Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-29 / 5. szám

lem, nem szabad! — gyűrte az egy-egy pillanatra fel- lemérzetet.

ilométer után végre a boly szakadozni, a versenyzők 3 lemaradt, nem bírták az t a rövid emelkedőn, tani emelkedő. Ártatlannak rt Jo2o nyugodtan hagyta, Szzék. A domb biztosan nem nái srácok csak „nagyobb“- ik, ami ebben az esetben így jelentse: a nagynál ki- mint, mondjuk, a ... a egszokott saját tempómmal töm, nehogy nagyon kifá- ienébe is, a dombok sosem ivenceim! Na kérem, nem n borzasztó, már lassan tk a tetőn, bár Jozo a gy húsztagú csoportnak, de n, egy cseppet sem fáradt, i a kormányt, a szemét z üde zöld tájon, lent a tt ragyogott a napfényben i, s azt út kanyarulataiban k a lemaradt versenyzők, nyosan kerekeznek. Feliidí- egy kis citromlével, gon- intete akaratlanul is a mailt, mert hirtelen felbúgott isos gép. Nem látta meg, de te, hogy valahol fenn a ma- izerpentin kanyarulatában autóbusz. Nem látomás, Italos piros autóbusz. Jojóról zzadtság, a lába hihetetle- edett. Minél gyorsabban az ndolta riadtan. A csoport zódott, mint egy rugó, ami- kadt valahol, most minden drága, hisz az igazi _emel- most kezdődik ...

:ot kockakövek váltották itlan jele az emelkedőnek. Jdalán emberek, kiabálnak: fiúk! Rajta, rajta! Mindent

alamit kiabáltak, JoZo ösz- a fogát, érzi, hogy a pedál egyre nagyobb... de azért özepe táján halad, egyedül >n. Keresi a láncban a rést, vadul kanyarog, és oldal- ! hát rés nincs ... egyre 3len kell haladnia ... Már ősíteni, a fáradtság jelei í, érzi, hogy bármelyik pil- mrheti a lábáról, de jó vol- kaszkodni valakire ... Vált- t, lassan, de biztosan veszít lyzetéből, már megint meg- aztán újra valaki, még egyken szednie magát, és az rnie, vagy ... mi lenne, ha oritana? Eh, micsoda disz- nak néha az ember eszébe. , egyik fokozat sem felel a lábát mázsásnak érzi, a sötét karikák táncolnak, környékezi... alighanem ... Valahol az öntudata hallani vélte Buőko edző te fizikumod minden terhe- > optimális teljesítményt ak tarts ki!... Nem tartott isan a lánc végére került, i valahol az emelkedő há- részén valóban szét is szab ember az út mentén, kia- lelkesítik őket, ez új erőt lindegyikükbe új erőt önt, elent a felirat az úttesten, ométer, ami megvillant a alatt, aztán a többi felirat: 300 méter, 100 méter? Ahá, um! Itt tehát a varsói ver- 3vői magaslati prémiumot rt az a sok ember, az első tországban volt, a másik n a Písek utáni dombon. A íogy a kerékpáros miért it érteni a gyalogjárókkal? ek kérdezte meg őket egy- sosem jártak erre gyalog! még valamit tenni?

egy része előretört, ám itt :ezik, süvít a szél, és íosz- :aggatja az emberi hango- parensek egészen kicsik, a vek meg mintha egymást iszfaltra írt betűk teljesen nak, fehér foltokká változat hirdetik a világ minden anok, mint a fehér zászlók, út, szerencsés utat integető volnának. S az ember csak tzad az erőtől, úgy érzi, a idenen győzedelmeskedik, is, ha nem az első csoport- . Hánynak adatik meg, hogy űzött lehessen, s hányán k legalább a másodikok kö- í magukat?!

gy tagú első csoport Jozef il érkezett a gyönyörű táboel később berobogott a má- livel kisebb csoport. Buffa- tt az élen, előreugró állal •ított foggal.

VÉRCSE MIKLÓS fordítása

Stefan Vel’as

— Ide figyelj, Szilveszter! Ez így nem mehet tovább — kötekedett férjével egy hétvégi reggelen Zsofka. — Nézd csak meg, mi történik a lakótelepünkön minden vasárnap este. A bejárat előtt megállnak az autók, s megkezdődik a cipekedés. Mit szednek ki a csomagtartóból az emberek? Almával teli ládákat, nagy hasáb szalonnákat, kolbász-füzéreket és kövérre hizlalt libákat. Csak mi semmit.

— Hát igen, de mit tehetünk, ha senkink sincs falun — felelte Szilveszter.

— Van egy ötletem, Szilveszter. Persze, jó ötleteim mindig csak nekem vannak. Kihasználatlanul áll az autónk. Igazán nem lenne probléma leszaladni falura és megtalálni az emberünket. Ez csak akarat dolga, Szilveszter! Csinálunk egy jó fogást.

Szilveszter beindította az autót és egy perc múlva már a Csallóköz felé robogtak, mely szerintük tejjel-mézzel folyó vidék.

