Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-19 / 8. szám

HÁROM ÉVTIZED ACÉLSZÜRKE EGYENRUHÁBAN Balogh elvtárs a Februári Győzelmet követő években sem vált meg az acél­szürke egyenruhától. Pedig rövid idő múltán megsokasodott a dolga. A Felső-Garam mentén nagyon sokan ismerik Silvester Balogh elvtárs nevét. A munkásmozgalmi hagyományokról és a harmincnégy évvel ezelőtti ellen­állási harcokról egyaránt ismert vi­déken hosszú évek óta mindenütt iga­zi elvtársat, bármikor szívesen látott barátot üdvözölnek a személyében. Anyagbeszerzőként dolgozik a Banská Bystrica-i Cementgyárban. — Többszörösen otthon érezhetem magam a Felső-Garam mentén — ma­gyarázza. — Hatvanegy évvel ezelőtt, az első világháború okozta legnagyobb ínség idején Hronec községben szület­tem. Édesapám katona volt akkor. Há­romhónapos koromban jött haza rö­vid szabadságra. Akkor látott utoljá­ra. Az olasz fronton esett el. Aztán egyre nehezebb évek jöttek ... Néhány perccel később így folytatja: — Csehországban tanultam ki vízvezeték-szerelőnek. Rövid ideig Prá­ga mellett dolgoztam. 1939-ben jöttem haza Szlovákiába. A Podbrezovái Vas­gyárban, később annak piesoki üze­mében kaptam munkát. 1944. augusz­tus 25-én többedmagammal a hegyek­be szöktem. „A szlávok felszabadításá­ért“ partizánosztagba kerültem. Eubie- tová község környékén, a Poprád és Svit közötti térségben, MaluSná és Králova Lehota közelében harcoltunk a fasiszták ellen. Csak negyvenöt ja­nuárjában jöttünk haza. Legyengültek, kiéhezettek voltunk valamennyien. Alig több mint két évvel később újra fegyverbe szólították. A breznói ka­szárnyából két századnyi önkéntestár­sával, a környék gyáraiból jelentkezett munkásokkal, volt partizánokkal együtt indult leszámolni a banderisták csoportjaival. — Nyáron mentünk el, amikor ha­zajöhettünk, már kemény fagyok vol­tak. A kormányválság akkor már ná­lunk is éreztette hatását. A gyárban, a munka után pedig a faluban, ahol Dobr^ Lajos elvtárs volt a pártelnök, sokat vitatkoztunk erről. Már párttag voltam, amikor az egyórás országos sztrájk alatt a piesoki gyár megmun­kálóműhelyében tartott nagygyűlésen egy tőlünk származó elvtárs, a Szlo­vák Szakszervezeti Tanács dolgozója részletesen ismertette a politikai hely­zetet. Ezt követően kezdtük megszer­vezni a gyár munkásőrségét, amely később a népi milícia nevet kapta. Nappal a gyárban dolgoztunk. Este, még sötétedés előtt ugyanabban a kék munkásegyenruhában, barettsapká­ban, katonapuskával a vállunkon indul­tunk őrségbe. A gyár legfontosabb ob­jektumainak őrzését kaptuk feladatul. Heteken át a Piesok feletti vízmű kö­rül teljesítettem szolgálatot. Onnan ak­kor nemcsak a helyi, hanem a podbre­zovái gyárra is vigyáztunk, hiszen egy helyről volt biztosítva a vízellá­tás. A rendes napi műszak után bi­zony fárasztó volt az éjszakai szolgá­lat. Mégsem maradt otthon senki. Éreztük, tudtuk, hogy már valóban a saját gyárunkról van szó. Az egysze­rű kötelességnél többet jelentett szá­munkra minden egyes akkori éjsza­kai szolgálat. 