Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-29 / 5. szám

A harmadik Kis-Varsóra két ne­vezési verseny volt, az elsőn jozo ötödik lett, a másodikon harmadik. Többre is futotta volna az erejéből, de nem akarta hajszolni magát, tud­ta, hogy a nevezés már a zsebében van, viszont a mandulája még nem volt egészen rendben. Megbosszul­ta magát, hogy nem feküdte ki a mandulagyulladást, estefelé rendsze­rint elővette a betegség, kábult volt a feje, elöntötte a forróság, teste úgy ontotta magából a meleget, mint mama hősugárzója. Titokban gyógyította ma­gát, csakhogy erre nem volt mindig ideje, hiányozni meg nem akart az is­kolából, aztán hébe-hóba ki is kellett kerekeznie, jócskán összegabalyodtak a dolgok, néha úgy rémlett neki, hogy a Kis-Varsó végképp veszélyben van. Ha például mama észreveszi, hogy a mandulája még mindig rakoncátlan- kodik? Vagy ha megtudja, hogy Centi nem szándékozik őt elengedni az isko­lából? Hogy a nyavalya essen bele, mennyi akadály, s ráadásul hogy ki­esett a formából! Legalább a „büty­köt“ teszi milliószázalékos rendbe, ez legalább felrázza egy kicsit. Kivitte a biciklit a konyhába, szét­szedte, felrakta a könnyű szabványgu­mikat, kicserélte a láncfeszítő sebes­ségváltót, a négyes helyett ötös lánc­kereket szerelt fel, s az agyhüvely meg a kilincsmű közé középalátétet fett. Kár, hogy Krabusicky bácsi olyan messzi van, biztosan felragyogna az arca, ha látná a kerékpárt, mint reagál a legkisebb nyomásra is, az áttétel milyen csendben és érzékenyen vált. Csapdosná a combját, és azt mondaná rekedtes hangon: Ez aztán a remek paci, az árgyélusát! Jozo mosolygott az elképzelt dicsé­reten, de aztán keserű lett a szája íze, mintha kininport nyelt volna. „Az is­kola nem engedi el, ne is ábrándozzék róla!“ Mintha most is itt csengene a fülében vagy ötvenedszer már. De hisz. . . hisz ilyen minőségben egész Szlovákiát képviselem, mindössze ti­zenhármán leszünk ... „Minket nem képviselhet olyan tanuló, akinek hár­masa van magatartásból!“ Hármas, hár­mas, hisz a bizonyítványban benne sem volt, háromnegyedévi jegyek, azok csak amolyan serkentő célzatnak, kü­lönben is úgy tanulnék aztán, mint a sátán ... Megtörölte a homlokát, egészen iz­zadt volt, óvatosan betolta a bicajt a szobájába, és felakasztotta vertiká­lis helyzetbe, olyannak látszott, mint eg? ágaskodó táltos. Mi történhet, ha a Kis-Varsóra el­megy az iskola tudta nélkül? Mi baja lehetne, hisz a versenyre szóló meghí­vó egyben igazolás is, amit minden iskola igazgatósága köteles elfogadni, ez rajta van szóról szóra. És Békever­seny! El tudja egyáltalán valaki kép­zelni, mit jelent az, részt venni a Bé­keversenyen? Ez egy kerékpározó szá­mára a legnagyobb megtiszteltetés, ütt láthatná Schurt, Kapitonovot és ki tudja még, kit, ilyen lehetősége nem egyhamar akad, talán csak most az egyszer az éleiben ... — Ide figyelj, liacskám! — kukkan­tott be hozzá mama. — Aztán ne fe­ledkezzél meg róla, hogy arra a két napra kikéredzkedj az iskolából, ne­hogy megint zűr legyen belőle. S mitől izzadsz annyira? Meg akarta tapintani a homlokát, de ő elkapia. — Az semmi, felszaladtam a lépcsőn, tudod, az edzés keretében. Különben nyugi, ne aggódj, az iskolával már el­intéztem. Nézd csak — s belekotort a táskájába —, ez a meghívó egyben igazolás is az igazgatóság részére. Mert nem akármiről van szó, hanem a Béke­versenyről! — Jó, jó, fiacskám, csak azért szól­tam, hogy meg ne feledkezz róla. Szombaton reggel szálltak vonatra, vidámak, fontoskodók voltak. Hol az egyik, hol a másik szaladt a poggyász- kocsihoz, hogy nem felejtették-e el fel­tenni a bringáját. — Arra nagyon kell ügyelni, srácok! tudjátok, hogy ötször szádunk majd át? Brnóban, Jihlavában, aztán valami Kosté..., ja igen. Kosténicében, to­vábbá Táborban és