Új Szó, 1978. december (31. évfolyam, 332-361. szám)
1978-12-29 / 360. szám, péntek
1978. XII. 29. 'O N in •"D O De kétségbeejtő helyzetbe kerültek azok is, akik szerencsésen eljutottak az eke nem érintette helyekig. Magukra hagyottan, ádáz harcba fogtak a kőkemény, kegyetlen sztyeppével. Nem volt itt sem szálláshely, sem út, sem víz és sehonnan sem várhattak segítséget. Az egész „technika“ egy gebe, mankós vagy nagy ritkán rendes eke volt. A forradalom előtti időszakban a népre istencsapás volt a „szűzföld megművelése“. A cári hatóságok át- települtekkel szembeni könyörtelen és embertelen magatartásáról felháborodottan írt A. P. Csehov, V. G. Korolenko, G. I. Uszpenszkij, Gleb Usz- penszkij Attelepültekhez vezető utak című riportkönyvében jellegzetesen ecsetelte azt, amit egy településen látott: „Ezek a fekete, tőzeg- vagy trágyakupacokhoz hasonló, minden lehető helyen szétszórt kicsi viskók semmiben sem emlékeztetnek emberi lakhelyre; sehol egyetlen emberi lény, és el sem képzelhető, hogy a viskókban emberek élnek. Pedig így van .. Hozzáteszem, hogy ezeknek a fekete viskóknak, földkunyhóknak romos maradványait itt-ott láttuk a sztyeppén és minden esetben keserű gondolatokat váltottak ki bennünk a szűzföld első lakóinak szomorú sorsáról. A parasztok nem élhettek ilyen elviselhetetlen körülmények között. Elmenekültek innét és visszatértek Oroszországba, Ukrajnába, Belorusziába, ahol nem kevésbé sanyarú sors várta őket. A cári kormány átte- lepültekkel szembeni politikáját felháborodottan kipellengérezte V. I. Lenin. Rámutatott arra, hogy Oroszországba visszatérnek a szegényparasztok, a legnyomorúságosabbak, az elkeseredettek, akik mindenüket elvesztették. Szibériában a földkérdésnek a végsőkig ki kellett éleződnie, hogy megmutatkozzék, a kormány kétség- beesett igyekezete ellenére lehetetlen gondoskodni az áttelepültek százezreiről. És egy másik cikkében hangsúlyozta, hogy a visszatérő áttelepültek - nek ez az óriási hulláma a parasztok kétségbeejtő szerencsétlenségéről, nyomorúságáról és ínségéről tanúskodik, akik odahaza mindent eladtak, hogy Szibériába menjenek és most kénytelenek Szibériából, a végsőkig nyomorba döntve és koldusbotra juttatva, visszatérni. A burzsoá tudósok, arra törekedve, hogy valamiképp mentegessék a kormány eljárását és enyhítsék az elgyötört nép óriási tömegeinek nyugatról keletre és vissza való költözése keltette döbbenetes benyomást, egész elméletet agyaltak ki, amely azt állította, hogy mindezért — a keleti sztyep- pés föld tehet. Leírták, hogy ez a föld szerintük terméketlen és természeti sajátosságainál fogva egyszerűen sohasem lesz hasznosítható. Csakhogy iki nem tudta Oroszországban, hogy az ilyesmi merő rágalmazása volt a gazdag, érintetlen sztyeppének, amelyben évszázadok óta felhalmozódott a termőképesség? „A föld itt gabonát, zöldséget teremhet, szarvasmarhát hizlalhat“ — írta már a XVIII. században Sz. U. Reme- zov, a Szibériai karcolatok könyve c. mű szerzője Szibériáról és Észak- Kazahsztánról. V. I. Lenin elutasította az áltudósok koholmányait és nemegyszer megmondotta, hogy van még szabad föld, nagyszerű föld, melyet csak fel kell szántani. Művei XVI. kötetében a 229. oldalon figyelemre méltó, elmés észrevételre találtam: Vlagyimir Iljics megállapította, hogy ez a föld nem