1948 FEBRUÁR Nappal a gyárban dolgoztunk, éjszakánként őrségbe jártunk — emlékszik visz- sza Balogh elvtárs (A szerző felvétele) — A munkahét hatnapos volt a gyár­ban — emlékszik vissza. — Vasárna­ponként pedig társadalmi munkában dolgoztunk. Mindenhol rengeteg volt a tennivaló. A háború után a mostani Banská Bystrica-i járásban egyetlen méternyi vasút sem maradt épen. Le­hangoló volt látni a töltésekből ki­rántott talpfákat, a felrobbantott hi­dakat. Esténként aztán gyűlésekre, tanfolyamokra jártunk, vagy éppen ott­hon tanultunk. Mozgalmas időket él­tünk. Negyvenegy éves korában végezte el a pártfőiskolát. Aztán több tisztséget töltött be a kerületi pártbizottságon. Később az egykori breznói járás ve­zető párttitkára lett. — A járások területi átszervezését kö­vetően előbb a Szakszervezetek Ban­ská Bystrica-i Járási-, majd Kerületi Tanácsában kaptam újabb feladatokat. Ott azonban nem sokáig volt maradá­som. Egyre jobban éreztem, hogy hiányzik a munkásokkal való közvet­len kapcsolatom. Kértem, hogy enged­jenek vissza valamelyik gyárba. Erre tizenhat évvel ezelőtt került sor. Bár­mennyire is kínálták, nem akartam vezető tisztséget, beosztást magamnak. Anyagbeszerző lettem. A cementgyárban „sorkatonaként“ kezdett tovább szolgálni a népi milí­cia ottani egységében. Most az egyik üzemrészleg alakulatának parancsno­ka. — Mi mindennel jár a parancsnoki tisztség? — Elsősorban többletmunkával. A né­pi milícia tagjának lenni azonban önkéntes kötelességvállalást jelent. A sohasem kevés többletmunkára te­hát előre fel kell készülni, számolni kell vele. Talán éppen ezért termé­szetesnek tűnik, hogy a műszak vé­geztével gyakran nem indulhat haza azonnal az ember. Nemcsak a rend­szeres gyakorlatokra gondolok, amikor teljes felszerelést cipelve a nálam jó­val fiatalabb elvtársakkal a legnehe­zebb terepen is fel kell venni, aztán pedig tartani kell a versenyt. Amint elhangzik a vezényszó, ugyanolyan fe­gyelmezetten kell. hozzáfogni a meg­N aponta tapasztalhatjuk, hogy a kétezredik év felé közeledve a tudományos kutatómunka eredmé­nyeinek a termelésben való alkalma­zása a gazdasági és társadalmi fejlő­désre egyre nagyobb hatást gyakorol. E tényből kiindulva magától értető­dőnek kell tartanunk azt is, hogy minden országban — így nálunk i-s — igyekeznek zöld utat adni a tehet­séges fiataloknak. Az alábbiakban egy ilyen fiatalembert akarok be­mutatni olvasóinknak. Előrebocsátva még el kell mondanom, hogy Vaskó Lászlóról lesz szó, akinek — tekin­tettel kiváló tanulmányi előmenetelé­re — megengedték, hogy az állator­vosi főiskolát az előírtnál egy félév­vel hamarabb végezhesse el. Vaskó László vörösdiplomával végzett, és Ludovít Slanína professzor javasla­tára a KoSicei Állatorvosi Főiskolán maradt, a belgyógyászaton kutató­munkát végez. Az az öttagú kutató- csoport, melynek tagja lett, a borjúk életének megfigyelésével foglalkozik. Hogy milyen eredményeket értek el már eddig? Erről majd részleteseb­ben is szólunk. Itt most csak annyit jegyeznénk meg, hogy a 26 éves Vaskó László éppen ebből a témakörből írta meg kandidátusi értekezését, melyet az idén fog megvédeni. — Szülőfaludban, Buzitán több em­bertől is hallottam, hogy suttyó ko­rodban, ha megkérdezték tőled, mi leszel, ha nagy leszel — te minden gondolkodás nélkül azt válaszoltad: állatorvos! Húsz-huszonkét évvel ez­előtt a Szepsi-síkság déli részén az ilyen kijelentés még eléggé megle­pőnek számított; már csak azért is, mert a korodbeli fiúk akkor mind traktorosok, a merészebbek esetleg buszsofőrök, vagy pilóták szerettek volna lenni. — Nézd, én a gépeket sohasem sze­Vasakarat és elkötelezettség Egy kutatóorvos pályakezdése rettem. Engem mindig az érdekelt, ami él, ami mozog. Emlékszem rá, hogy egészen pici koromban nagyon szerettem rajzolni, de már akkor is csak az állatok érdekeltek. Nagy­apámnak