Strakoniceben. Lavros mindezt Cajágy edzőtől tud­ta, aki még kinn várakozott. — Miért nem megyünk l’rágán ke­resztül? Az egyszerűbb lenne. — Igen, igen, csakhogy nem fizet­nék ki az útiszámlát. Nem tudod, hogy utazni a legrövidebb úton kell? Lavros kilelé bámult az ablakon, és bringázó köszöntéssel üdvözölt valakit a peronon. — Megjött Bebo. * * Részlet uz írónő SPURI, A KERÉKPÁ­ROS című sikeres ifjúsági regényé bői, mely most jelenik meg a Ma­dách Kiadónál. — Akkor hát teljes a létszám — mo­solygott Dolník. Pedig nem is volt rá különösebb oka (Bebőt senki sem ked­velte túlságosan, nagyon csimpaszko­dó versenyző), csak úgy önkéntelenül mosolyodon el, örömében, hogy együtt van mindenki, és szép májusi reggelen utazhatnak nagyszerű élmények elé. Az ifjú kerékpározó színe-java, tűnő­dött magában ]o2o, és büszkén kihúz­ta magát, hogy csak úgy feszült rajta a pulóver. Ezek a viharkabátos, tarka sapkás fiúk, akiknek hátizsákjából egy- egy pumpa kandikált kifelé, a bicaj legkönnyebben eltulajdonítható tarto­zéka, iskolákból, gyárakból verbuvá­lódtak. Dolník például hol is dolgozik? Valamelyik épületszerelő vállalatnál, Lavros kertészetben, mindegyik másutt. Mégis valami eggyé kovácsolja őket, valami hatalmas nyeisztovaja zsazsda borbi. Hogy szereti mindegyiket! Szó­val ki sem tudná fejezni! Kár, hogy éppen most nem tud örülni. Pedig sze­retne, de az öröm valahogy csak nem bukkan elő a felszín alól. Az ablakon túl fiatal szőlőültetvények egyenes sorai suhannak tova vidáman a hegy­oldalakon, itt-ott emberi alakok hajla­doznak föléjük. Miért is nem tud örül­ni? Ja igen, mi lesz majd az iskolában, meg aztán az orvos gngedi-e majd a versenyre. Tegnap ugyan már nem volt láza, de a sportorvosok az ilyes­mit nagyon szigorúan veszik... Na, de hagyjuk ezt, fiúk, mondjunk inkáffb valami viccet. Bebo mintha csak erre várt volna: — Én majd mondok! Vicc! — Hát akkor mondd! — Már mondtam: Vicc! És elsőként röhögött a gyatra tré­fán. Ez a Bebo egy gazfickó. Bicajozás közben is csal, de még viccet sem mond rendeset. — Én majd mondok egy fél viccet, jó? — szólalt meg Lang. — Mi különb­ség van a Manderla között? — És mi között? — Semmi között. Ezért fél vicc. — Gyerekek, én úgy szeretnék rö- • högni! — Hát ami azt illeti, egy kis jóaka­rattal már megtehetted volna. Nem sza­bad olyan igényesnek lenned, nem vagy futballista, csak biciklista! — Ha akarjátok, én is mondok egyet Lavrosról. — Persze, hogy akarjuk, csak mondd! A legkíváncsibb maga Lavros volt. — A múltkori edzésen előttem ha­ladt, a kerékpárja zörgött, csörömpölt, hörgött, akár egy kehes lő. Várj csak, mondom neki, csörömpöl a sárvédőd! , Mire ő ezt kiáltja vissza: Miii? Nem hallom, csörömpöl a sárhányó! Disznőság, hogyan röhög ez a Dol­ník, olyan jóízűn, mintha az év leg­jobb viccét hallotta volna, gondolta jo- ío egy kis irigységgel, mert sehogy sem tudott hangulatba jönni. No várj csak, mondok én terólad is! — Nemrég, tudjátok, amikor esett az eső, Dolník a kerékpárja alá bújt. Amikor bőrig ázva hazaért, azt mondja: Én ökör, elfelejtettem, hogy egy kül­lőm hiányzik. Micina lebiggyesztette az ajkát: — Ha ezek viccek, akkor megeszem a portvist a linóleummal együtt. Csakhogy linóleum helyett az imá­dott kvargiijál kotorta elő. — Egyetek sajtot, ha erőt akartok! — kínálta, és mindegyiknek az orra alá dugta a kvarglit, de a fiúk elhú­zódtak, mint egy leprás elől. Cyril Micina a zománcgyárban dol­gozik, kádakat csiszol vagy valami effélét csinál, jól keres, kiadósakat eszik, mégis olyan cingár, sápadt, mint egy makaróni. Úgy is hívják: Makaró­ni. De csak a háta imögött, mert na­gyon haragszik érte. Minden alkalom­mal felteszi az önámító kérdést: Ugye, hogy már vastagabbak egy kicsit a vir­gácsaim? És mutogatja a lábát, amely vékonyka és