— Térj le a főútról! — rendelkezett az asszony. — A főútvonal mentén már csak megrontott falvak vannak. Olyan valódi, hamisítatlan falut kell találnunk, ahol az emberek még nyíltak és tiszta szívűek. A többi már csak idő dolga.

Szilveszter kelletlenül, de letért a főútról.

— Milyen nagy csend van itt! És az úton is egyes-egyedül vagyunk! — lelkesedtek a gyerekek a kocsiban.

Akár a tenyér, olyan sík a vidék. Az út mentén nagy, fölszántott táblák feketéinek, s az erdő az ősz minden színében pompázott. Aki hosszabban itt marad ezen a tájon, e széles égbolt alatt, a lelke megtelik nyugalommal és békességgel, és az örökké rohanó várost nevetségesnek tartja.

Az égbolt hirtelen beborult és nehéz, hideg esőcseppek hulltak az aszfaltos útra. Az út mentén sietve lépkedett egy idősebb férfi.

— Állj meg, Szilveszter! Ez lesz a mi emberünk — mondta kurtán Zsofka asszony.

— Szálljon be, bátyám. Szorítunk helyet magának is ... Még át talál fázni és megbetegszik — csicsergett Zsofka, és olyan kedves volt, mintha ő volna a világ legjobb lelkű teremtése. Az öregembert — aki láthatóan zavarban volt — a „halottjelöltek helyére“ ültette. — Csak mondja meg, hová vigyük. — thötte a vasat, amíg meleg...

— A fivéremnél voltam látogatóban, tetszik tudni — magyarázta az öregember —, valahogy megbetegedett. Haza igyekszem, de hát... Meg kell hogy mondjam, hozzánk csak közönséges földút vezet. Autóval lehetetlen ... Ilyen esős időben igen felázik és visszafelé valahol benn ragadhatnak... — Az

öregember nem csak úgy mondta ezt, hanem valóban aggódott.

— Ilyen kocsival, akár a világ végire is elmehetünk — igyekezett meggyőzni Zsofka az öreget.

— Az ajtó előtt tesszük ki, nem engedhetjük, hogy ilyen időben ...

A magányos házikó beleveszett a síkságba. Mind kevesebb a hasonló ház. A fiatalok szívesen beköltöznek a községbe, ahol megvan mindenük, vagy még inkább a városba.

A gyerekek mindenről megfeledkeztek, amikor a ketrecben meglátták a nyulakat, a valódi, igazi bárányt a kerítés mögött és az istállóban a lovakat.

— Kocsikázzunk egy kicsit, bácsi! — könyörögtek. Az eső már elállt, csak itt-ott ijesztgetett még, és a gyerekek jobban szerettek volna a szabadban lenni.

— Nem bánom — válaszolt az öregember. — Kocsis vagyok. Egy gumikerekűvel járok. Csak azt mondom, gyű te! — s a lovacskák máris indulnak, és én akár el is szundíthatok. A szövetkezet istállóiba fuvarozom a takarmányt — magyarázta.

— Kerüljenek beljebb — invitálta őket a házba. — Már csak kettecskén élünk itt az asszonynyal. A gyerekek elmentek. Olykor még eljönnek látogatóba ... Csak tessék, jöjjenek vidámabban leszünk mi is. Végtére is az embernek mégiscsak legjobb az emberek között.

A szerényen és tisztán berendezett szobában* Zsofka megpillantva az esküvői képet, felkiáltott: — Milyen fess ember volt a bácsi vőlegény korában, és hogy illett magának az az egyenruha!

— Azután arról érdeklődött, milyen munkát végez a szövetkezetben, nem hajtja-e túl magát, mintha az öreg legjobb leánya volna, és aggódna az apjáért. Néhányszor megkérdezte: nincs-e szüksége valamire a városból; gyógyszerre, egy jó kaszára vagy

valami másra. Az öregember ellágyult, akár a viasz, az öregasz- szony pedig titokban a kötényébe könnyezett a kedves, meleg szavak hallatán. Hiszen ennyit egész életében sem hallott. Mert egymás közt nem dobálóztak a szavakkal. Minden szónak megvolt a maga súlya. A szeretet szavai annyi év után, mint drágakő ragyogtak fel előtte.

Amikor szedelőzködtek, az öregember bement az éléskamrába és összehordott almát, körtét, s mindent, amijük csak volt.

— Tessék csak, amit adunk, szívesen adjuk — mondta. Csak nem számoltunk látogatásukkal. Ki gondolta volna? ... Heteken át senki se néz be hozzánk. Máskor is jöjjenek el, hizlalunk maguknak libát és télre meghívom magukat disznótorba. A gyerekek el nem felejtik, amíg élnek. Nyáron pedig olyan diny- nyéim teremnek, mint senki másnak. Azt is muszáj megkóstolniuk.

Zsofka csókot nyomott az öreg sárguló bajszára, az öregasszony pedig agyonölelgette és megígérte, hogy három hét múlva eljönnek.

