Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 5. szám
ÚJ szú AH OGY A NÉP SZÍVE LÜKTET 1978. I 9Q. IFolytatás az 1. oldalról) jelenléte nemzetiségi valóságunkban, valamennyiünknek például szolgálhat: a legkisebb zugba, a legeldugottabb falucskába is eljuttatni a magyar szót, a szavak művészetében a haladó és szocialista szellemet, amely táplál, múltat és jelent értelmeztet, megőrzésre szólít. Huszonnyolc éve áll színpadon ez a törékeny, magánemberi és alkotói örö- meivel-kínjaival befelé forduló, a színházba került fiatalokat öleléssel fogadó és védelmező színésznő: Ferenczy Anna. Személyében hazai magyar színházi életünk egyik legnagyobb alakja ült mellettem a színház avult komáromi épületének kedves zugában. Lelkesen kérdeztem volna őt a jövőről, ha nem láttam volna benne a csend művészét. Nincs fölösleges szava, mozdulatainak sallangja. Ö a csend. Ha meggondolatlanul, önmutogatóan és bután torkolták is le, ő csendben maradt. Legsűrűbb pillanataiban azonban ott állt a színpadon, s ha nem csinált mást, csak állt, akkor is ott volt, kitöltötte a teret. — Negyvennégy éves vagyok, közel három évtizede játszom, mégis, ha valaki azt mondja, „művésznő“, megriadok, ezt komolyan gondolja? A főiskola bizonyosságot adhatott volna, de lecsúsztam róla, nem önhibámból. Sok nagy szerepet játszottam, de az igazi nagyokat, Júliát, Évát nem. Pedig mentek a színházban, de még alternáció- ban sem kaptam meg őket. Mert nem vagyok önző, harcias, mondják barátaim. Tudom, sosem lesz belőlem nagy színésznő, mert nem vagyok irigy, mert nem tudom eltitkolni, mi a jó, mi a „A színész nem hazudhat. Sem a közönségét, sem kollégáit nem áltathatja.“ rossz. Miért is titkolnám? A színész nem hazudhat. Sem a közönségét, sem kollégáit nem áltathatja. Beszélgetésünk idején nagyon sokat szívott. A nikotinnal az idegeiben zsibongó zajokat igyekezett elnémítani. Mondtam neki, kiforratlan kamaszálmaimban szerelmes voltam belé, aztán elmúlt, persze, de nagy szerepei, amelyekben oly plasztikusan fogalmazta meg az emberi szeretet nélkülözhetetlenségét, máig hatnak rám. Homlokon csókolt, mosolygott — fölvillanyozták szerény elégtételt nyújtó szavaim. — Volt idő, amikor ott akartam hagyni a színházat. Már állásom is volt, de közben észrevettem, a többieket én biztatom, hogy nem szabad abbahagyni, hát milyen jogon hagyhatnám abba én? Hívtak szlovák színházhoz. Magyar színész más nyelvből hogy élhet meg? Es a közönségemet is a dél-szlovákiai magyarok képezik. Sajnos. néha csak harmincon gyűlnek egybe, pedig az ember a lelkét is kiteszi. Hogyan tekintek a jövőbe? Oh ... Hát amit eljátszhattam volna, az mind utánam van. Persze, ebben jó adag a túlzás, hiszen a színésznő negyventől ötvenig áll művészete csúcsán, csakhogy a mi színházunkban ketten játszanak öregasszonyszerepet: Lőrincz Margit, meg én. Azt mondják, meg tudok öregedni. Hát üsse kő, elhiszem', mert életem a színpad. — Nekem is — mondta Kucman Eta, aki jelenleg gyógykezelésen van, és sajnos, valószínű, hogy a tavaszi évadban már nem léphet színpadra. — Volt időszak, amikor én is értelmetlennek láttam az egészet. Amikor rádöbbentem, hogy az egyik nagyon nagy színésznőnk, Ferenczy Anni, aki huszonöt éve húzza a színház szekerét, nincsen kellően értékelve. Hát akkor hol az én jövőm? — kérdeztem magamtól. S hogy el akartam menni, annak sok egyéb indítéka is volt. Akkor döbbentem