fehér, mintha sosem lá­tott volna napot. Pedig azt is rebes­getik, hogy minden este kvarcolja. A kvarglit is azért kedvelte meg, mert azt hallotta valahol, hogy attól meg­vastagszik a lába. — Te szószegő hitvány, mit ígértél? Mondd, mit ígértél? — ugrált előtte LavroS, mint egv hörcsög. — Mit? — Hogy ezt a büdös vacakot nem hozod többé közénk. — Ajaj, mikor volt az! Valamikor a múlt idényben! Mit tegyen a magam­fajta szegény flótás? A gyárban mo­rognak, ide ne hozd, otthon fenyeget­nek, ne próbáld ide hozni, hát k rém, hol lehet ezen a sártekén kvarglit en­ni? Az embert sokféle szerencsétlenség érheti: egyik leesik a lépcsőről, a má­siknak Napóleon a nagybátyja neve, s van olyan, aki a kvarglit szereti. A többiek ezalatt kinyitották az ab­lakot, s a pumpákat használták ventil­látor helyett. Fütyültek rajtuk, trombi­táltak, jujjogtak, vinnyogtak, visítottak, csuda eredeti hangokat csalogattak ki belőlük, amire csak a természet, né­melyik gépezet vagy az elektronikus zene képes. Mindez együtt csodálatos hangzavarrá vegyült. Vidám társaságban a hosszú út is hamar elfogy. Mégis fárasztó, pedig csak ül az ember vagy álldogál, és olykor átszáll egyik vonatból a másik­ba. Végül Táborban hosszabb sétára in­dultak. Volt egy óra idejük, hát meg­nézték a stadiont. Szép volt, SZÉP, valahogy így képzeli el az ember an­nak a városnak a stadionját, amelyik holnap falai közt üdvözli a Békever- seny résztvevőit, egy órácskával előtte pedig a Kis-Varsó résztvevőit, vagyis őket. Éppen ezért csaknem otthonosan érezték itt magukat. ' A hatalmas térségre szürkéskék al­konyat hullt, fenyőillat lengedezett, és minden ünnepi hangulatot lehelt: a feldíszített emelvények, a zászlótenger lebbenései meg a frissen hengerelt sö­tét salak is. — Kipróbálom, elég kemény-e — bújt át LavroS a kordon alatt, és né­hány ugrással lent termett. De már szedte is a lábát, mind a négy világ­táj felől rohantak feléje a rendezők: — Ember, tönkreteszed a pályátl — ordították. — Nézd, mit csináltál! — szitkozódtak majdnem sírva. A világos- szürke homoksávon, ahol minden egyes szemecskének megvolt a maga helye, négy mély lábnyom éktelenkedett... Aprócska kellemetlenség. Sokkal nagyobb várta őket Strakoni- cében. A motoros vonatnak nem volt poggyászkocsija. Hova rakják a bicik­liket? Ne üljenek inkább rájuk, hogy úgy fojtassák az utat? Csakhogy sötét este volt már, a táj egészen ismeret­len. Amíg az edző, a vonatvezető meg a kalauz véleményt cseréltek, a fiúk szétszerelték a kerékpárokat: az egyik kerék az ülés alá, a másik utána, a váz a csomagtartóra. Láttak már kupét ti­zenhárom szétszerelt kerékpárral? Na­gyon érdekes látvány. Az utasok csak mosolyogtak, egyetlen ellenvetés sem hallatszott. Néha az utasok is nagy­szerűen tudnak viselkedni. Végre célhoz értek. Blatnába, ami sárosát jelent. Pedig egy cseppet sem sáros, príma kis város, tiszta és rokon­szenves, bár a szállóval megjárták. Foglalt volt. Vidám nótaszó hallatszott belőle valami tallinni halastóról meg Martinról, akinek nem kellett az asz- szony, a lóheréről, ami a vízparton nő. Az asztalokon tömérdek sör, a falak­hoz támasztva hosszú, vékony botocs­kák sorjáztak, és az asztaloknál neki- hevült férfiak ittak, idősebbek, fiata­lok egyaránt, de inkább idősebbek. Horgászok. A másnapi horgászverseny­re jöttek. Közös hálóteremben háltak tehát. Voltak ott már más versenyzők is, ostravaiak, ők még tegnap jöttek, és ma már áttanulmányozták az egész útvonalat. Ez igen, gondolta Cajágy edző. Az ostravaiaknak bizonyára nagyvonalú a gazdasági felelősük. Van­nak dolgok, amelyeknél érthető a ta­karékosság, de olykor az az ésszerűbb, ha nem garasoskodnak. Már elmúlt éjfél, de a fiúk csak nem tudtak elaludni. Fészkelődtek, for­golódtak a helyükön, nagyon szeret­tek volna aludni, rájuk