Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-12 / 7. szám

:éppen kudarc volt. k nyitjának kutatása közben y kép a múltból, mely abban ban az egyetlen lehetséges jtnak látszott. A hosszú, bér- r végében, a szénporos kam- ian, nyers faillatban egy í üldögélt az apja, mint egy sszekulcsolt kezét a térdei tta. Az apját este keresték a ik, szerencsére negyed órával tt haza, de azóta is benne tjükben, hogy a fegyveresek percben visszajöhetnek. Hi- ;os idő volt. A lövöldözés a város mégsem tudott fel- A lövöldözés és az utcai pog- ,n maradt valami nyomasztó: s, vagy még annál is súlyo- :eségnek a közelsége, taga nem fél?“ — kérdezte, nem válaszolt.

mit .érez?“ — faggatta togondterhelten, s mégis valósén, talán hálás bizalommal A szavai hiányosak voltak anok is. Több volt bennük a ágból és kevesebb a magabiz- de a tekintet. A tekintetben izi válasz, apám“ — mondta, hadnagy feltápászkodott az lányt gyújtott. Azt gondolta: helyzet egészen más, az em- bbnyire más erők és a vélet- gáltatottja, és mivel a halál égé sokszoros, egészen más em, mint a Szabóé, de más ipám helyzete is ötvenhatiszekrény rendjéből előkeres- nyforralót, a fali polcról le- lásedényt, vizet töltött bele, a konnektorba kapcsolta. Le- edény mellé, és várta, hogy kezd a víz. A halál és a fá- csolatán tűnődött, amely — tt most — eddig elkerülte a még sohase gondolta át iga- posan. Szigorú vizsgálat alá magát, miközben meglepődve ^fedezésekre tett szert, végső ítésként pedig valami olyasát, hogy az emberek élete küzdelem ugyan, de ebben a en benne foglaltatik a féleküzdelem is, mert ő is, nemiáltól fél, fontosságban utá- a teljesítmény szorítása kőié lehet, hogy megelőzi ezt a való félelem, esetleg valami

szétosztotta két korsóba. A ált kevéske rumot. Megízest- íját, majd az üveget a mara- másik korsó mellé tette a nak, hogy megtalálja, ha éj- 'érkezik a szolgálatból, ették az ablakot. Csányi had- gazította magán a ruhát, kielőszobába.

előtt Szabó állt feszesen. A lőtt égő villanykörte sárga :sak kevés jutott az arcára, i a fény alatt állt, arca talá- űnt az árnyékban, de rej- valamiféle elszántságot is.

— Mi van, Szabó? — kérdezte Csányi főhadnagy.

— Jelentem, azért jöttem, hogy holnap ...

Szabó elhallgatott.

— Mi legyen holnap, Szabó?

— Az a kérésem, hadnagy elvtárs, hogy maga is abban a harckocsiban. Amelyikben én ... Ha lehetséges.

Szabó a fogait összeszorítva ült a töltőkezelő helyén. Ügy tetszett: áthatolhatatlan ködben úsznak, a hangok is eltompultak valamelyest. Szabó elborzadva gondolt arra, hogy nem fog sikerülni, valami oknál fogva éppen nekik nem sikerül... Az első másodperceket visszafojtott izgalommal számolta, de a számolástól a kő mind súlyosabb lett a gyomrában, és felhagyott ezzel a módszerrel. Azonban bármire gondolt, rögtön elmozdult a helyéről és futásnak eredt, mint egy régi vetítés kezdetleges filmkockái. Az apja karikázott a falu főutcáján, lobogó ingujjban, s mintha nem is fagyos ősz lett volna: a falu két vége felől vastag porfelhő közeledett, hogy elnyelje az apját.

S amikor ez a száznegyvenegy másodperc már egyenlő volt az örökkévalósággal, a harckocsi eleje kezdett boldogítóan fölfelé kúszni. Semmi kétség, egyenletesen kapaszkodni fölfelé, és megszüntette a reménytelen vízszintes helyzetet. Szabó tisztán és pontosan, mint egy kifogástalan műszer, úgy érzékelte, hogy derékszögben jobbra fordulnak, és egyenletesen haladnak előre.

