Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-29 / 5. szám

ÚJ szú Ml VOLT A FA ALATT? 1978. I. 29. íróasztalomon tüskeszerű agancsokkal ékes fejét büszkén hátravetve, fényes­re mázolt porcelánszarvas trónolt. Trónolt? Egyszerű­en kiszorított, elűzött az asztalomtól, s éjszakánként fel-felriadtam, inkább diadal­ittas, mintsem panaszos bő­gőst véltem hallani. Kibírom valahogy — biz­tattam magam, valahány­szor szobámba kényszerül­tem a karácsonyi napokban. A legnehezebb próbatétel az elégedett, örömtől sugárzó hálás mosoly erőltetése és takarítási vágyam elfolytása volt, melynek során — „vé­letlenül“ — a földre eshe­tett volna e szörnyűséges alkotás. Hálás mosolyra az idős emberek iránti tapintatom, az utóbbira lehangoló ta­pasztalataim késztettek. Ta­valy is egy szarvas-remeket kaptam — leesett és széttö­rött, „véletlenül“ —, s lám, egy év elteltével újra itt trónol íróasztalomon. Az ajándékozó Annus néni volt, aki hagyományaihoz híven most is körünkben töltötte az év végi ünnepeket, s bő­kezűen ellátta családunkat kecses nyakú' hattyúval, pi- ruettező balerinával, falra akasztható Hófehérke-hét- törpével... Neki, ahogy el­néztem, valóban öröm az ajándékozás és szerénykedő önteltséggel magyarázta, „milyen nagyszerűen töri meg szobámban a könyvek keltette unalmas zsúfoltsá­got“ remek ajándéka. Hogy hány Annus nénink van — az közügy. És pont a karácsonyi ajándékozási láz szolgáltatta a legjobb példákat ennek felmérésé­hez. Az ilyenkor kötelesség­szerű rokoni és baráti láto­gatásokon, a már említett giccseken kívül, találkoztam vizenyős tekintetű olajfest­mény-alakokkal, fából eszter- gályozott szerkentyűkkel, cifrára mázolt fenyőtoboz- ékességekkel is. S az aján­dékozók között nemcsak hetvenöt éves Annus nénik, de harmincéves orvosok,' mérnökök, sőt pedagógusok is voltak. Okait próbálom kutatni e fel-felbukkanó jelenségnek. A többször fejemhez vágott érvet nem tudom elfogadni — a kereskedelmi ellátásra nem lehet panasz, tapaszta­latból tudom: mindenkinek jutott volna ízléses, hasznos ajándék. Azt hiszem, sokkal inkább a kispolgári ízléstől átitatott és vezérelt érték­ítéletekkel támadtak bajok az ajándékozási láz szédüle­tében. Nem a karácsony máig bennünk bizsergő, utánozha­tatlan hangulatát, varázsát akarom utólag szétrombolni. Am az ajándékba adott és kapott gíccsek tovább élnek és hatnak környezetünkben. Van ahol a porcelán szarvas ugyan lekerül a pincébe, a kacatok közé, de a szom­szédnál láttam, hogy a sö­tétlila tó tükrén rengő fakó­sárga holdvilág, a szintén karácsonyra vett ízléses szép mahagóni bútorral be­rendezett ebédlő falára ke­rült. Nem vesztünk ugyan össze, de finoman figyel­meztettek — ne szóljak be- íe. Ügy érzem, már csak ezért is szólnom kellett. PALHAZY JÓZSEF VALENTIN BENIAK VERSEI Vigília a Dunánál Mikor először elfogott a bú elgondolkoztam minden mily hiába mélységek felett hogy vonul felhők hada egyre új támadásba darabonként elhullik életed: elporladsz gombolyaggá görnyedsz egyszer mint állkendőd mely a földre esett hiába lázadsz rémképeid ellen s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Te ki kergetted élted titkait most ijesztgetve kullognak utánad kenyered javát már megetted itt s szomjad oltani régi borok várnak Üj káprázatok jönnek új divat mennydörgés fut át az éjszaka csendjén békés szendergésedből fölriaszt S megremeg szíved ócska zeneszekrény s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Ami édes volt az is ami fájt rég elillant már elszállt mint a pára volt egyszer boleróbán egy leány kriptája kulcsát csak a folyó látta a késő éjben jött egy villanás szívemet most is remegésben tartja haragos éveim füstje tovaszállt s kínom csak nőtt mint vadállatok karma s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Oly árva vagyok sorsom a magány mint mák a szélben úgy szóródok széjjel rikoltok néha mint kuvik a fán de túlnőnek már az árnyak a fényen Oly messze már a régi puha vánkos a csontjaimra úgy ültek az évek mint nyirkos dohos korpával telt zsákok és tetejükbe egy sereg kísértet s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Életem telje hová tűnik el hová temettem el az ifjúságot mint ócska lomot a padlásra viszem a zord jégverést s rózsaszínű álmot szikra izzik még a hamu alatt torkom feszíti még egy furcsa ének csipkésre csípi reggelig a fagy s fejcsóválva mondják rám nevetséges s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Hogy szelídítselek meg kismadár miért ülsz ide