Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-19 / 8. szám
tt 6 estét“ — ezek az első szavak, amelyeket mK a kabull szállodában hallok. A üdvözlés oroszul hangzik el. Elszállásolás után sétára indulok. „Kitűnő uborka“ — kiált rám oroszul az elárusító a bódéból, ahol késő éjszakáig zöldséget árulnak. A fekete-fehér „Volgában“ — amely itt 'nagyon kedvelt tartóssága és igénytelensége miatt — a taxisofőr oroszul kérdezi: „Hová megyünk?.“ Hogy van?“ — válaszol oroszul köszönésemre a központi lap szerkesztője ... Néhány orosz szó segítségével sok afgán lakossal érteti meg magát az ember, sőt egyesekkel — akik orosz nyelvtanfolyamra jártak, a Kabuli Autószerelő Üzem és a Mazareserifi Bánya Szaktanintézetében, vagy a Kabuli Politechnikai Szakiskolában tanultak, ahol szovjet pedagógusok oktatnak — el is lehet beszélgetni. Körülbelül ezer afgán szakember szerzett ezekben az iskolákban főiskolai végzettséget, egyesek közülük a Szovjetunióban védték meg disz- szertációjukat. De azokkal is elbeszélgethet az ember y oroszul, akik az orosz diplomatákkal, mérnökökkel, geológusokkal, technikusokkal és kereskedőkkel dolgoztak, vagy tartottak fenn kapcsolatot. Nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy a nem szocialista rendszerű országok között aligha akad még egy, ahol annyi orosz beszédet lehetne hallani, mint itt. De tévednek a burzsoá sajtó szenzációszerető olvasói, akik e pár sor elolvasása után örömmel kiáltanak fel (amit olyan gyakran megtettek a múltban és még a jövőben is megtesznek): No tessék, Moszkva keze és az orosz befolyás! Pedig dehogy! A független Afganisztán majdnem hat évtizede bel- és külpolitikájában a saját útját járja. 1973-ig Afganisztán monarchia volt. A 18 milliónyi lakosság a köztársaságban is az iszlám hatása alatt áll, amelynek százéves hagyományait és vallási szertartásait szigorúan tiszteletben tartja. Moszkva 1921 júniusában, az államok közötti kapcsolatfelvétel kezdetén világosan kifejezte, hogy nem kíván beavatkozni az afgán belügyekbe. „Kijelentjük az afgán kormánynak: nekünk megvan a saját rendszerünk, az önöké más; nekünk saját eszméink vannak, az önökéi mások; de összeköt bennünket a teljes önállóságra és függetlenségre való törekvés. Mi nem avatkozunk az önök belügyeibe, nem sértjük népük érzelmeit, de támogatunk minden olyan igyekezetei, amely országuk fejlődésében haladó szerepet játszik.“ Ebben az okiratban, amely Vlagyimir Iljics Lenin személyes részvételével készült, alapvető irányelvet határoztak meg. A szovjet állam a fejlődő országokkal való kapcsolatainak kialakításában — társadalmi rendszerüktől függetlenül — most is azt az irányelvet tartja szem előtt, amely a békés egymás mellett élést szorgalmazza. A Moszkva és Kabul közötti kapcsolatok sok viszonylatban mindmáig példaképül szolgálhatnak. „Embereink” Pagmanban Kabulból három hegyszoroson és három völgyön keresztül vezet a három távolsági országút. Az egyik Keletre a szomszédos Iránba, a másik délnyugatra Pakisztánba és Indiába, s a harmadik északra az Amudarjához, a Szovjetunióba. A negyedik út nem messze a fővárostól, a Hindukus megközelíthetetlen csúcsai között végződik. Majdnem végig felmegyünk rajta, egészen a festőién szép Pagmanba, amely a hatalmas, távolból lilásan tündöklő hegygerincek előhegységében fekszik. Pagman a kabuliak kedvelt üdülőközpontja, hétvégi pihenőhelye. Október vége felé járunk, Moszkvában ilyenkor nyirkos ősz van. De itt, a száraz afgáni ősz gazdagon ontja pazar színeit. A fák között néhány palota áll. 1926 augusztusában ezek egyikében írták alá a szoviet—afgán semlegesség! és megnemtámadási szerződést, s az 1921-ben aláírt barátsági szerződés aláírása után ez lett a második legfontosabb dokumentum. Tudjuk, hogy miért határozta el Moszkva a szerződés aláírását. De miért tette ugyanezt Kabul? Az afgán király közvetlenül a szerződés aláírása előtt Vlagyimir Iljics Leninnek írt levelében leszögezi: „Királyságom és a Szovjetunió közötti kapcsolatok rendezésére irányuló maximális igyekezetem egyedüli oka, hogy a szovjet köztársaság nemes célokat; az imperializmus teljes legyőzését és a Kelet államainak az imperializmus despotizmusa alóli felszabadítását, valamint a helyzet konszolidálását tűzte maga elé, amikor a nép saját maga dönt országának további sorsáról." Ez világos állásfoglalás volt. Pagmanban szovjet emberek