Új Szó, 1978. december (31. évfolyam, 332-361. szám)
1978-12-29 / 360. szám, péntek
Apáink, nagyapáink gyakran mesélik történeteiket. Igaz, megtörtént eseményekről szóló történeteket mondanak el, bár néha érdekesebben, színesebben, mint ahogy azok valójában megtörténtek. Pontatlanságuk megbocsátható, hiszen ahogy elmondják: csillogóbb, izgalmasabb a régmúlt valóság. Nekünk is vannak történeteink. Egyszer majd mi is elmeséljük. Egyszerűek, mint a csütörtöki nap a zsebnaptárban, de majd érdekesek, színesek lesznek, ha elmondjuk. Hogy ne felejtsük el őket, lejegyeztem néhányat. A tolmács Negyven fiatal érkezett a mi ifjúsági építkezésünkre a Német Demokratikus Köztársaságból. Közülük persze egy sem tudott szlovákul, vagy magyarul. A vasútállomáson azonban mind járt megértette őket az állomásfőnök, amikor kézzel-lábbal mutogatva elmagyarázták, hogy dolgozni jöttek, és lelkesen ismételgették: Freundschaft. Azonnal telefonált, mi pedig értük mentünk. Akadt közöttük néhány, aki egészen jól beszélt oroszul, így tehát német-orosz keveréknyelven egészen jól megértettük egymást. Beszállásoltak, megnézték a munkahelyet, másnap már dolgoztak is. Harmadnap érkezett meg a központból küldött lolmács. Csinos, német-angol szakos, főiskolás diáklány. Amikor ki- kisértem a terepre, a német fiatalok munkabrigádjához, ilyen megjegyzése kft hallottam: Most lépett ki a divatlapból... Fogadjunk, holnap már nem lesz itt... Csak azért jött, hogy lefényképezzék, valamelyik képeslap címlapján majd viszontlátjuk... A 3-as számú brigád vezetője meg odajött, és nem minden célzatosság nélkül meg kérdezte: Színésznők is jelentkeztek? Megmondtam a kislánynak: Itt, a betonkeverő mellett dolgozol majd, te leszel az adagoló. Erélyesen visszauta sította a beosztást: Szó sem lehet ró la. én tolmács vagyok. Figyelmeztettem: A tolmácsolásért járó fizetésből levonjuk ám az étkezés .és a szállás díját. Inkább beleegyezett. Két napig semmit sem dolgozott, csak járt a német fiatalok nyomába, nézte a munkát, és tolmácskodott: Bitté schön... Kérem azt mondják, hogy több cement kellene... Ach so, trinken ... Szódavizet kérnék. Harmadnap munkaruhába öltözve jött el a reggeli sorakozóra, és elém állt: Munkalapot kérek én is, megpróbálom. Egészen ügyesen dolgozott. Kezdetben ugyan segítettek neki a német fiúk, ha elfáradt, de néhány nap múl va már egyenrangú munkatársuk volt. A harmadik hét végére, velük együtt, ő is túlteljesítette a normát. Elszámoláskor kitűnt, egészen szé pen keresett: egy hónap alatt tisztán több, mint 1400 koronát. A könyvelőnk megkérdezte tőle: És a tolmácsolásért járó hatszáz koronát is kifizessem, vagy a központban veszed át? Amilyen erélyesen tiltakozott egy hónappal ez előtt munkába való beosztása ellen, olyan öntudatosan válaszolt: Szó sem lehet róla, azt én felajánlom a szolidaritási alap javára. Megköszöntük szépen, ahogy illik, de utána félrehívtam, és bizalmasan megkérdeztem tőle: Miért nem álltái munkába mindjárt az első napon? Akár hiszitek, akár nem, így magyarázkodott: Tudod, otthon anyukám még a ruhámat is kivasalja, csak tanuljak, tanuljak ... Féltem, hogy nem bírom majd a fizikai munkát, de aztán láttam, nem is olyan ördöngösség a betonkeverő mellett dolgozni, megpróbáltam, sikerült. Hogy volt tovább? Úgy, hogy valahányszor német fiatalok jöttek, mindig ő volt a tolmácsunk. Az idegenvezető Amikor átadtuk rendeltetésének az ifjúsági építkezést, a modern tehénfarmot, becsületjelvényt kapott T. is, a TECHNOEXPORT nemzeti vállalat hivatalnoka. Képzeljétek magatok elé egy vékony, de inkább vézna, sokdioptriás szemüveget viselő fiatalembert. Ez persze szemet szúrt az újságíróknak is. Gratuláltak neki, és megkérdezték tőle, hogy mivel érdemelte ki a kitüntetést. Ö meg így válaszolt: Idegenvezető voltam. •Persze, az újságírók utánam jöttek, és kíváncsiskodtak: Miért állítja magáról ez a fiatalember, hogy idegenvezető, holott tudjuk, hogy hivatalnok? Idegenvezetők is dolgoztak talán az építkezésen? Mit dolgoztak? Ilyesféléket kérdeztek. Megmondtam nekik, hogy a kimutatásokban ellenőrizhetik: az építkezés kezdete óta átlagosan minden hónapban egy munkanapot dolgozott ez a fiatalember, az három év alatt pontosan negyvenkét nap. Azután ahogy most nektek, hát ugyanúgy nekik is elmondtam, hogy miért mondja magát T. idegenvezetőnek. Mindjárt az első munkacsoporttal érkezett az építkezésre. Nem volt köny- nyű dolguk, mert a villanyoszlopok gödrét ásták. Számára különösen nehéz volt ez a munka. Nem bírta öt napnál tovább. A hatodikon azt mondta, hogy hazamegy, de nemsokára visz- szajön egy csoporttal, persze csak félnapos munkára, intézkedjek majd. Gondoltam, amit gondoltam, ő viszont állta a szavát. Néhány hét múlva beállt az építkezésre egy autóbusz, tele kiránduló fiatalokkal. Kiszálltak, élükön az idegenvezetővel, a mi emberünkkel, s bejelentik: Ha szívesen vesszük, öt-hat órát ledolgoznának, azután utaznak tovább, hiszen kirándulásra jöttek, csak éppen megálltak, mert az idegenvezető elmondta, hogy az ifjúsági építkezésen minden munkás kézre szükség van, és így tovább ... Úgy is volt, derekasan ledolgoztak öt-hat órát, még a munkabért is visszautasították, hát betettünk nekik az autóbuszba egy láda sört, azután mentek tovább. És a mi idegen- vezetőnk minden hónapban szervezeti ilyen kirándulást. A Szlovák Nemzeti Felkelés nyomában, vagy csak hétvégi kiruccanás formájában. Megnyugtattam az újságírókat: Jól mondta T., azért kapta a kitüntetést, mert idegenvezető volt. A reggeli táncmulatság Ha akkor valaki benéz hozzánk és látja, hogy a szovjet komszomolisták- kal együtt ropjuk a táncot, vigadunk, bizonyosan szörnyülködik: Ilyen a mai fiatalság, fényes nappal is szórakozik, reggel tánccal kezdi a napot. Az okát persze csak mi tudtuk. Mi dolgoztunk az ötös részlegen, a szovjet komszomolisták a tizenkettes részlegen. Találkoztunk ugyan az ismerkedési esten, de inkább csak hírből ismertük egymást. A „főnök“, az építésvezető mérnök hordta a híreket. Ilyen formában: Tegnap megkérdezték a komszomolisták, hogy hány köbméter kavicsot termeltetek ki. Mondtam nekik, hogy a norma nyolcvan, de ti nyolcvanötöt minden nap kitermeltek. Nos, azt üzenik, hogy kilencvenet vál lalnak. Visszaüzentünk: Mi is. így ment ez már napok óta. Persze, mindennek van határa, de csak jött az üzenet: A tizenkettes részleg, mármint a komszomolisták, százötöt ígérnek ... Ment az üzenet: Az ötös részleg, mármint mi, száztízet vállalunk... Éppen délutáni műszakban dolgoztunk. Már sötétedett, amikor a „főnök“ figyelmeztetett bennünket: Abbahagyhatnátok már. Rávettük, hogy reggel jöjjön lemérni a teljesítményt, mi még egy kicsit dolgozgatunk. Reggel, fél ötkor jött is: Korán kezditek fiúk... Mondtuk neki, hogy mi még le se feküdtünk, hiszen vállaltuk a száztízet. Mit gondoltok, hogy a szovjet komszomolisták lefeküdtek idejében? Ök se. Túl akartak tenni rajtunk. A „főnök“ mind a két részlegen lemérte a teljesítményt. Eredmény: a tizenkettes részleg, mármint a komszomolisták 4,7 napot előre ledolgoztak a norma szerint, az ötös részleg, mármint mi, 4,5 napot dolgoztunk le előre a norma szerint. Ezt ünnepeltük. Reggel tánccal, vi- gadalomal kezdtük a napot. Tehettük. A nászutasok Ha valaki észrevette, akkor én biztos, hogy elsőként vettem észre, hogy A. és L. szerelmesek egymásba. Könnyű azt észrevenni, hiába is titkolják. Éjszaka dolgoztunk, harmadik műszakban. Alapokat ástunk, csákányoztuk, lapátoltuk a kavicsot. A Labe felől fújdogált ugyan a szél, de mi a gödörben mit sem éreztünk belőle. Viszont annál inkább éreztük a leszálló légáramlás hatását. Szomjaztunk munka közben, mert fülledt, nyomott volt a levegő ott a gödörben. A. szódásüvegébőj hamar kifogyott a víz. L. okos beosztással élt, két órakor még majdnem tele volt az üvege. Megint inni készült, amikor odaszólt neki a kislány: Olyan szomjas vagyok ... Talán még egy kortyot se nyelt, levette szájáról az üveget, átadta a kislánynak: Tied lehet. Amikor munka végeztével, reggel a gödör szélén üldögéltünk, beszélgettünk, vártuk a