mellém száraz ágra menj az erdőbe erdők lombja vár vagy a mezőre sétál ott egy páva isten hozzád de ha most tovaszállsz vajon megérem-e még visszatérted s nem tudom ez a késő lobogás orvosság-e vagy lassan ölő méreg s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem Hatoltál le a mélybe Miért rettegjek hogy ml vár reám ha jön az éj elborít tiszta csendje a sors keze majd int időm lejár s hajóm halkan átúszik más vizekre elcsiripelem mint öreg veréb egy régi csonton rágódtam sokáig zord farkas-évek vésték bele rég ahogy eddig volt úgy lesz ezután is s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe KULCSÁR TIBOR fordítása Az igric szent dühe Ha miljom gége foszladoz s hollók civódnak hulla-koncon, a költőn sose szánakozz, ott rohadjon a trágyadombon, versei csupa cifraság, vigye hát ördög, hordja bánat, ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat. Szegények színe a hamu, s már azt is tónusokra osztják, mint mellről melltartó lehull, lefoszlott rólunk ember-formánk, csűrjük a szót szégyentelen, Itt Igaz és jog meg nem állhat. Ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Szörnyű ízt érez kenyerén, ki a halál poklából tér meg, s míg fel nem rázza földtekénk, nem látja hasznát életének, pattognak ócska gyökerek, élősdi indák, igaz ágak, ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Vitt-e már föld ily szolgafajt? Tudósítónkul szellem-tájra elég a csifla s csigaszarv, s tornyunk, várunk a csiga háza. Vitt-e már föld ily szolgafajt, mely rozsét maga gyűjt magának? Ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Mindent legyűr a nyers erő, borús az ég, s jő végzet árja, a tisztelt vendég lép elő, és konkolyt szór a gabonába, nincs többé azúr horizont, sem telihold, csak este, bágyadt, ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Minden hatalom Istené, az is, mi kénköves pokolból vagy kísértetből jő elé, és színigaz, mint súlyos óbor, hogy rab az ember s bestia, amikor Isten nagyon fáradt; ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Mit is vethetnél ellene? Sorsod fennen hirdetni késztet, hogy nem a bátyád szégyene, s az marad ő úgy is, ha tőrt vet Tavasz anyánknak, mikor az ősök sírján vet szülni ágyat, és így szól: soha, soha már ily galagyoló prófétákat! Bátyád jócskán dühönghetett, mert szántván a sziklás tetőket már vetette a tőrt neked, de jó száz évvel megelőzted. Nem tekernéd-e ki nyakát, ha megbotol és földre ványad? Ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! A bomlás lesz úr mindenen, végül a gőg végez magával, csuklyámat szépen átvetem, s tovább lélegzem a halállal, nincs ménjeimre semmi fék, s szavaim mérge ki nem szárad: ne adjon nékik már az Úr ily galagyoló prófétákat. RONCSOL LÁSZLÓ fordítása A LÁNYOM A gyorsvonat jó egy órával indulása előtt begördült a jó- pályaudvar hármas peronjára. Kevés volt az utas. Középkorú, fejkendős nénike magában gubbasztott egy fülke sarkában. Hasonló korú asszony nyitotta ki az ajtót. Csomagját, tás­káját négy sürgő-forgó kísérő helyezi el, lesegítik róla ka­bátját, salját, nem mozdulnak mellőle az indulás percéig. Búcsúzáskor csókok, ölelés, kérik, mielőbb jöjjön el újra, ha tehetik, ők is hamarosan hazalátogatnak. Integetnek mindaddig, amíg a peron a rajta levőkkel együtt el nem tű­nik az ablakból kitekintő nő elől. — Szeretik magát — szólal meg halkan az útitársnő. — Jó magának — s biccent a fejével, mintegy nyomatékot adva megállapításának. — A fiam, a menyem meg az unokáim voltak. Itt élnek a fővárosban. Lassan már huszonöt esztendeje, hogy a fiam elkerült hazulról. Ünnep minden perc, amit együtt tölthe­tünk. Látszik rajta, hogy folytatni akarná beszédét, de elné­mítja az útitársnője arcán legördülő könnycsepp. — Valami baj történt? — kérdi együttérzően. — Nem, dehogy. Csak nagyon elszomorított valami... Tudja, a lányom itt tanul. Szakközépiskolában. Hónapok óta nem volt otthon, levelet is ritkán kaptunk tőle. Gondoltam, meglátogatom, nem betegedett-e j meg, nem esett-e baja. Elhallgat, magába mélyed, mintha a közelmúlt óráit élné újra. Majd akadozó szavakkal folytatja. Ügy fogadott az internátusbán, mintha idegen lennék, mintha szégyellné az anyját... Nem örült a látogatásom­nak ... Nem is maradtam sokáig ... Egyik barátnőjével ki­kísért ugyan az állomásra, de a peronra már nem jött ki. Azt mondta, dolga van, siet.... Pedig vasárnap nincs is tanítás... GÁL LÁSZLÓ Könözsi István felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents