Új Szó, 1978. december (31. évfolyam, 332-361. szám)

1978-12-24 / 356. szám, vasarnap

Az Isszik-Kultól az óceánokig CSINGIZ AJTMATOV KÖSZÖNTÉSE Kevés íróban 6) olyan inteu zív egyidejűséggel a múlt és a Jelen, mint Csingiz Ajtmatov- ban, a világhírű szovjet kirgiz prózaköltőben. (Azért mondom költőnek, mert prózai alkotásai­nak többségében a költészet szinte valamennyi attribútuma megtalálható.) Ajtmatov ugyan­is nemcsak hogy felfedezte né pe történelmét, hanem vissza nyúlva a kirgiz népi gondolko­dás és életbölcsesség forrásai hoz, a kirgiz ősi hitvilág időt lenségbe vesző kezdetéiig, a kirgiz népművészet és szájha­gyomány arany kútjának rnr lyére nézve az irodalmi kifeje­zés eszközeivel, áttételesen új­jáformálva megjeleníti (a mint egy másfél milliónyi) népe vi­haros történelmét, olvasóiban felkelti a történelmi tudat moz­gósítása, átértékelése iránti Igényt — téve mindezt a kir­giz nép életében teljes átalaku lást hozó fél évszázad és a je­lenkor létfontosságú esemé nyeire való szakadatlan irodal­mi emlékeztetés révén. Csingiz Ajtmatov alapozó, iro dalomteremtő író. Számos szov­jet nép — így a kirgizek — írásbelisége is a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vívmá nya és eredménye. S Ajtmatov e szellemi vívmányt — eredeti tehetségének köszönhetően a művészet magaslatára emelte, vagyis: megteremtette a mó dern kirgiz prózairodaimat. Olyan feladatot vállalat ő ma­gára és valósított meg, mint például a szomszédos testvérba­ráti kazahoknál Muhtar Auezov, vagy a távolabb (Szibériában) élő manysiknál Juvan Seszta- lov (elsősorban az Amikor u nap ringatott című lírai hang­vételű regényében, mely mo­dern értelmezésben — maga a manysi mitológia) és mások. Persze, mindez bizonyos elő­dök, de főként (a szájhagyo­mányban élő) népköltészet nél­kül elképzelhetetlen lett volna. Ide vág Varga Mihály egyik alapvető megállapítása: „Úttörő munkát végzett: a .népi ének­mondók, az ún. aklnak művé­szetére és közvetlen elődeinek (A. Tokambajev, T. Szidikbe- kov stb.) munkásságára támasz­kodva lerakta egy írásbeliség­gel alig néhány évtizede ren­delkező kis nép nemzeti irodal­mának alapjait, szinte egycsa- pásra teremtve meg a korsze­rű, huszadik századi kirgiz pro zát. A tudatos irodalomteremtés tényében okvetlenül hozzá kell fűzni: Muhtar Auezov döntő ha­tást tett Ajtmatovra. A kazah író grandiózus, Egy költő Htja című eposzának felfedezése megismerése nélkül talán fel se ismerte s végre se hajtotta volna Csingiz Ajtmatov a reá váró nagy feladatot. Ezért a vele való találkozás kellő érté­kelést érdemel. Számára Aue­zov nem valamiféle akadémi­kus nagyság, nem is csupán egy a legnagyobb művészek kö­zül, akiket személyesen ismert, hanem — amint Mesteremről c. vallomásában (Szovjet Iroda­lom 1978/8) mondja — „olyas­valaki, aki mintha apám lett volna, úgy gondoskodott ró­lam.“ Amiként másnak, vallja az lró, „nekem is van két nem­zeti ereklyém, amelyeket min­denüvé magammal viszem. Ez a Manasz, a kirgizek népi epo­sza és Mutitar Auezov életmű­ve.