Megálltak.

Csányi hadnagy fáradt volt, keveset aludt éjszaka. A zsalu nyitására várva azt gondolta: Végül is látszatra nem sok történt itt, mint hogy egy ember átkelt a víz alatt, mint a többiek, ráadásul az is lehet, hogy ennek ellenére legközelebb is félni fog, mégis valami fontos történt, aminek az értékét majd csak később fogjuk fel, én pedig megint tanultam valamit, noha mostanában úgy képzeltem, hogy már minden betelt és a helyén van ...

A harckocsit emberi hangok vették körül. Szabó azt is hallani vélte, amikor kinyitották a pillangószelepet. Aztán felnyílt a zsalu, és visszaérkezett a külvilág.

I

ik tisztasá- ik éktelenközönynek i, hogy ez ;abb fokra felügyelői- it Szidorov.

úgta Bljast kérdésük iezte Bljas— állapí- elszólalni?

yiek felír- pedig én zok, mégis

et munka

közben oldjátok meg — torkolta le Szidorov. — Ki akar még felszólalni? Akkor hát áttérünk a második ügyrendi pontra: egészség- ügyi felügyelők választása. Bljaskin, kérdezd meg, kiket jelölnek.

— Kiket jelöltök? — kérdezte Bljaskin Szi- dorovra tekintve, és hozzátette: — Természetesen, saját magunkat nem javasolhatjuk.

— Tánya Scsukina — szólt közbe Szidorov —, te is elfelejtetted?

— Jaj! — szisszent fel Tánya. — Máris. Javaslom, hogy Szasa Vasziljevet és Nagya Morozovát válasszuk.

— Remek — bólintott helybenhagyóan Szidorov. — Más javaslat nincs?

— Jurikovot válasszátok — javasolta Vova Jurikov.

— Vovkát — harsogta több hang —, válasszuk Vovkát!

— Ne hamarkodjátok el — szólt figyelmeztetően Szidorov —, teljes felelősségtudattal kell az ilyen ügyet megközelíteni. Jurikov még nem érett meg ilyen munkára. Még sokat kell fejlődnie.

— No, ezt megkaptad! — jegyezte meg Kljuskina Larisza.

— Görény — válaszolta Vova Jurikov és könyökével oldalba bökte szomszédját.

— Csend legyen! — szólt rájuk Szidorov. — Javaslat született, hogy összegezzük a vitát. Ki van a javaslatért?

— No ki van a javaslatért? — kérdezte Bljaskin. — Emelje fel a kezét.

— Emeld fel a magadét — mordult fel az alulmaradt Jurikov.

— Jurikov! — ripakodott rá Szidorov. — Azt hiszem, veled még négyszemközt számolunk.

Jurikov kivételével mind feltartotta a kezét.

— Jurikov — szólt megint Szidorov —, talán nem akarsz szavazni? Jól gondold meg!

Jurikov fintorogva felemelte a kezét.

— Tehát egyhangúlag — állapította meg .Szidorov. — Engedjétek meg, hogy a gyűlés nevében szerencsekívánataimat fejezzem ki a megválasztottaknak és annak a reményemnek adjak kifejezést... Mit kell mondani, gyerekek?

— Köszönjük — mondták a II/B osztály új egészségügyi felügyelői.

— Bljaskin, jelentsd be, hogy a gyűlést befejezettnek nyilvánítod. — Aztán ülj vissza a helyedre.

— A gyűlést ezennel bezárom — jelentette ki Bljaskin és visszaült a helyére.

— Van valakinek valamilyen hozzám intézendő kérdése? — kérdezte Szidorov.

— Mikor lesz megint gyűlés? — kérdezte Tánya Scsukina.

— Nemsokára — ígérte Szidorov. — Legközelebb jegyzőkönyvet is vezetünk. Most pedig mindenki hazamehet.