nem is hagytam addig bé­két, míg meg nem tanított teheneket meg lovakat rajzolni. Nekem a já­tékaim is állatok voltak. A kukori­cacsutkákat neveztem el teheneknek. Sorba állítottam őket, hasított fából karámot csináltam nekik. — Csak az állatok érdekeltek eny- nyire? — Volt időszak, amikor a növények is foglalkoztattak, de rájöttem, hogy a biológiának sokkal rejtelmesebb, érdekesebb része az állatvilág. — Miért? — A növényvilágban az életjelen­ség alacsonyabb szintű, mint az állat­világban. Az állatok élete, ha nem is egészen olyan, mint az emberé, de sokban hasonlít hozzá. Ha bekerülsz valamilyen kutatóintézetbe, és fel­fedezel valamilyen jelenséget az ál­latoknál, azt több, mint valószínű az emberre is lehet applikálni. — Válaszodból mintha kiérződne, sajnálod, hogy nem embereket gyó­gyász. — Nem! Erről sző sincs. Az az igazság, hogy az emberek mentalitá­sa, a bőrük színe különböző, de a testük felépítése egyforma. Az álla­toknál viszont igen nagy a variabi­litás, s ez a kutatót nehéz feladatok elé állítja. Talán ezért is akartam állatorvos lenni. Hogy ez sikerülhe­tett, abban minden bizonnyal nagy szerepe volt annak, hogy a buzitai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolá­ban Bujánszki István jól tanította a biológiát. Emlékszem 14 éves korom­ban már egészen abban a tudatban éltem, hogy állatorvos leszek. Ügy gondoltam akkor, hogy lesz otthon egy laboratóriumom, s ha a munkám majd engedi, akkor ott fogok kutat- gatni. Persze azóta rájöttem, hogy ma már nem olyan a tudomány, hogy egy kémcsővel, meg egy bonckéssel be lehessen valamit bizonyítani. — A biokémikusok, a fiziológusok inkább elméleti kutatásokat végeznek. Nektek belgyógyászoknak viszont adott a lehetőség, hogy a gyakorlatot összekössétek az elmélettel. — így van, s ezt már saját tapasz­talataimból merített példákkal is alá­támaszthatom. Itt, a kassai állator­vosi főiskolán Ludovít Slanina pro­fesszor, a tudományok doktora, Vladi­mír Vajda doktor és én specializálód­tunk a borjúkra. Ha Szlovákia vala­melyik gazdaságában megbetegszik egy borjú, és a körzeti állatorvos nem tudja megállapítani a betegsé­get, akkor minket hívnak. Két évvel ezelőtt a nagykürtösi járásban volt egy ilyen rendkívüli megbetegedés. Az egyik gazdaságban egy borjú sze­me körül daganatszerű képződmény nőtt, és az állat megvakult. A daga­nat a szarvát is megtámadta. Több intézmény segítségével nekünk sike­rült megállapítanunk, hogy olyan be­tegségről van szó, amelyet eddig a világon még sehol sem írtak -le. Rá­jöttünk, hogy ez egy öröklődő beteg­ség, melyet a kromoszómák elválto­zásai okoznak. Nálunk ez a betegség egy Hollandiából behozott bika utó­dainál fordult elő. A betegség érde­kessége az, hogy a látóidegeken kez­dődik, majd a bőr alatti részeket tá­madja meg, s nagyon hosszadalmas. Ez a betegség, vagyis a neurofibro- matózis abban az időben — hogy úgy mondjam — elég nagy port kavart fel. A világ különböző részeiből még ma is sok állatorvos fordul hozzánk azzal a kéréssel, hogy küldjük el a betegség leírását és fényképeket a megbetegedett állatokról. — Ez a felfedezésetek tulajdonkép­pen egy véletlennek köszönhető. Gondolom, kutatómunkátokat nem csupán az ilyen spontaneitások hatá­rozzák meg? < — Természetes, hogy nem. Például hetente egyszer-kétszer kijárunk a gazdaságokba. Ilyenkor rendszerint vérmintát veszünk a borjúktól. A la­e ÚJ szó

Next

/
Thumbnails
Contents