természeti adottságai miatt alkalmatlan, hanem inkább a gazdálkodás társadalmi módja miatt, amely a technikát megrekedésre, a lakosságot jogfosztottságra, rettegésre, tudatlanságra és tehetetlenségre ítéli. Az októberi forradalom alapjaiban megváltoztatta a mezőgazdaság „társadalmi módját“ és ezáltal megteremtette az új földek hasznosításának lehetőségeit mindenütt — Nyugat-Szi- bériában és Észak-Kazahsztánban, a Volga-mentén, az Urálban és a Távol- Keleten. Az ország vetésterülete 1940- ig, 1913-hoz képest, 32,4 millió hektárral növekedett. A Szovjetunió földtartalékai megművelésének további szakaszát az ötvenes évek derekán nyitották meg. A szűzföldi gabona- termelés sürgető szüksége éppen akkor hangolódott össze e történelmi feladat teljesítésének reális lehetőségével. A párt már régen készült széles arcvonalon offenzívát indítani a szűzföldeken. Már a húszas évek végén N. M. Tulajkov, a világhírű tudós felmérte azt, hogy a nagy, gépesített gazdaságok megteremtésével megnyíltak a szűzföld meghódításának távlati lehetőségei s megszervezte az első tudományos expedíciót a megművelésre alkalmas keleti területek pontos feltárására. Sikereiről beszámolt cikkeiben és az ÖK(b)P Központi Bizottságának címzett emlékiratában. Az ÖK(b)P XVI. kongresszusa 1930-ban — mellesleg mondva, Tulajkovot ezen a kongresszuson felvették a párt tagjelöltjei közé — megtárgyalta az ország keleti területein a gabonatermelés bővítésének kérdését. A párt álláspontját kifejtette A kolhozmozgalom és a mező- gazdaság fellendülése c. beszámoló, amelyet a központi bizottság mező- gazdasági osztálya dolgozott ki. Ebből az érdekes és előrelátó dokumentumból idézünk: „ ... A gabonát ott vetjük el, ahol nem termelhetőek értékesebb növények és ahol a traktort teljes 24 órán át kihasználhatják. Tulajkov profesz- szornak, az ÖK(b)P új tagjelöltjének, a száraz talajú növénytermesztés egyik világviszonylatban legjobb szakértőjének számításai szerint Kazahsztánban 50—55 millió hektár tekinthető vetésre alkalmasnak és ebből 36 millió hektár fekszik a Szibériával és az Urállal határos észalki körzetekben: az aktyubinszki, a kusztanáji, petro- pavlovszki, akmolinszki, pavlodari és szemipalatyinszki körzetben. A gabona vetésterülete itt csak öt százalékát teszi ki a szántásra alkalmas összterületnek. Hogyan kívánjuk tehát teljesíteni ezt a feladatot? Szem előtt kell tartani, hogy a gabonakérdést olyan területeken kell megoldanunk, ahol igen kicsi a népsűrűség, s ahol a talajdomborzat lehetővé teszi a traktor és a kombájn minél hatékonyabb felhasználását ... Ennek a feladatnak a megoldása nagyjából megkövetel hétszázezer — egymillió lóerőt, hogy további 20—25 millió hektár földterületet nyerjünk gabona termelésére. Ezzel feladattal megbirkózhatunk és meg is ikell birkóznunk. É feladat teljesítésénél szervezési kulcsfeladat, hogy a lehető legkevesebb emberrel és haszonállattal kell megoldanunk, nehogy kénytelenek legyünk nagy készleteket tartalékolni itt rossz termés esetére. A teljes gépesítésen kívül törekedni kell minden traktor, minden gép és minden ember teljes felhasználására. Abból kell kiindulni, hogy itt minden embernek 200 hektár gondját kell viselnie.