fért volna a fárasztó út után és a nehéz verseny előtt. Az álom ott röpdösött a fejük fölött, többször a szemükre is rászállt, de a buja képzelőerő mindig elriasz­totta, és huss, már ki is röppent az ablakon, amerre a csillagok ragyogtak egykedvűen a nagy messzeségben. Jo- zónak eszébe jutott Buőko mondókája: Nyugi, nyugi, nyugodt légy, hátra még a tartalék, horog meg a horgászbot, nyugalom a fődolog! Alig egy óra telhetett el, megint kinyitotta a szemét. A csillagok még távolabbról ragyogtak és hűvösséget leheltek, szinte didergetl belé. Micsoda ökör vagyok! Az ablak alatt fekszem, és fel sem öltöztem rendesen. Vaksötétben húzta magára a mele­gítőt meg a szvettert, aztán újból meg­próbált aludni. Tömegszállás kora reggel: cipő csat­togása a padlón, s ez az alvókat sor­jában kicsalja a pokróc alól, a behunyt szemek erőnek erejével tartóztatják az álmot, de hiú ábránd, az ágyak nyiko­rognak, az ajtók nyikorognak, s már tizenötödször kopognak a cipők a pad­lón, elfojtott röhögés, Jó reggelt, paj­tik! A reggeli után egy kis séta, legalább megkérdik a helybelieket, milyen az előttük álló útszakasz. — Blatnából Táborba? — mondták amolyan suhancfélék. — Hát eléggé dimbes-dombos, egy nagyobb domb van Písek után. Egyébként semmi különös. Ezt követte az orvosi vizsgálat, ami jól sikerült. Ebéd, aztán készülődés a rajthoz. Jo2o a szerencsét hozó fekete trikóját vette fel. Megérkeztek a fotóriporterek, pionír­lánykák a csokrokkal, ezt követte az ünnepi beszéd, és kiengedték a béke­galambokat. ötven fiatal kerékpározó állt rajtra készen a májusi ég alatt a szeretetet sugárzó tekintetek melegé­ben — így csak az idősebbek tudnak nézni a fiatalokra — meg a csodálat pergőtüzében, ahogy csak a kicsik, fő­leg a lánykák tudnak nézni a sporto­lókra. Az egyik ilyen tekintet majdnem zavarba hozta Jozót. Egy szőke hajú, copfos kislány, akinek homloka fölött kék szalag díszlett, a homloka alatt tüzes kék szemek ragyogtak és gyö­nyörű mosoly, majdnem mint Ekáé, ró­zsaszínű ruha ... Jo2o végignézett magán, valami tán nincs rendben? Ekkor vette észre, hogy csokrot tart a kezében. Elmosolyodott, és pontos félkörrel a kislányhoz kéz­besítette. Még látta a kék szemek há­lás villanását, és akkor felhangzott a lövés. Rajthoz. A feldíszített Blatná egyszeriben kia­bálástól, tapstól és rezesbanda brum- mogásától visszhangzott, pompás volt, szinte reszketett belé az ember térde. Az ilyen pillanatokban nagyon szere­ted az emberiséget, még Centit is, és kész vagy mindenre a világon, csak­hogy örömet szerezhess. Még egy lövés. Az igazi rajt! A bQly együtt gomolygott, kerék ke­rék hátán, hátszélben mentek. A terep valóban dombos volt, a hirtelen emel­kedők lejtőkkel és nagyon kellemetlen kanyarokkal váltakoztak. JoZót majd szétvetette a lelkesedés, és „óriási“ volt a fegyelme. A kormányra hajolva élvez­te a gumiabroncsok monoton surrogá- sát, ahogy száguldottak az első osztá­lyú aszfaltúton amely olyan tiszta volt, hogy még egy homokszem sem kerül­hetett a kerék alá. Minden emelkedés elején nyikorog­tak a láncok és az áttételek, a boly meglódult és széthúzódott — s észre sem vetted, már fenn is voltál a dom­bon. Ujjaid a féken tartva figyeled az előtted és melletted haladókat. Nem Maria Durícková w! í£i*nl!'M ltliiiámf\1U l iil SZc le vili I ke: mi; őri i lát ho; na; nal azt set JT10 kel ras vol is fér véj jó Me pit haj Pis fel am ten dől gas eg: azt gas fel net öm nül élr mo kői két fel Az bel f eili a ( a t me szé a 1 ner mu lan na ja', kih elő élri val nős A *1 me; sze rosi cső leg; har lést nyí ki, ami ron kac E báli önt vájt hog kér 500 heg sen kaf haj ott min ner De álta L A lejt Ián kát kilc érn egy nak nye mir zsel szá, vilá mé) ban az van zé A Ked ri s K sód lo i és 1

Next

/
Thumbnails
Contents