“ Miképpen Sesztalov a many- sík esetében, Ajtmatov a kirgi­zeknél, Auezov a kazah szelle­mi kultúrában végezte el azt a nagyszerű munkát, ami csa­kis az ô küldetésük lehetett. Ez az idő, a fontos feladat és a tehetség hármas találkozása. Auezov „megismerte és gondo­lataiban feldolgozta a nép éle­tét a nomäd világ összeomlá­sának küszöbén, megmutatta, kik is vagyunk mi, és milyen örökséggel indultunk az új élet elébe“ — vallja a tanítvány, majd, akárha önmaga számára is hangsúlyozná, leszögezi: „Au­ezov mintegy hidat vert a múlt­hoz és feltárta az akkori kazah sztyepp történelmi folyamatai­nak általános érvényű tartal­mát.“ Mindehhez már csak egyetlen kinyilatkoztatás szük­séges: „Azt hiszem, a mai kö­zép-ázsiai művészeti gondolko­dásra és szomszédos népeink szellemi életére Auezov ugyan­úgy hatott, mint a maga idejé­ben Puskin az orosz kultúra fej­lődésére.“. A sokgyermekes család fia, elvégezvén az állatorvosi tech­nikumot, a mezőgazdasági fő­iskolát, majd később a moszk­vai Gorkij Irodalmi Főiskolát is, nagy felfedezésével elindul, hogy teljesítse küldetését. Akárcsak nemzedéke többi tagjának, fő élménye neki is a honvédő háború (megjegyezve: apja nem tért vissza a front­ról). Ám ő e nagy élménytémát másképp közelíti meg, mint kortársai. Hőseit nem a froiv ton, hanem a hátországban sze­repelteti, mutatja meg és veti az emberi értékrend mérlegére. (Pl. üzsamila szerelme, Korai darvak stb.) Műveinek eszmei forrásvidéke a gorkiji és a ma- jakovszkiji humanizmus s az SZKP XX. kongresszusa. 1952 óta jelennek meg elbe­szélései és novellái kirgiz és orosz nyelven. Első jelentősebb kisregénye Az első tanító, mely Kirgiziába vezet el, azokba a korai időkbe, amikor tanítónak lenni, különösen első tanítónak, valóban merész és páratlan vál­lalkozás volt e távoli vidéken. ; Film is készült e regényből, ám az igazi írói hírnevet mégis (az 1958-ban megjelent) Dzsa- nula szerelme hozza meg szá­mára, melyet tíz év alatt a vi­lág csaknem valamennyi jelen­tősebb nyelvére lefordítanak és többször is kiadnak. Filmválto­zata megsokszorozza népszerű­ségét. A kisregényt francia for­dítója, Louis Aragon „a husza­dik század legszebb szerelmi történetének“ nevezte. A Dzsámi la szerelme világsi­kere újabb és újabb elbeszélé­seik és regények írására ösztön­zi az írót. Két jelentősebb el­beszéléskötete jelenik meg, 1962-ban a Piroskendős jege- nyécske, 1963-ban pedig az Életveszélyben című. Ez utób­biban olyan kiváló művek ta­lálhatók, mint A Teveszem vi­déke, Az anyaföld, a címadó el­beszélés stb. Csingiz Ajtmatov munkássága egy sajátos, egzotikus világ mű­vészi üzenete, s kiemelkedő tel­jesítmény nemcsak a szovjet, hanem az egész világirodalom viszonylatában. írásainak sajá­tos vonása a naiv rácsodálkozó látásmód, a foslóiség és a lírai- ság, hangvétele és formavilága egyaránt modern. Ajtmatov nemcsak regényírói művészetének él, hanem tevé­keny résztvevője a szovjet iro­dalmi közéletnek is. önzetlen fáradozásáért és kiemelkedő művészi teljesítményeiért 1963- ban irodalmi Lenin-dijjal tün­tették ki. 1966-ban a Novij Mir című tekintélyes folyóiratban jele­nik meg először A versenyló halála című kisregénye, mely a sztálini idők szépítésnéikülí rajza. E kisregényéért 1968-ban Állami díjat kapott. A regény főhőse a kemény, becsületes, hat)thatatlan természetű Tana- baj