“ Ezeket a javaslatokat elfogadta a kongresszus, pártjukra állt és jóváhagyta a nép. Akkoriban a központi és a helyi lapok sokat írtak a szűzföldek megművelésének szükségességéről. A Szovjetunió Mezőgazdasági Népbiztossága Kazahsztánban és Szibériában hozzáfogott az első gabona- termelő kolhozok létesítéséhez, amelyeknek tapasztalatai később segítségünkre voltak a szűzföldeken széles arcvonalon indított offenzíva szervezésében. Teljesen érthető azonban, hogy az ország azokban az években még képtelen volt megfelelő mennyiségű technikai eszközt irányítani a sztyeppés területekre. Azután kitört a háború. A szűzföldek és a parlagon heverő föld nagyméretű megművelésének gondolata azonban nem foszlott szét. A szűzföldhöz hasonlóan tovább élt, csak a megfelelő pillanatra várt. Alma-Atában 1974-ben, a szűzföldek megművelésének kezdete huszadik évfordulójának ünnepségein mondott beszédemben megállapítottam, hogy a történelmi eseményeknek és a fontos politikai döntéseknek jelentősége rendszerint távolról sem nyilvánul meg azonnal, hanem csak később, amikor a szándék szembesíthető az elért eredményekkel és értékelhető az ilyen eseményeknek és döntéseknek az élet ilyen vagy olyan oldalaira gyakorolt tényleges hatása. A történelmi távlat, amely elmossa a részleteket és a részlegkérdéseket, lehetővé teszi jobban és kidomborödóbban felmérni az alapvetőt, a legfontosabbat. S a szűzföldek megművelésével kapcsolatban alapvető az volt, hogy a párt 1954-ben rendkívül fontos és időszerű népgazdasági feladatot tűzött ki. A szovjet emberek pedig akkoriban jól megértették és tudatosították ezt a fő feladatot. Valóban, emlékezzünk csak az ötvenes évek elején kialakult helyzetre. A gabonatermelés helyzete azokban az években nagyon nyugtalanító volt. Országosan a gabonaneműek hektárhozama nem haladta meg a kilenc mázsát. Valamivel több mint 31 millió tonna gabonát vásároltak fel 1953-ban, de a fogyasztás meghaladta a 32 milliót. Akkoriban kénytelenek voltunk hozzányúlni az állami tartalékokhoz. A helyzet megoldása elvszerű, erélyes és — ami különösképpen fontos — haladéktalan intézkedéseket követelt meg. Ilyen körülmények között a párt — anélkül, hogy lazított volna a régi mezőgazdasági területeken a hektárhozamok növelését célzó igyekezetén — elsőbbrendű feladatként meghagyta a vetésterület jelentős és gyors bővítését. És ez csak az ország keleti részében parlagon heverő föld megművelésével volt elérhető. Külön szeretném hangsúlyozni, hogy A szűzföld meghódítói — 1954-ben akkoriban a vetésterület bővítésének nemcsak mennyiségi, hanem egyben minőségi jellege is volt. Az országnak nemcsak általában gabonára volt szüksége, hanem hiányát érezte a legértékesebb terménynek, a búzának is. Azt pedig csak a szűzföldek adták meg, ahol a búza legjobb minőségű, ellenállóképes, kemény és erős fajtáit lehetett termelni. Siker esetében az ország gabonahelyzete alapjaiban, mondhatnám forradalmi módon változott volna meg. Ma, az idő távlatából, amikor az eredmények teljesen nyilvánvalóak, mindez vitathatalannak tűnik, úgyhogy még csodálkozhatunk is: Hogyan lehetséges, hogy a szűzföldek megművelésének voltak ellenzői? Pedig voltak. Mellesleg mondva, csak a röviddel később létrejött pártellenes csoport tagjai voltak azok, akik hallani sem akartak a szűzföldek megműveléséről és ezt konokul ellenezték. Ezekkel egy zsákba nem varrhatóak mások, a megtévesztettek, akik őszintén