normázót, L. mellé kerültem. Mondtam neki: Helyes lány A., csinibabának látszik, bakfisnak, de ha jobban megnézed, már igazi nő. Motyogott valamit, én azonban csak a tekintetét figyeltem. Abból megértettem: L. szerelmes. Vacsorakor mondtam a fiúnak: Tudod, hogy az ifjúsági építkezésen íratlan szabály a bizalmaskodás meg a hasonlók mellőzése. L. csak nyögdé- cselt: Dehát én, illetve mi komolyan ... Reggel, kivonuláskor, a lány mellé kerültem, hasonló formában neki is megmondtam. Azt a választ hallottátok volna! Valahogy így hangzott: Nem titok, amit érzünk, amire készülünk, különben idejében megtudjátok. Meg is tudtuk. A sportdélutánra készülve L. szerelte fel a hangszórókat. Egyszer csak meghallottuk: Mikrofonpróba ... Egy, kettő, három ... Szeretlek A. igenis szeretlek Remélem, te is... Hogy tudjátok, megígérte, hogy majd összeházasodunk... Mikrofonpróba... Egy, kettő, három ... Volt egy kis felbolydulás. Esténként vita, beszélgetés a szerelemről, a házasságról, a szocialista erkölcsről. Akadt, aki szidta, dorgálta őket. Mások biztatták őket. Egyébként nagyon illedelmesen, becsületesen viselkedtek. Nem vétettek sem az írott, sem az íratlan szabályok ellen, de állhatatos meggyőződéssel ismételgették: Mikrofonpróbakor volt az eljegyzésünk, ha éppen tudni akarjátok ... Fél év múlva, otthon, össze is házasodtak. Megkaptuk az értesítést. Néhány hét múlva pedig a bolgár tengerpartról, nászútjukról napbarnítottan megérkezve, visszajöttek az építkezésre. Újabb fél évre szóló szerzőlést írtak alá. Képzelhetitek, rohantam az üzemi hangosanbeszélő mikrofonjához és be- mondtam: Ifjúsági építkezésünk dolgozói, A. és L. nászutasok megérkeztek és itt maradnak közöttünk. A bizonyítás Tetszett, vagy nem teszett, mindenkinek vállalni kellett a közösséget. Amolyan szelíd erőszak volt ez, amely- lyel szemben nem volt sértődés, jópo- fáskodás, mellébeszélő ellenérv. Az alaphelyzet adta ezt: a teljesítményt nem külön-külön mérték, mindig a munkabrigád összteljesítménye került mérlegre. M. mérnöki oklevelén még talán meg sem száradt a tinta, amikor közénk került. Néha tréfásan „mérnök úrnak“ szólítottuk. Kezdetben főleg, amikor csak csákányoztunk, lapátoltunk. Amikor hegeszteni tanultunk, akkor tűnt ki, hogy M. kiváló szakember, ő már tudott hegeszteni. Hát még amikor ő vette át a tervrajzot és játszi köny- nyedséggel jelölte ki annak alapján a szerelvények helyét. Abba is hagytuk a „mérnök úr“ megszólítást. Egyszer rendkívüli feladat teljesítésére önként jelentkezőt kértek. Reflektorokat kellett a kéményre felszerelni, hogy éjszaka is dolgozhassunk. A mi brigádunkra jutott a feladat: a legmagasabb pontra, száznegyvenöt méter magasra felvinni egy reflektort. M. vállalta. Végignéztem. Derekához, nyakához szíjazta a harmincöt kiló súlyú reflektort. Elindult. Minden mozdulatát lestük. A kémény abroncsait számlálva tudtuk: ötven méter, már hetvenöt, már kilencvenöt... Ott legalább fél óra hosszat pihent. Lassabban, de folytatta. Kilenckor már százhuszonöt méternél járt. Tízre jutott a kijelölt ponthoz. Pihent előbb, azután felszerelte, bekapcsolta a reflektort. Jól tudom, pontosan tíz óra ötvenkor kigyulladt a reflektor fénye. Lefelé már gyorsabban jött. Valamivel éjfél előtt ért földet. Hurrá! Vállunkra vettük, úgy vittük az autóhoz, mert hiszen a főmérnök is végignézte, saját autóján vitte haza. Nem túlzók, ahogy a vállunkon vittük, éreztem: remeg a lába. Amikor beültettük az autóba, meg is kérdeztem tőle: Miért vállaltad? Miért éppen te vállaltad? Furcsán válaszolt: Tudod, én értelmiségi származású vagyok ... és tegnap vettek fel a pártba tagjelöltnek ... Úgy éreztem, bizonyítani kell... A történetek sorát persze folytatni lehetne. Egyszerű, hétköznapi történetek ugyan ezek, de talán kár lenne elfelejteni, mert ifjúkori életünk mozzanatairól szólnak. Es egyszer nekünk is el kell majd mondani történeteinket fiainknak, unokáinknak. HAJDO ANDRÁS (V. Mezsevics felvétele) Történetek az ifjúsági építkezések életéből 1978. XII. 29. El ÚJ SZÚ
