Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-05 / 10. szám
M ent-e a filmek által a világ eíébb? Kérdésünk ezúttal nem költői, inkább akadémikus: mert nélkülük bizonyára más a XX. század, mint így, velük. Filmek nélkül s filmművészet nélkül a világ kevesebb volna. Sivá- rabb. Egy millióknak rendelt emberi fórummal szegényebb. Más kérdés, mennyire használjuk értelmesen ezt a fórumot. Hogy csakugyan szép szó hangzik-e róla, vagy alkalmasint a gyűlölet fojtott beszéde is. Az alantas tartalmak rikoltozása. A felelőtlenség önfeledt, butuska, de fajtánkhoz mégiscsak méltatlan csacsogása. A mozivásznon nemcsak Chaplin kacsázott be a lebírhatatlan kisember örökkévalóságába, nemcsak az igazság és egyenlőség tehénpásztorai verték orrba a dölyfös gazdagot, nemcsak a páncélos hajó ágyúi késztették üvöltésre a felriadt kő-oroszlánt (a film művészetének megszületése volt ez a pillanat, a fiimi realizmusé), de Jud Süss ketrece is ezen a mozivásznon ereszkedett alá, és itt merengett, a glóriás fényben, az a katonatiszt, aki a zuhanóbombázók alapos munkáját egy füstölgő lengyel templom kórusán, orgonázgatva szemlélte, persze jólesőn. A filmművészet története, mely rendeltetése szerint a megismerés, tehát a közlés, valamint a párbeszéd művészetének története is, egyként mutat elénk igazi és ál-hősöket, valós és hazug históriákat, értékeket és hamisságokat, egyszerre gyalázkodik és felmagasztal, zülleszt vagy nemesít, elhódít vagy becsületre ébreszt, emitt a földre rogy, amott diadalmaskodik, mint bármelyik más művészete a világnak. Otja mégis. egyértelmű. Otja, akárcsak társaié, egyetlenegy irányt tart, mióta csak létrejött: megannyi kitérő, csapda és buktató, demagóg kísérlet sem akadályozhatja meg, hogy ne előre, e megismerés humanizálása felé haladjon. Az első kockák viliódzó tudósításai, az első híradások suta információi, az első nevetések, lokomotívok, locsolók, vagy bajuszok és széles gesztusok költészetét a mind kifinomultabb, mind elmélyültebb és differenciáltabb valóság-kutatás elemző, reflektáló gazdagsága váltja fel, a színek, hitek, módszerek, stílusok, megközelítések, nyelvezetek, műfajok, világnézetek, nézőpontok, értelmezések korábbról elképzelhetetlen vad forrása, de a hivatás tekintetében, a küldetés humanista értelmezésének dolgában a tisztességes többségnél a filmszem operatőrének gyermekien szent hite és kitartása a példa mindmáig. Nemzedékek jöttek, jönnek és mennek: a film művészete megmaradt ezen az úton. És nem kétséges, hogy rajta is kell maradnia, ha nem szándékozik éppen művészetének lényegét elveszíteni. A történetírói buzgalom felderíti majd, mekkora {és mennyire meghatározó) szerepe volt és van a tendencia kialakulásában, majd következetes megtartásában, sőt, néha megvédésében a világ szocialista filmművészetének. Okkal, hiszen az ennek mélyén munkáló szemlélet a valóságot megismer- hetőnek és megváltoztathatónak tartja. A hű és aktív tükrözés parancsát követi tehát, vagy — pontosabban — e parancs teljesítésének módozatait kutatja, ennek kíván megfelelni, több-kevesebb sikerrel ezt szeretné még legnehezebb periódusaiban is mindenféle kábító, illuzionista vagy voluntarisztikus igénnyel szemben, védőpajzsul, maga elé tartani, A szocialista filmművészet, melynek határvonalait nem a földrajzi, hanem az eszmei koordináták segítségével tudjuk meghúzni, éppen ezért természetéből kifolyólag köteles követni egyfajta nemesebb igényt, tartani egyfajta művészi rangot, soha nem a könnyebbik vége felől közeledhet a jelenségek feltárásához, és kétszeresen bűnhődik elhivatottság-tudatának, szolgála t-vál- lalásának, s ezzel összefüggésben megismerő igényességének, tükröző őszinteségének, személyes hitelének bárminemű megsértése miatt. Alkotó tehetségeinek foka, aminthogy produktumainak ereje természetesen eltérő, de — szellemiségének, hitvallásának rendje miatt — elképzelhetetlen benne az a fajta végletesség, ami a polgári filmek konzum-elit felosztásában húzódik meg, és az esetek többségében egyszerű üzletiességet takar. Ez a filmművészet semmiféle gazdasági vagy egyéb okból nem válhat karrieristává, alantas ösztönöket szolgáló élvezeti cikké, soha nem feledheti küldetését, mérlegelő-elemző módszerét, a jot)J, a nemesebb, a szebb felmutatásra