A II/B diákjai kitódultak a folyosóra. Valaki a társát kergette, másvalaki iskolatáskájával jót húzott a másikra, az egyik diák fél lábon ugrált. Végigszáguldva a folyosón lezúdultak a lépcsőkön s rivalgásuktól már visszhangzott az udvar.

Szidorov szinte nevetségesnek tartotta ezt a szervezetlenséget. Szidorov pionírvezető már nagyfiú volt — hatodikos diák.

LÖRINCZ LÁSZLÓ fordítása

Hermynia zur Mühlen% AZ

Alomkereskedő

Mentem a hosszú Álom utcán, mindig az esthajnalcsillag után, mely az utat mutatta. A horizonton mint hatalmas fekete begyek gomolyogtak a felhők. Lent a mélyben fokozatosan elhalt a nagyváros zúgása, kialudtak a fényei. Egyszer csak egy üres téren találtam magam, ahol egy nagy, oszlopokon nyugvó csarnok emelkedett. Csillogó aranybetűkkel voltak kőbe vésve a szavak: „Álomkereskedés“. Egy megtermett aggastyán álldogált a csarnok előtt, testét szivárványszínű kabát takarta, s hosszú fehér szakálla majdnem a földet súrolta. Barátságosan kért, hogy lépjek közelebb, s én követtem őt a csarnokba. Itt számtalan hosszú asztalt láttam, rajtuk különféle, gondosan selyempapírba csomagolt tárgyak hevertek. A csarnok végén egy kis vasajtó volt.

— Te milyen álmot akarsz? — kérdezte az aggastyán, és jóságos mosollyal végignézett kopott ruházatomon.

— Nem értem — válaszoltam. — Hosszú vándorlás után érkeztem ide, s nem tudtam, hogy itt egy ilyen nagy csarnok van.

— Ez az álmok csarnoka — mondta az öreg. — Állj egy kicsit félre, mindjárt megjelennek a vevőim.

Engedelmeskedtem. Néhány pillanat múlva már láttam egy sereg gyermeket jönni az utcán. Soványak voltak és rongyosak; szomorú szemekkel, kérlelőn néztek az aggastyánra.

Az barátságos szavakkal odavezette őket az első nagy asztalhoz; jó ételeket, mindenféle ínyencfalatokat húzott ki a selyempapír alól, és belerakta a kinyújtott gyermekkezekbe. Egy másik asztalról meleg, puha ruhákat vett le, egy harmadikról csodaszép játékokat. Az apró teremtések ujjongva tapsoltak, gyermekarcuk felragyogott, aztán boldogan tovább futottak.

— Te jó ember vagy — mondtam az aggastyánnak. — Meg- ,ajándékozod a szegény gyermekeket azzal, amire a szívük vágyik.

Az öreg, jóságos arc kemény és sötét lett:

— Én semmit nem adok nekik. Minden álmot megfizetnek éhezéssel, jajszóval, didergéssel és szomorúsággal. Ezek a vevőim semmit nem kapnak ingyen. De megint oldalra állítlak. Már jönnek a továbbiak.

Fáradt léptű, csüggedt arcú férfiak és nők közeledtek az utcán. Az álomkereskedő barátságosan tudakolta vágyaikat, s már hozta is a kért dolgot az asztalról: biztos állást, jő fizetést, kellemes, meleg szobát; egy gyermeknek, aki beteg volt, egészséget. A fiúknak és a leányoknak olykor egy vattába csomagolt álmot nyújtott át mosolyogva; a csomagon ez állt: „Vigyázat! Boldog szerelem! Törékeny! Nem dobálni!“

Amikor a férfink és a nők elmentek, az álomkereskedő megcsóválta ősz fejét, és ezt dünnyögte maga elé: — Ráfizettek! Ráfizettek! Mennyi szenvedéssel és nélkülözéssel kellett ezeket az álmokat megfizetni!

