritika a köteteket?

— Kedvezően. Azért csinálom. tovább. Ha majd a hatodik kötet is megjelenik, egy válogatást adok ki. De hát ez a jövőtől függ, attól, hogyan érzem majd magam. De hiszen én jól bírom magam! Tudja, mít jelent az, ha az embernek van munkakedve? Hogy van előtte életcél?! A rezignáció egyenlő a fizikai és szellemi véggel. Fiatalság, bolondság! Gondol is arra a fiatal ember, hogy egyszer meghal! Az idősebb ember így mérlegel: legalább valami maradjon utánam, ha elmegyek: S mit hagyhat hátra egy énekes? Néhány lemezt, emlékiratokat ...

— És felbecsülhetetlen értékű népdalgyűjteményt!

KOPASZ CSILLA

T

öbb mint két hónappal ezelőtt, falum (Őrsújfalu) tizenévesei elhatározták, hogy betanulnak egy kultúrműsort. Ez önmagában, mondhatná bárki jogosan, nem nagy dolog. Azt hiszem, egy kívülállónak valóban nem az, mert végül is ma már természetes, hogy mindenki kielégítheti kulturális igényeit, de az viszont már egyáltalán nem, hogy bizonyos esetekben az igények ' csaknem az igénytelenségig csappannak a lehetőségek miatt. Persze nem azért fogtam tollat, hogy ezeket a lehetőségeket taglaljam, mert végül is — mint mondani szokás — mindent lehet, csak akarni kell. Éppen ezért szeretném elmondani, hogy az a kezdeményezés és egyáltalán az idáig végzett munka, amelyről alább szó lesz, nemcsak eredmény, hanem erény is.

Ezek a lányok és fiúk — 14-től 17 évesig — valamennyien a SZISZ helyi szervezetének tagjai és valameny- nyien diákok, alap-, középiskolások, illetve ipari tanulók. Ezt fontos megemlíteni, mert ez a tény határozza meg munkájuk megszervezését. Hétközben ugyanis nem tudnak összejönni, hisz a mindennapi utazás és a tanulás kitölti minden szabad idejüket, tehát marad a hétvége, a szombat. Ilyenkor félretéve a korcsolyázást, tévét, könyvet, rendszeresen találkoznak és komoly erőfeszítéssel próbálnak, tanulnak, összeállításukban nemcsak tréfás jelenetek szerepelnek, hanem a csoporton belül megalakult népi tánccsoport külön

műsora is, vagyis két részből álló, egész estet betöltő műsort készítenek. Ez egyben azt is jelenti, hogy minden egyes próbán szigorúan be kell osztani az időt, hogy a „színészek“ és a „táncosok“ — ahogy ők mondják — hajba ne kapjanak. Erre eddig még nem került sor.

AZ ELSŐ f ELLÉPÍS

Röviden, ez munkájuk tartalma, melyet a maguk módján már meg is valósítottak. A „maguk módjáénál a problémákra szeretnék utalni, melyekre már részben hivatkoztam is, amikor az igényekről szóltam.

Az, hogy milyen a művelődési otthon állaDOta, ennek a községnek örök problémája volt, s talán ezért vált a megszokás kérdésévé is. Nem merném állítani, hogy meg lehet szokni, inkább azt mondanám, hogy ki lehet bírni. Hogyan? Például úgy, ahogyan ezek a fiatalok. Tudniillik „ki minek a mestere“ alapon alakítják, formálják a színpadot, igyekszenek megoldani a függönyhuzogatást, a színpadtér elfogadható beosztására ötleteket találnak stb. Mindennek ellenére, valahányszor beront az egyik jelenet közepén „Kócsag igazgató úr“ a színpadra, nem csodálom, ha úgy

érzi, hogy Damoklész kardja függ a feje fölött.

Munkájuk közben akadt néhány bosszantóbb probléma is, hogy csak néhányat említsek: félórát, egy órát kellett, néha várni, míg kinyitották a kultúrotthont, baj van a fűtéssel, takarítással stb., melyekhez csak annyi közünk van, hogy mi voltunk a szenvedő alanyai. Persze, a sikerélmények, még a legparányibbak is, kárpótolnak minden mást.