törekvő erkölcsét. Számítsuk le most nyilvánvaló fiaskóit, torzulásait, üresjáratait, felelőtlenségeit, önkényeskedését, esztétizmusát, hatásvadászó olcsóságait, de még esetleges zavarait, elmaradásait, beszűküléseit szemléletének: e részek nélkül is az egész nem állott-e, éppen e morált követve, mindig az első sorban, ha az elnyomatás, a hazugság, az embertelenség, a pusztítás ellen harcolhatott? Nem lehetett-e számítani rá mindig a haladás és a reakció küzdelmében, és mindig a jobbik ügy oldalán? Nem lennénk-e szegényebbek, sőt nem lennénk-e kénytelenek lemondani a teljes történelmi igazság birtoklásáról egyáltalán, ha tudatunkból, esztétikai élmény- és emlé- kező-tárunkból szerencsétlenül kiiktatnánk megejtő, varázsos, ríkató, kegyetlen, himnikus, töprengő, dokumentaris- ta, felháborodott, elítélő, lírai, kritikus, panaszkodó, bizalommal teli, ösz- szekacsintó, tétova, nekikeseredett, kihívó, dicsőséges, lét-kutató tartalmait? Szélsőséges a példa, ám világos és kézenfekvő: századunk legrettentőbb veszedelméről, a fasizmusról, a szocialista filmgyártás nélkül az emberiségnek például soha nem lenne valós képe, mint ahogy (szomorú leírni, de nincs másként) a háború fogalma is — mint látványos elemi csapásé — mihamarább visszasüllyedhetne a végső soron szórakoztató momentumok közé. „Egyéb ' katasztrófa híján a háború most visszatér a mozivászonra — írja a Libération cikke, a midway-i csatát feldolgozó szuperfilm apropójából. — A néző azzal az érzéssel megy ki a moziból, hogy a háború izgalmas pókerparti, amelyben az agyafúrt vezérkari tisztek a taktika szabályai szerint blöffölnek. Név szerint ismerik ellenfelüket, ha személyesen nem is, és kölcsönösen tisztelik egymást, gyűlölet s indulat nélkül irányítják a hadműveleteket — úgy mozgatván az anyahajókat meg a repülőrajokat, mint óriási, távvezérelt játékszereket.“ Nem érdemes beleveszni egy-egy ilyen alkalmi film taglalásába, csakhogy ezúttal az újra és újra éledő kon- zum-filozófia érhető tetten benne, mely szinte kötelezővé teszi — vele szemben — a teljes igazság forradalmiságát valló szocialista művészi metódusok létét, s fönnmaradásuk, erősödésük, termékenységük nélkülözhetetlenségét, egész fajtánk érdekében. „A filmen senki nem izgatja fel magát — csodálkozik a párizsi republikánus lap munkatársa. — Fel sem merül olyan kérdés, mely túllépne a stratégiai problémákon. A háború világa rendjén való, a háborút kitűnően lehet irányítani. Senki sem szenved igazán, senki nem tépelődik, hogy mi az értelme az egésznek, senki nem kutatja, miért kell harcolni és meghalni a Midway- szigeteknél.... A háború egyáltalán nem olyan szörnyű.“ Mit szólhatunk mindehhez, a háborút emberközelről ismerve? A lövész- teknő nyomorúságos menedékéből azt lesve, hogyan tör felénk a páncélos szörnyeteg? A nyírfák mélyén fekve, egy mocsárban, ahol utolsó pillantásunk e nyírfák furcsa forgását fogja rögzíteni? Mit mondhatunk a lótetem, a géppisztolysorozat, a „vérrel kevert sár“ aspektusából. Radnóti nézőszögéből, a meggyalázás, a gyilkosság, a tűz, az alvilág bugyraiból? A „senki nem szenved igazán“ távolában, ahol — mert jajszó oda nem hallik — annyira mutatós valami a harcászat, nagyon könnyű megtenni azt a logikai lép st, mely most már a háborús szakma dicséretéhez vezet, függetlenül attól, milyen célok és milyen zászlók szolgálatában áll ez a „szakma“, s lám, ez nemcsak hipotézis, ez bizonyos kínos realitás Sam Peckinpah tizenhárommillió dolláros filmjében. Amikor a rendezőt megkérdezték, miért készít ilyesmit, azt válaszolta: ez kell a németeknek ... Helsinki után szélesen feltárulkozik minden érdeklődőnek az emberiséget leginkább foglalkoztató problémák egész skálája, s így, ezen belül, a kultúráé is. Kontinensünk első közös ajánló-okmányának megszületése óta, hirtelen előtérbe került a művészet, az alkotómunka, a művészi tudatformálás, a teremtő szabadság megannyi kérdése. Mindenképpen pozitív fejlemény: csak örülni lehet annak, ha a világ mind több táján fedezik fel szellemi termékeinket. Más országok kultúrájának — s így filmművészetének — terén van még megismerni valónk, amint bizonyára más országok nézőközönségének is volna mit vetíteni a szocialista gyártás kínálatából. A megnövekedett figyelem most talán