rá, hogy a színházon kívül semmihez sem értek, s ez kegyetlen dolog. Tizennyolc évig jártam iskolába, nap nap után tanultam, lényegében a színészetet, a megfoghatatlant, /ű magát mindig újrateremtőt, hát mit kezdjek vele, mit kezdjek ezzel a tizennyolc évemmel, ha otthagyom a színházat? Nem hagyhatom ott. Színház nélkül mem tudok létezni. Színház nélkül nem vagyok. Es elsősorban alkotni akarok. Szabó Rózsival a kassai Thália klub- helyiségében forgattuk a szót. Mindketten dideregtünk, az ablakráma résein mintha a hózápor préselné be a szelet. A fűtés mit sem ért, pedig éppen az új bemutató Komáromból érkezett jelmezeit öltötték meztelen felsőtestükre a színészek. — Húsz éve vagyok színésznő, s úgy érzem, mintha most kezdenék, mintha nem tudnék semmit. Az elképzeléseim csak részleteiben valósultak meg, úgy érzem, színészi munkámnak ez a kisebbik lényege. A jő az, hogy a színház működjön, hogy élhessen, hogy estéről estére színpadon lehessünk, hogy becsülettel helytálljunk... A színjátszás nemcsak mesterség. Azon túl van egy nehezebben teljesíthető feladata: a személyes vallomás. Amikor a színész a szerepében elmondja magáról és népéről, ami titok. Turner Zsigmond a mesterség olyan szintjén igazolta nemegyszer sziporkázó játéktudását, hogy fölöslegesnek éreztem vallatni őt erről. Egy január eleji próbán figyelhettem meg, miként rögzíti az általa alakított személy megtalált — jellemző — vonásait. Először elbújtatta magában a figura egészét, majd nagy és fölényes technikai tudással adagolta őt rendezőjének és partnereinek. Ha valamit mégis halványabban formált meg, visszatért a figura eredeti lelkiállapotába és csiszolt rajta. Arca a próbán is gondterhelt, kö- zönséggyötrő, ami magabiztos színész- lélekre vall. Talán kéjesen sunyi szerepformálásaiban, rokonítható Csendessel, akire a közelmúltban, amikor Kassán találkoztam vele, alig ismertem rá. Te jó ég, mormoltam, hát ennyire megkomolyodott ez az ember? Amolyan magamutogató, bunyós srácnak képzeltem. Grundról idefarolt csavargónak, akit megfojt őszinteségének gát- talansága. Gyermekien kiszolgáltatott zajos életét olvastam ki arcának agresszív vonásaiból — nőket, italt, kártyát és: József Attila olvastakor vad, fékezhetetlen toporzékolást. Aztán Komáromból Kassára került, s mert a Thália Színház nyugat-szlovákiai kőrútjain ritkán jutott el Dunaszerdahely- re — a szervezési osztály miért nem úgy intézi, hogy felléphessen a járási székhelyeken és a fővárosban? —. megőrződött róla a hatvanas évek végén kialakult képem. — Kassán, ahol régi hagyományai vannak a- magyar színjátszásnak, ma színpadunknak 14 tagja van — mondta miközben cigarettára gyújtott. — Eszményi lenne ezt a létszámot legalább huszonkettőre emelni, hogy változatosabb lehessen a repertoárunk, könnyebbüljön terhűnk. Am vigyáznunk is kell, nehogy elengedjük az embereket. Helytelennek tartom ugyanis, hogy Film- és Színházművészeti Főiskola elvégzése után néhányon Budapesten maradnak. Tudatosítanunk kellene végre, hogy nemzetiség vagyunk, hogy nemzetiségi színházat játszunk. Csermelyt táplálni méltóbb feladat, mint a Dunába vizet hordani. Engem „... hadd kérjem ajándékba a nézőtől: ne feledje, hogy színházunk érte van, értűnk.