Érdekes dolog: a kezdetnél komoly problémát jelentett, hogy a szülők vonakodtak, nem tudtak határozottan állást foglalni abban a kérdésben, engedni, vagy nem engedni el a gyereket. Ez részben érthető, mert valóban fiatalkorúakról van sző és valamennyien még igénylik, ha néha nem is tetszik, a felügyeletet. Ez azonban megoldódott s ma már ott tartunk, mindenben készségesen segítik gyermekeiket, hogy sikerre vigyék elképzeléseiket.

Végül még egy lényeges momentumot kell megemlíteni. A CSEMA- DOK helyi szervezete színjátszócsoportjának már régi hagyományai vannak, eddig a kultúrmunka terén a legtöbbet tettek talán, s most évek óta először jelentkezik egy fiatal gárda, hogy színesebbé, gazdagabbá tegye falujának kulturális életét a maga módján.

Hiszem, hogy március második szombatján örömmel mutatják be munkájuk eredményét szüleiknek és a többi nézőnek is.

HODEK MÁRIA

Harminchárom évvel ezplőtt Európa romokban hevert, ps még nem oszlott el a lőporfüstje annak a háborúnak, amely az emberiség történelmében feljegyzett tizenötezer háború közül a legszörnyűbb volt.

Az utána következő húsz évben Európát, mint egyébként az egész világot is, a hidegháború jégpáncélja kötötte gúzsba — megnyomorította az emberek lelkét, megbénította alkotó gondolataikat. Az emberiség életének új szakaszában, amelyet én attól az időponttól számítok, amikor az SZKP XXIV. kongresszusán elfogadták a híres békeprogramot, nevezetes esemény volt a helsinki tanácskozás.

Leony.id Brezsnyev elvtárs a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. év- fordulőia alkalmából rendezett ünnepi beszédében elemezte a jelenlegi helyzetet, a világfejlődés távlatait, a kommunista mozgalom új lehetőségeit a népek érdekeiért, vívott harcban — egyúttal nagy figyelmet fordított a helsinki záróokmányra is. Brezsnyev ezt a határozatot az államok közti békés érintkezés és együttműködés kódexének nevezte.

Ez az okmány győzelemnek is nevezhető, az emberi értelem nagyszerű győzelmének.

Emellett rá akarok mutatni arra, hogy a helsinki okmányt által'ában az európai népeknek a békeharcban elért valamennyi eredményét is jelentős — ha nem döntő — mértékben az a szellemi, az az anyagi erő tette lehetővé, amellyé a szocializmus vált.

Pedig mennyi tintát pazaroltak, a nyugati rádióállomásokat tápláló mennyi kilowattóra energiát használtak el a béke és a népek közti együttműködés ellenségei, arra, hogy ezeket a népeket meggyőzzék arról, hogy a kommunizmusnak állítólag nincs vonz,ereje.

Milyen buzgón próbálnak tanítani bennünket arra. miként kell a kulturális kapcsolatokat ápolni, bennünket, a szovjetországot, amely sokszorta több könyvet ad ki nyugati szerzőktől, mint ahány szovjet művet bármely más ország megjelentet, bennünket. akiknek színházai, együttesei, szólistái fáradhatatlanul járják a világot és közben elmondják az igazságot a szovjet művészetről, bennünket, akik vendégszeretően kitárjuk a kaput sok százezer külföldi turisto előtt.

A szovjet irodalom a világkultúrg legnemesebb hagyományainak örököse, és fáradhatatlanul hirdeti a béke eszméit, a humanisztikus értékeket.

íróinak sok szövetségese van mindenütt a földön, hiszen a béke, a népek közötti barátság eszményei lelkesedéssel töltenek el minden igazi alkotót, aki felismeri, hogy felelős az emberek jelenéért és jövőjéért.

Az „alkotói feladatok“ tehát ma guktól értetődően következnek ebből, és a merőben „esztétikán feladatokat“ különválasztani — nehéz dolog. Nem is tudom, hogy adott esetben ho-. gyan is lehetne ezt elképzelni.

Akár így van, akár úgy, de ne héz már olyasmit mondanom, amit az irodalom e szerepéről még nem mondtak el /itt a szocialista realista irodalomra gondolok, vagy pedig a kritikai realista irodalomra, amely a burzsoá országokban kétségtelenül továbbra is pozitív szerepet játszik, mivel „letép minden álarcot“ a kapitalizmus igazi arcáról). E gondolatok jegyében dolgozom új regényemen, amelynek feltételes címe „Potsdam- Helsinki“; ez csak azért jó, mert nem kell magyaráznom születőfélben levő könyvem tartalmát.

GELLÉRT GYÖRGY fordítása