kalauzolnak. Egyikük már egészen otthonosan mozog. Az itteni folyó medrében másfél évvel ezelőtt lavina pusztított, és a szakértők között, akik a lavina következményeit felszámolták, már ő is, Jurij Rozinszkij ott volt. Igor Pok- rovszkij építész is jól ismeri ezt a vidéket. Ű a Köz- társasági Palota tervezője, ahol majd a hivatalos ünnepségeket és fogadásokat tartják. Az épületnek az architektúráját minden bizonnyal a pagmani természet ihlette; nyíló rózsára emlékeztet. A szovjet műépítészek, építészek és mérnökök kis csoportjának fő feladata azonban Kabul rekonstrukciós tervének kidolgozása és megvalósítása. A főváros új arculatának kialakítása presztízskérdés — ezért ezt a feladatot nem lehet akárkire rábízni. A szovjet szakemberek már három éve eredményesen dolgoznak, mondja Nurzád úr, a kabuli polgármester. A főváros átépítésének a terve abból indul ki, hogy Kabul északi részén nagy kiterjedésű kultúr- és sportkomplexumot létesítenek, amelynek szerves része lesz a már felépített stadion és kiállítási központ. Október végén itt már szovjet kereskedelmi és ipari kiállítást rendeztek, melyet naponta 6—7000 érdeklődő tekintett meg. Kabul félmilliós lakosságát tekintve ez nagyon szép szám. Átlapoztam a látogatók bejegyzéseit és kiírtam néhányat: „Mi, a Kabuli Autószerelő Szaktanintézet növendékei eljöttünk a kiállításra, megnéztük és nagyon tetszett. Köszönjük.“ — „Nagyon köszönjük. Ismételten meggyőződtünk arról, hogy országaink között jó és szívélyes a kapcsolat." — „Az önök kiállítása nagyon csúnya." Az 500 bejegyzés közül ez az egyetlen negatív. „Büszke vagyok arra, hogy Afganisztánnak olyan barátja van, mint a Szovjetunió.“ „Oroszországba akarok menni“ — írja M! Rahman tanuló. „Október jubileumának évében ismerkedünk meg sikereikkel. Gratulálunk önöknek, és támogatásunkról biztosítjuk az afgán—szovjet barátság, a béke, a fejlődés és a békés egymás mellett élés ügyét...“ „Kartársak és jó szomszédok” „A Szovjetunió és Afganisztán nemcsak jó szomszédok, hanem kortársak is. Mi a Szovjetunióban nagyra értékeljük, hogy az ország megalakulása óta a két szomszéd békességben él, ahogy jó szomszédokhoz és barátokhoz illik" — jelentette ki Leonyid Brezsnyev. Muhammad Daud, Afganisztán államfője így fejezte ki magát: „Afganisztán nem felejtette el és sosem felejti el, hogy a Szovjetunió volt az első állam, amely örömmel üdvözölte a szabadság és függetlenség kivívását Afganisztánban ...“ Szovjet hivatalos körök elsőként jelentették ki, hogy semmisnek nyilvánítják azokat az egyezményeket, amelyek a török, perzsa és afgán területek felosztására vonatkoznak. Moszkva és Kabul segítette egymást a brit imperialisták elleni harcban: az afgán vezetők lefegyverezték a bámacs bandákat és a fehérgárdista emigránsokat, akik külföldön kerestek menedéket, és végül a Szovjetunió déli szomszédja támogatta élelmiszerrel annak idején a Volga menti éhező lakosságot. Hatvan év telt el, de Afganisztánban még ma is előszeretettel idézik Lenin szavait: „Oroszország és Afganisztán között nincs olyan vitás kérdés, amely ellentétet válthatna ki a két ország között, vagy akár csak árnyékot vethetne az orosz—afgán barátságra." Ennek a barátságnak számos megnyilvánulási formája van. A Szovjetunió és Afganisztán együttműködik az ásványkincsek kitermelésében, a kémiai, a földgáz- és az olajipar, valamint a mezőgazdaság, az energetika és a postaügy fejlesztésében. Az afgán történelmi nevezetességek jegyzékében szerepelnek a Salang hegyszorosban levő utak és alagutak, is, amelyek szovjet szakemberek segítségével épültek. Ennek a főútvonalnak a felépítése nagyban hozzájárult a szovjet—afgán kereskedelmi kapcsolatok fellendüléséhez. A kabuli szovjet nagykövetség kereskedelmi osztályának vezetője, Bulah elvtárs megjegyezte, hogy az árucsere-forgalom állandóan és gyors ütemben növekszik. A Szovjetunió Afganisztán legjelentősebb partnere. A kereskedelmi mérleg egyensúlyban van. „A Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatunk nagyon közeli és baráti — mondotta az afgán kereskedelmi monopólium vezetője, — Kereskedelmi kapcsolatunk előnyös árucserére támaszkodik." Kohzád mester, az egyik legismertebb afgán képzőművész nemrég tért vissza a Szovjetunióból, ahol bemutatták alkotásait. Moszkvából — helyesbít oroszul —, mert ott az Obuh utcában, a Keleti Kultúra Múzeumában rendezték meg a kiállítást. Olyan