kolhozbeli állattenyésztő. Így jellemzi az író: „Amilyen voltál fiatalkorodban, olyan Is maradtál. Mindent kereken ki­mondanál. Pedig nem olyan idők járnak manapság. Most mindennél fontosabb, hogy »ho- gyan« mondja az ember, ki előtt mondja, s hogy szavát az idők szellemében fogalmazza meg mint a többiek, attól sem­miben el ne térjen, ne aka­dozva beszéljen, hanem gördü­lékenyen fejezze ki magát, mintha írott' szöveget olvasna. Akkor minden a helyén lesz“. A versenyló halálában Tana- haj és lovának keserű históriá­ja önmagán túlmutató jelentést közvetít, az 1970-ben megjelenő Fehér hajóban pedig már szin­te minden jelképpé váíik. A mondák és gazdagon árnyalt figurák értelme csak a gondol­kodó olvasó közreműködésével bontakozhat ki. A korszerű és újító író műveiben arra vállal­kozik, hogy szembesítsen ben­nünket a szocialista fejlődés va­lódi kérdéseivel, hogy felfedje a sokszor még rejtett egyéni és közösségi megrázkódtatásokat. A Népszabadságnak (1977. XI. 6.) adott interjújában Csingiz Ajtmatov az írói felelősségről a következőképpen beszél: „Az író felelőssége annyival több az egyszerű állampolgárénál — amennyivel nagyobb a hatása. A hatást pedig nem mérhetjük egyedül a szépszólás tehetségé­vel, jóllehet ennek hiányában aligha beszélhetünk művészet­ről. (...) Nem elég szépen szólni, nem elég, ha csak a feladatot teljesíted. Nem elég, ha csak leírod, hogy mi történt. Az emberek lelkiismeretéhez kell szólni. Az emberekben ugyanazt a felelősségvállalást kell felébreszteni, amely az író számára is az egyik legfonto­sabb üzemanyag. A teljes Igaz­ságért, teljes felelősséggel szól­ni — így fogalmaznám meg önmagam számára az író fela­datát." Ajtmatov legújabb regénye, a Tarka kutya jut a tengerparton. (Magyar nyelven a Szovjet Iro­dalom idei májusi számában je­lent meg.j Témája érdekes, méltán számíthat sikerre.' KÖVESDI JÁNOS A KARÁCSONYFA ÜT01S0 GYEM... Most ne afölött meditáljunk, illik-e vagy sem egy halál­eset évfordulójára emlékezni éppen karácsonykor, az élet, a szeretet ünnepén, hiszen az ilyenfajta meditálás könnyen tévútra vihet. Igaz, nem olyan­ra, amilyentől Karéi Čapek nemcsak nemzetét, de az egész emberiséget óvta, ha­nem csak amolyan álszentek­kel, erkölcsöt mímelőkkel fel- maskarázott útra. amilyenek­től Čapek nyíltan undorodott. És egyébként is, hűek az élet­hez és a szeretethet csak ak­kor maradhatunk, ha velük szembeni elfogultságainkról egyöntetűen lemondunk. S ha mégsem mondunk le? A tényeken ez sem változtat, mert a tények mindig tények maradnak. Karéi Čapek 1938 karácsonyának első napján, tüdőgyulladásban meghalt. Ez a megmásíthatatlan tény. Bár orvosa szerint nem is annyi­ra a gümőkór, hanem a hazá­ját, nemzetét, Európáját és a világot egyként fojtogató, tör­ténelmi realitássá, romboló valósággá érett agyrém, a fa­sizmus terjeszkedése végzett vele, „mert nem bírta a lel­ke“. Nem bírta a lelke, szegény­nek, nem bírta elviselni azt, amit előre láttatott az R. U. R. utópisztikus — mint az idő igazolta, nem is annyira utó­pisztikus — történetében, va­lamint a Harc a szalamand­rákkal című regényében, amely nemcsak akkor, 1937- ben volt vészkiáltás, de ma is az. Ma is