Elégedetten álltak meg a bérház előtt, és bőröndökkel tüntetőén hordták fel, amivel az öregember teletömte őket. Azután Zsofka férje nyakába ugrott és boldogan csiripelte:

— Szilveszter, megtaláltuk a mi falusi emberünket. A hatalmas éléskamrát egy félreeső zugban. Sikerült.

— Csak az nem megy a fejembe, Zsofka, miért mondtad neki, hogy csak három hét múlva megyünk újra? — kérdezte Szilveszter.

— Te aztán nagy szamár vagy! — felelte az asszony. — Addigra jobban meghizlalja a libákat. Öh, Szilveszter — sóhajtott fel boldogan —, csakhogy végre ránk mosolygott a sze- rencse.

MÉSZÁROS AMBRUS fordítása

Délutánra már olyan magas a szárkúp,- melyet a Zavarkó rak, hogy állásból adogatják jel neki a kévéket hárman vagy négyen is: meglátszik, hogy a légierőnél szolgált, egyáltalán nem ugrik a térdébe a magasság, úgy mozog ott fenn, mintha épp most látna hozzá a kúp alapozásához.

Már azt sem igen hallja, ha lentről szólnak hozzá, a nagy magasság miatt lesz, vagy hogy ott fenn a szél már elviszi a hangot, úgy kell neki felkiabálni, és egyre azt kérdezgetik lentről a népek, mi a csudának rakja olyan magasra, ha meg már olyan magasra rakja, meddig lehet ellátni onnan fentről?

Azt mondja, hogy már látja a Tiszát meg a hajókat is a vízen, de csak úgy, mintha a lóitató vályúba nézne, nem nagyobbnak, s mintha abban úsztatnának kis faragott hajókat a gyerekek; az erdő a partján meg olyan, mint egy keskeny muharsáv, úgy fél vetőgép alja széles, és erősen sárgállik, mert őszies már ilyenkor a vízen az idő.

De ő csak tovább rakja; naplementekor már, amikor lent is fújni kezd a szél, nem látszik

A felszántott földek feketéidnek az esőben, s hogy az eső huzamosabban hullik rájuk, ezüstös lesz a színük, de akkorra már besötétedik, és a felhők mögött nincsen nap; s feltehetőleg a napnyugtával eláll a szél is, s utána már, a sötétben, az eső, hát ezt nem lehet szó nélkül kibírni, meglöki az öreg Pipás a bakiért a könyökével, s azt mondja neki:

— Megállt az idő.

— Az, az — mondja a bakter

nagyobbnak, mint az ember ujja, hanem az adogatók most már kezdenek lekászolódni az állásból, sokallják már a magasságot, azt mondják, úgy forog a fefükben valami, hogy ha nyomban le nem mennek, hát lefordulnak a kakasülőröl, maradjon csak a Zavarkó, anieddig akar, előbb-utóbb úgyis ejtőernyővel kell onnan leereszkednie, legalább ők is láthatják, hogyan mállik szét a földön, mint az ágon megrohadt körte.

Aztán látják lentről, hogy egyre csak a messzeségbe tekinget, még a kezét is a szeme fölé emeli, hogy jobban lásson, majd jó sokára lekiabál a népeknek, hogy megvan, mert az már ott, amit lát, Belgrád, látni lehet, ahogy a szürkületben gyújtogatják sorba az utcákon a lámpákat.

Erre mpg mindenki fel akar menni a kúp tetejébe, hogy láthasson valamit abból a lámpagyújtogatásból, de hiába is hozzák a leghosszabb létrát, az is mintha még a derekáig sem ér ne a kúpnak, de azért fürtökben lógnak rajta, van, aki még följebb mászik, de aztán csak szánkózik lefelé, a kúp oldalán, hogy csak úgy porzik a hátán a kabát.

A Zavarkó meg elüldögél ott fönt, megvárja, míg csendesednek a létra körül a népek, csak akkor indul lefelé, a kúp meg ott marad magasan és sötéten az éjszakában, mint egy bástyatorony, amíg fel nem fordítja a szél.

—, csakugyan. Hát hogy ezt is megértük, hogy az idő ...

Megállt az idő.

S most éjszaka jön, fekete, mint a fekete halál, s bóbiskolnak benne ketten, két jóakaraté ember, néznek kifelé fektükben az istállóajtón. Ott kívül meg áll az az átkozott idő, nem mozdul az, ha már egyszer csakugyan megállt. Még csak egy kutya sem vakkant bele, a vasutat meg éppen nem hallani innen: Becse vagy Hegyes, ott áll meg a vonat; akinek mehetnékje van, az

arrafelé tart, amíg itt minden úgyszólván áll, benne az időben.

De hát a sötét, az olyan varázslatos dolog, hogy melyik partjára veti ki az embert, azt már nem tudni előre, így hát fekve maradnak egymás mellett a sötétben, ki-ki a maga partján ebben az álló időben, amelybe csak néha-néha csorgat bele valamit egy-egy sötét ló a szétvetett lába közül, kint meg a csönd, mintha kipusztult volna a világ.

Gyurák Éva: FlOFORTRÉ (Tolirajz)

Brasnyó István

éti