együtt jár majd — végre — ilyesmiféle érdeklődéssel is, annak a kölcsönösségnek az alapján, mely minden igaz szellemi csere és dialógus sajátja. Nyugodtan állhatunk a kutató tekintetek elé: akármekkora is a szocialista filmművészet rangja, hitele, súlya és befolyása a világon, sok helyütt éppen legfőbb karakterisztikumainak elemzése várat még magára. A meghatározóké: mert ezekből derülhet ki csak igazán, hogy nem kuriózum a szocialista film drámaisága, emberkutató szenvedélye, már-már önmarcangoló kritikája, mely mindig a közösségi humánum jegyében gondolkodik. Nem kuriózum, hanem maga a szocialista film ez a drámaiság, szenvedély, kritikus emberközpontúság, és akármennyire nehéz, alkalmasint kegyetlen vagy gyötrő a pálya, melyet művelői választottak, filmalkotóink kö?t senki nincs, aki ne a legőszintébben, ne teljes valójával vallaná, hogy e művészetnek — mert soha nem válhat a gyűlölködés, az embertelenség, a hazugság eszközévé, a népek mákonyává — humanista küldetése van. És: ha fontos, ezért az. Ezért a legfontosabb. SZABÓ GYÖRGY PÁLYAKEZDÉS. Jancsó Saroltát nyolc évvel ezelőtt — második „nekifutásra“ —■ vették fel a Színházművészeti Főiskolára. „Egy évig papíripari technikusként dolgoztam, s szabad időmben a következő felvételire készültem. Tagja boltam a Csajági János rádiórendező vezetésével működő Belvárosi Színpadnak. Munka után minden nap próbára mentem. Mozgalmas, izgalmas, reménykedő korszaka volt ez életemnek. A felvételi sikere életem legnagyobb boldogsága!" A FŐISKOLA MÁMORA. Felejthetetlen és csodálatos számára az ott töltött négy év. Szerencsi Éva, Szakácsi Sándor, Sörös Sándor és Ferenczi Krisztina osztálytársa volt. Az osztályfőnök: Várkonyi Zoltán. „Az ő szí- nészmesterség-órái után leginkább Nádasdy Kálmán óráit szerettem, aki a zene és az irodalom kapcsolatáról tartott előadásokat. Minden mondata megjegyzendő tanulságot rejtett az életről, a színházról. Harmad- és negyedévenként a Nemzeti Színházban kaptam kisebb-nagyobb szerepeket. Ott Major Tamástól tanultam nagyon sokat." A Salemi boszorkányokban vizsgázott. Proctorné figurája még ma is a legkedvesebb szerepei egyíjjg SZÍNHÁZI SZEREPEK. A főiskola elvégzése után Miskolcra került. Mása a Sirályban, Irina a Három nővérBemutatjuk Jancsó Saroltát ben, Mária a Yermában, Amália a Haramiákban ... Csupa izgalmas, nehéz feladat. „Itt kezdődött az igazi tanulás! Minden új szerep újabb küzdelmet jelentett. Volt, amelyik csatában győztem, volt, ahol alulmaradtam, s nem sikerült teljesen megoldanom a feladatot." Két év után Győrbe szerződött. „A változatosság, az új hely, az új kollégák, s főleg az új rendezők hiszem, hogy jó hatással vannak minden színészre. A megszo- kottság könnyen lehet szellemi tunyaság forrása. Oj hatásokra, új élményekre van szükség ahhoz, hogy az ember haladni tudjon." Győrben is szép szerepek várták. Tánya A kör négyszögesítésében, Laura az Üvegfigurákban, a Rómeó és Júlia női főszerepe. MUNKAMÓDSZER. „A próbák folyamán kezdetben az foglalt el, hogy eszközöket keressek egy gondolat kifejezéséhez. Ha megoldást leltem, akkor ennek kivitelezését tökéletesítget- tem a bemutatóig vagy a filmfelvételig, s nem hagytam időt magamnak arra, hogy a gondolatok igazságát vizsgálgassam, hogy a forma tökéletesítése helyett a tartalom gazdagításával foglalkozzam. Szerencsére sikerült leszoknom erről a hibáról." FILMSZEREPEK. Elnyűtt, foltos-rojtos kabátban, csónaknyi cipőben szaladt a fiú után, majd az embervadászok gyűrűjéből kikerülve egy erdei kunyhóban mentették a szerelmüket. Mirka szerepét Gyöngyössy Imrétől kapta a Szarvassá vált fiúkban. Ezt követte az Álmodó ifjúság és a Kilenc hónap. A tévé képernyőjén legutóbb Katit játszotta a Kedves bó- peerben, majd Sylviát a Gépírókban. „Nagyon szeretek filmben dolgozni. Több türelmet, fegyelmet és teljesen más munkamódszert kivan, mint a színház." ÖNMAGÁRÓL. „Az életben és a munkámban azt tartom a legfontosabbnak, hogy a hitet, a szeretetet és az élet titkaira való rácsodálkozás képességét megőrizzem magamban, és átmentsem ezeket az érzéseket magam és a nézők számára a gyermekkor csodavilágából a felnőttség csalódó szürkeségébe." G. SZABÓ LÁSZLÓ 1978. III. 5. o N C/3 A FILMMŰVÉSZET HUMANISTA KÜLDETÉSE Megőrizni a titkokat