kételkedtek az eredményben és a túlzottan óvatosak sem. Egyszerűen arra törekedtünk, hogy tényekkel és számításokkal meggyőzzük őket. Állásfoglalásuk, miatt azt mondani szokás, nem volt elmarasztalható. Sőt, a nagy feladatok esetében szükség- szerű az egészséges kétely, hiszen mérlegelni kell a mellettük és az ellenük szóló tények ezreit, mindent a legaprólékosabban fontolóra kell venni és az egész műveletet úgy kell előkészíteni, hogy gyorsan és százszázalékosan biztos győzelmet, csakis győzelmet vívjanak ki. A különféle kételyeknek nem kevés oka volt. Vegyük a kifejezetten természeti, éghajlati mezőgazdasági tényezőket. Ismeretes, hogy sok más országtól, főképp az Amerikai Egyesült Államoktól eltérően, ahol a mezőgazdaság feltételei csaknem eszményiek, a mi országunk nagyrészt az ún. kockázatos mezőgazdálkodás övezetéhez tartozik. S amennyiben ez így igaz, vajon törekedjünk-e e tényező hatásának elmélyítésére, még jobban függjünk-e a természettől, hozzunk-e létre olyan új, óriási kiterjedésű mezőgazdasági területeket, amelyeken egyes szakemberek véleménye szerint lehetetlen a növénytermesztés? Hizsen több tízmillió hektárt kellett gabonával bevetni a rendkívül aszályos napsorvasztotta sztyeppén, ahol 200, legfeljebb, 300 milliméter a csapadék évi mennyiségeEzért tárgyalták meg akkoriban olyan gondosan ezt a méreteiben grandiózus elképzelést. Azokban az időkben elmondottak nekem egy K. J. Vorosilovval kapcsolatos történetet. Vorosilov megérkezett a mezőgazda- sági területeken tett rendszeres körútjáról. Felbolygatva, csaknem levertem Amikor megtudta, hogy napirendre került a parlagon heverő föld megművelésének kérdése és tudatosította, hogy ez rengeteg eszközt, erőt és technikát igényel, szomorúan megjegyezte: — És a szmolenszki falvakban még sok helyt az emberek fogják be magukat az eke elé ... Igen, a pártnak nem volt könnyű választása. Csak kilenc év telt el a háború vége óta. Az általa ütött sebek még nem hegedtek be. A fasiszták feliperzseltek és romba döntöttek 70 000 falut, teljesen megsemmisítettek és kifosztottak 98 000 kolhozt, 1876 szovhozt, elraboltak 17 millió szarvasmarhát és 7 millió lovat. Még a meg nem szállt területeken is nagy károkat szenvedett el a gép- és traktorállomások, a szovhozok és a kolhozok anyagi-műszaki alapja. A gépeket évekig nem javították, a földeket elhanyagolták. A legborzalmasabb azonban az volt, hogy mindenütt hiányoztak az emberek —, a í/akto- rosok, kombájnosok, gépkocsivezetők, gépesítők, műszakiak, mérnökök és agronómusok milliói estek el a háborúban. Óriási erőkifejtéssel már elértük a mezőgazdaság háború előtti szintjét. A falunak azonban még mindig segítségre volt szüksége és a mezőgazdaság'' nem elégítette ki a lakosság növekvő élelmiszer- és az ipar mind nagyobb nyersanyagszükségletét. Az SZKP Központi Bizottsága 1953 szeptemberi ülésén széles körű programot hagyott jóvá, amelynek célja a mezőgazdaságirányítás fogyatékosságainak felszámolása volt. Úgy tűnhetne, hogy a logika, az ország súlyos helyzete a pénzellátás, az anyagi műszaki és az emberi erőforrások területén, maga is megkövetelte volna minden erő összpontosítását a hagyományosan mezőgazdasági területekre, hogy itt megfelelő eredményeket érjenek el. (Folytatjuk f Leonyid Iljics Brezsnyev: ciniFitm uíUiíULII