Hirtelen autódübörgés, szirénák búgása hangzott fel az Álom utcában. Előkelő hölgyek és urak érkeztek hosszú sorokban, a csarnok előtt kiszálltak, megparancsolták a sofőrnek, hogy várakozzon. Az öreg álomkereskedő mérgesen nézett az újonnan érkezettekre, nem köszöntötte őket, nem kérdezte, mit kívánnak, nem ajánlott semmit áruiból, ök azonban nem törődtek vele. Besiettek a terembe, odafutottak a legutolsó asztalokhoz, feltépték a csomagokat, s mohó kezekkel kivették, amit benne találtak. Láttam, hogyan szedték ki az ékszereket, gyönyörű ruhákat, pompás kastélyokat, szép paripákat, jachtokat, óriási gyárakat, aranyat és pénzkötegeket. Aztán újra beszálltak az autóba és elrobogtak.

— Mivel fizettek ezek az emberek? — kérdeztem az álomkereskedőt.

— Ezek az emberek nem maguk fizetnek — válaszolta dühösen. — Ezeket az álmokat a szegény gyermekek könnyeikkel és éhezéseikkel, a munkásemberek és asszonyok nyomorúságukkal fizetik meg.

— De hiszen ez igazságtalanság! — kiáltottam felháborodva.

Ekkor az álomkereskedő furcsa mosollyal a kis vasajtó felé

pillantott, de nem szólt egy szót sem. Egy idő múlva felnézett egy nagy, hangosan ketyegő órára, és azt mondta: — Késő van. Bezárom az üzletet.

Én azonban felkiáltottam:

— Ne, várjon! Még látok embereket az utcán.

És valóban: még jött néhány férfi és nő. Hosszú és fáradságos út lehetett a hátuk mögött, mert lábuk vérzett és ruháikat tüskék szaggatták meg. Az öreg álomkereskedő eléjük futott, bevezette őket a terembe. De ők valamennyi asztal mellett érdeklődés nélkül haladtak el, s csak a vasajtó előtt álltak meg.

Az öreg álomkereskedő az ajtó elé állt, és dtibörgq hangon felkiáltott:

— Tudjátok ti egyáltalán, mivel kell ezért az álomért fizetni?

— Tudjuk — felelték a férfiak és .a nők.

— Üldözés és szenvedés. Megszégyenítés, börtön és halál — figyelmeztette őket az öreg álomkereskedő, és elhárítóan széttárta a karját.

Ekkor egy asszony szólalt meg: — Legyen üdvözölve az üldözés és a szenvedés; megszégyenítés, börtön és halál. Mi ezt akarjuk.

— Azt is tudjátok, hogy ez az álom egészen más, mint ,a többi álom? — kiáltott az öreg álomkereskedő. — Reggel nem tehetnek félre. Veletek lesz nappal és éjszaka, és aki ezt íz álmot választja, annak le keli mondani valamennyi többi álmáról.

— Tudjuk — válaszolták a férfiak és a nők.

— Akkor lépjetek be! — És az öreg álomkereskedő kitárta a vasajtót. Vakító fénysugár és csillogás áradt szét a teremben, a szemet be kellett hunyni. Amikor a férfiak és a nők visszatértek, s keresztülhaladtak a csarnokon, arcukon csodálatos fény áradt szét, szemükből földöntúli öröm sugárzott. Az öreg álomkereskedő arca átszeilemülten ragyogott.

Ahogy a férfiak és a nők elmentek, megkérdeztem tőle:

— Mi volt az az álom, amit ezek az emberek választottak, és amiért ilyen hatalmas árat kell fizetniük?

Az üreg álomkereskedő azt válaszolta:

— Ez az álom nem álom, hanem a jövő és az igazság: egy új és igazságos világ álma!

Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre, eltűnt a csarnok, s vele együtt az álomkereskedő is. Egyedül álltam az Álom utca kövén. Alattam a mélységben ott feküdt az alvó s álmodó világ. LENDVAY TIBOR fordítása

* Mai osztrák elbeszélő

KOPOCS TIBOR illusztrációja