sok volt a látogató, hogy el kellett halasztani a tárlat tervezett áthelyezését Leningrádba és Taskentf>e. Az Aeroflot repülőgépével térek vissza Moszkvába. Velem együtt érkezik haza a legkülönbözőbb területeken működő szakemberek egy csoportja is. Szolgálati és tanulmányútra afgánok utaznak velünk Moszkvába. Számukra ez az út éppen olyan megszokott, hétköznapi esemény, mint számunkra a Kabulba repülés. ALEKSZANDR IGNATOV Béke Mizoram ban D elhiben 1976. július 1-én ért véget az indiai Belügyminisztérium képviselői és az úgynevezett Mi- zo Nemzeti Front küldöttsége közti tárgyalás. A Mizo-küldöttség vállalta, hogy véget vet a Mizo-mozgalomnak, az Indiai Köztársaság keleti szögletében elterülő nehezen hozzáférhető és távoli szövetségi területén Mizoramban kialakult szeparatista fegyveres felkelésnek. Lemondott a szuverén és független állam" létrehozásának tervéről, és elismerte, hogy Mizoram India szövetségi területe. Megígérte, hogy a Mi- zo-csapatok leteszik a fegyvert, és beszolgáltatják az indiai biztonsági alakulatoknak. Ezzel befejeződött a tízéves háború ebben a térségben. Mizoram (a hegyi törzsek hazája) India északkeleti részén, 21000 négyzetkilométeren terül el. 332 000 ember él itt, akik több törzset alkotnak s főleg tibeti-burmai származásúak. A legnépesebb közülük a lushai, a pa- nei, a ralt, a ring, a pávi és a lakher törzs. A társadalmi és politikai életben a lushai törzs játssza a főszerepet. A terület gazdasági fejlődésének legfőbb akadálya a rossz összeköttetés, a legfejlettebb ipari körzetektől való nagy távolság és a nyersanyag hiánya. A földművesek a mai napig is elmaradott módszerekkel művelik a földet. A felégetett őserdők helyén gazdálkodnak, majd azonnal otthagyják a területeket, amikor már nem adnak elegendő termést. A helybeli törzsek szigorúan megtartják a törzsi szokásokat és a vallást. Amikor India elnyerte függetlenségét, a mizók nagyon sok szokásukról lemondtak, de a gazdasági elmaradottság tovább tart. A mai Mizoram területe az angol gyarmati időszakban az Asszam állam lushai hegyi körzetét képezte. 1954- ben a lushai hegyi körzet az Asszam állam autonóm körzete lett. A körzeti tanács ekkor megszüntette a törzsfőnökök intézményét és választott községi tanácsot szervezett, amivel érzékenyen beleavatkozott a törzsi szokásokba, és megváltoztatta a Mizo-társa- dalom egész struktúráját. A mizók tiltakoztak az intézkedés ellen és autonómiát követeltek. 1959-ben éhínség pusztított ezen a területen, mert nem termett rizs, az itteni lakosság legfontosabb tápláléka. A nyugtalanságot kihasználták a törzsfőnökök, akik már korábban is önálló Mizo-állam megalakításáról álmodoztak. Politikai szervezetet alakítottak, melyet demagóg' módon az Éhség Elleni Nemzeti Frontnak neveztek, maid 1961-től Mizo Nemzeti Fronttá nyilvánítottak. A Mizo Nemzeti Front vezetésével a törzsfőnökök felkelést szerveztek, amely 1966 februárjában nyílt katonai összetűzéssé fajult. Az indiai hadsereg háromévi kemény harc után elfojtotta a felkelést, és 50—60 ezer mizót kitelepített a falvakból, s több mint 700 falu lakosságát 18 „nagyfalu“-ba vonta össze. Annak ellenére, hogy ezek a települések sokkal egészségesebbek ■és célszerűen ellátottak voltak, a hegylakók nem tudták megszokni, és megtagadták az engedelmességet. A nagyobb önállóság utáni vágyuk csak 1972 januárjában teljesült, amikor a Mizo hegyi terület kivált Asszam államból, és elnyerte az önálló szövetségi terület státusát. / A fegyveres összecsapásoknak azonban még ez sem vetett végett. A szepa- ratisták vezetői külföldi segítségre támaszkodtak, s főleg Kínától titkos utakon fegyvert kaptak. De nem nyerték el az egész nép támogatását, s a lázadásnak lassan vége lett. A lázadók egy része közönséges bűnöző lett, mások ráébredtek a harc káros következményeire.. Ganiio „dandártábornok", aki a Mizo Nemzeti Front tanácsadója volt, 53. emberével 1975-ben átállt az indiai erők oldalára, majd Ralkhuma „kapitány" is követte 63 emberével együtt. A kapituláció meggyorsulásához hozzájárult, hogy 1975 végén a közeli Nagaföldön is leverték a felkelést. A Mizo Nemzeti Front vezetőinek leleplezéséhez nem kis mértékben járult hozzá az indiai kormány ésszerű politikája, amely mindig kész volt a felkelőkkel tárgyalni, s ugyanakkor Mizoram gazdasági helyzetének javítására törekedett. J. MAREK, M. SEVCfK 1978. II. 19. 14