“ is hívtak Magyarországra — mentem volna el? Cserben hagyni az ittenieket? Volt idő, hogy nyolcszáz koronáért színészkedtem, mert azt mondtam, aki ezt pusztán a pénzért csinálja, az nem színész. Mert kevés a fizetés, nem lehet lemondani a színházról. Nem azt mondom, hogy az itteni magyar színészeknek nincs szüksége szociális biztonságra. Szüksége van, de még mennyire. De a türelmet sem mellőzheti. Az itteni magyar színésznek valóban nem áll módjában annyit keresni, mint a szlováknak. A televízióban nem kap szerepet, a filmtől sem, a rádióban is ritkán gondolnak rá. Tehát jóval kevesebbet keres, mint a befutott szlovák színészek, illetve csak annyit, amennyit saját színháza fizet. Persze a nézőt ez a kérdés nem érdekli, ő színházat akar. En viszont, ha már a színház ünnepéről van szó, hadd kérjem „Színház nélkül nem tudok létezni. Színház nélkül nem vagyok.“ ajándékba a nézőtől: ne feledje, hogy színházunk érte van, értünk. Mennyire megváltozott ez a Csendes! Hogy szójátékkal éljek, „csendesebb“ lett, érettebb — felnőtt. Láttam őt egy délelőtti jelmezpróbán. Komoly szót váltott kollégáival, rendezőiével; meggyőződhettem példás színpadi magatartásáról. Miközben néztem őt, megfogalmazódott bennem: ha egy színész felnő a nép szellemiségéhez, akkor amellett a végsőkig kitart, gazdagítja, tesz érte. — A közelmúltban tárgyaltunk már arról, hogy amíg nem oldódik meg színházunkban a színészutánpótlás kérdése, addig Magyarországról és Romá niából két teljes évadra szerződtethetünk néhány művészt — mondta Vára- di Béla színész, a kassai társulat művészeti vezetöie. — Fontosnak tartom, hogy a MATESZ vezetősége igazgató- helyettest, rendezőt, művészeti vezetőt és dramaturgot vegyen föl a kassai társulathoz. Es most. miután Konrád József lett színházunk megbízott igazgatója, valószínűleg sikerül kiegyenlíteni a komáromi és a kassai színészek bére közti különbséget is. A kassai társulat évente 165 előadást tart — nem csekélység. Legjobb közönségünket — a királyhelmecit, a nagyidait és a szep- sit — a jövőben is szeretnénk megőrizni. A kelet-szlovákiai kerületben rendszeresen fölkeressük a magyar falvakat. Sajnos, rosszabb a helyzet Közép- Szlovákiában. Kassára költözésünkkor nem egyeztünk meg ejég pontosan a komáromi társulattal, hogy ezt a területet egyedül mi látjuk-e el előadásokkal. Sajnos, mi is, ők is keveset járnak Rimaszombat, Losonc és Nagykürtös környékén. Ez a terület egyelőre, jobb szó híján, a senki földje. A jövőben, remélem, közös összefogással, jobban kielégíthetjük majd az ottani színházkedvelők igényeit. A kassai társulat irányítása közel félezer kilométer távolságból történik. Az ebből adódó gondok közül az egyik legmarkánsabb: a díszleteket és a iel mezeket Komáromban készítik, s nem csak szállításuk költséges, de az esetleges korrigálások, javítások is vonta tottabbá teszik a kassai művészek munkáját. — A Kassai Állami Színházzal már tárgyalásokat folytattunk annak érdekében, hogy átvegye a termelést, vagyis a díszletek és jelmezek készítését — mondta Konrád József megbízott igazgató. — A színészek fizetését mi is alacsonynak tartjuk. A bérek megállovításónál, sajnos, nem számol tak kellő súllyal színházunk tájoló jel legével. Ami a kassai társulat káder problémáit illeti: a múltban nem ne véltünk színházi vezetőket. Mivel Beke Sándor jelenleg Magyarországon ren dez, Kassán nincsen állandó rendezőnk, és rendező nélkül egy színház olyan, mint a zenekar karnagy nélkül Megértem a kassai társulat helyzetét, s igyekszem javítani rajta. Ami a sz1- nészutánpótlást illeti: évente két fiatalt küldhetünk Budapestre, a Film- és Színházművészeti Főiskolára, egyet pedig Prágába, rendezői szakra. Ezt a le hetőséget igyekszünk majd kihasznál ni, de csak abban az esetben, ha a ki küldött művészjelölt garanciát nyúlt arra, hogy az iskola elvégzése után visszatér. Mert már többször megtörtént, hogy a bizalmunkat élvező személy máshova szerződött. Mi pedig szeretnénk, ha fennállásának 25. évében az eddiginél is erősebbé válna színhazunk, ha a következő negyed században sem zengzetes szavakkal, hanem szocialista embert formáló, gazdagító és éltető előadásokkal ajándékozhatnánk meg közönségünket. Mitől nagykorú egy színház? Attól, hogy nem a múltjáért sóvárog, hanem jövőjéről beszél, folytat párbeszédet magával és a külvilággal. így került szóba az is, hogy a színháznak máig nincs saját színházépülete, bár biztató ígéretet kaptak, s ez is kötelezi őket. A színház 103 dolgozójából — 67 Komáromban, amelyből 24 a színművész, és 36 Kassán, amelyből 14 a színművész — kevesen jutottak szóhoz e riportban. De ott-tartózkodásomkor tapasztalhattam, hogy nemcsak a megszólaltatot- takban lobog a „még fokozottabban élni“, az újat, a jobbat akarás hite. Kmeczkó Mihály, a színház dramaturgja ezt így fogalmazta meg: — jó lenne, ha a Nyitrai Pedagógiai Fakultás és a Komensky Egyetem bölcsészettudományi karának magyar szakos hallgatói közül néhányon a színház múltjával kapcsolatos témákból készíthetnék el diplomamukájukat; ha ezt a bezártságot, amelyet olykor-olykor magunk körül érzünk, feloldanák ezek a fiatalok, a jövő színházi szakemberei. A két díszlettervező, Kopócs Tibor és Platzner Tibor szintén újítani szeretne. Az utóbbi eképpen szólt erről: — Nem a világot akarom megváltani. Csak mindig egy fél lépést előbbre lépni. Hogy ez miben mutatkozik majd meg? A bátrabb elképzelésekben. Persze, nekünk nagyon nehéz a dolgunk, hiszen nincs két olyan művelődési ház, amelyben egyformák lennének a színpadok. Mindent összegezve, csak any- nyi mondhatok, gyere, nézd meg egy év múlva, mit végeztünk. Takáts Ernőd rendező a színház művészeti vezetője legfontosabb teendőként a színészképzést említette. És „ ... nehéz a dolgunk, hiszen nincs két olyan művelődési otthon, amelyben egyformák lennének a színpadok.“ Gyökeres György (3) és Nagy László (1) felvételei szót váltottam néhány fiatal kezdővel is, akiknek a fejlődéshez ígért feltételeket megteremtették már, s csak az alkalomra várnak, hogy teljesebben bonthassák ki tehetségüket. Néhány nevet a sok közül: Varjú Olga, Sztrecs- kó Anikó, Antal Olga, Mázik István, Kiss László, Németh János, Kaszás Attila és Molnár László. Önismeretre, örömre és biztatásra van szükségük, a tapasztaltabbaknak pedig ragaszkodó, támogató közönségre. Federico Garcia Lorca megidézésével ezt vallja maga a színház is a 25. évfordulóra kiadott évkönyvében: „Az a nép, amely nem támogatja és nem fejleszti színházát, ha még nem is halott, de haldoklik. £s ugyanúgy, annak a színháznak, amely — akár kacagtatva, akár megríkatva — nem veszi át népe szívének társadalmi, történelmi lüktetését, amely nem fejezi ki népe drámáját, tájainak és szellemének valódi színeit — nincs joga színháznak nevezni magát; az inkább játékterem, vagy oléjan hely, ahol azt a szörnyűséges dolgot művelik, amit úgy hívnak »időtöltés«.“ Színművészeink, színházi embereink ehhez igazodnak. SZIGETI LÁSZLÓ