időszerű, hiszen a fasizmus pusztító eszméje nem hamvadt el, csak rútra égette magát, tehát áliatbőr- be kényszerült, páncélba bú­jik. S mivel a fasizmus egyes társadalmi rendekben ma is jelen van — lásd Chilét, Rho­desiát —, szinte a világ va­lamennyi színpadán felkiáltó­jelként van jelen Karéi Čapek is. Kiváltképp A fehér kór című drámája, amely nemcsak az eszme dogmává válásának története, hanem a fasizmus komplex ábrája. Ebben a drá­mában az emberiség sorsát az alantas ösztönöktől vezé­relt és irracionális jelszavak­tól fanatizált, tehát manipu­lált tömeg dönti el. Az embe­riség önmaga sírásójává ala­csonyul, mert nem akar ön­maga demagógiájának, s dik- tátoráriaik elipusztítója lenni. Hogy mi következeit Čapek halála után, azt nem kell fel­sorolni, mindnyájan tudjuk. S elégtételt csak a lélek vehet, a hit, a bizalom révén: Čapek jóslatai, szörnyűséges látomá­sai — amelyek egyben való­ságos irodalmi és színpadi kiáltványok, s a pusztulással fenyegetett emberiség megvé­désére szólítanak fel — nem valósulnak meg soha. Hogy a rémlátomás, amellyel a Harc a szalamandrákkal befejező­dik, nem teljesedik be. A be­teljesedést ugyanis nem él­nénk túl, ahogyan jópáran nem élték túl a gázkamrákat, sőt, Hirosimát sem. És ez nem egyszerűen moralista aggá­lyoskodás, agitatív kívánalom. Nem. Mint ahogy Čapek sem annak szánta, hanem figyel­meztetésnek. Ódzkodott túl- technlzált világunktól, vala­hogy megsejtette, hogy a gé­pek, ha nem vigyázunk rájuk és önmagunkra, a lelkünket is elgépiesíthetik. Nem csoda, hogy a világban úgy emlege­tik őt, mint aki tollával a gé­peket rambolta. Holott szeret­te, imádta a civilizációt, és nem mondott le semmiről, nem ellenzett ' semmit, aki korszerűsítését vette célba. Csak a technika által okozott rettenetektől, rémségektől fél­tette az embert. És a rémsé­gek ideológiai megalkotójától, Hitlertől, e rémségek eszmé­jétől, a fasizmustól. Negyven évvel ezelőtt halt meg, de üzenete máig él. Mondjam aztt hogy sajnos? Nem, hiszen Čapek nem csu­pán agitátor volt, aki féltett minket; elsősorban író volt. Nem véletlen, hogy az álta­lam annyira szeretett és tisz­telt cseh irodalombul tőle ol­vastam a legtöbb művet. A legtöbb megmaradás-hitet áb­rázoló művet. Halálakor so­kan megsiratták, mint ahogy halálának évfordulóján nyil­ván a világ nagyon sok orszá­gában fölemlítik ma a nevét, nagyságát. Emlékezzünk rá azzal a tisztelettel, amellyel kortársa, Nezval búcsúzott tő­le:. „A karácsonyfa utolsó gyertyája ma Neked ég ..." SZIGETI LÁSZLÓ Karácsonyi emlék Karácsonyfa nélkül nem ka- rácsony a karácsony. Hová is tennénk a sok kedves ajándé­kot, minek örülnének a gyer­mekek, ha nem töltené be fe­nyőillat és csillagszóró-fény a meleg szobát? Tudtuk ezt mi is annak idején, amikor még nehezebben lehetett karácsony­fához jutni. Ebből az időből idézem az alábbi emléket. Sokat jártunk karácsonyfa után a barátommal, de sehol sem kaptunk. Szomorúan vára­koztunk az autóbuszra, a kis­város főterén. Nagy pelyhek- ben hullott a hó, s mi azon ta­nakodtunk, mit mondunk majd otthon. Hogy nem dicsérnek meg, az biztos, hiszen serkedő bajuszú legénykéknek ilyen fel­adatot már nem gond megolda­ni. Persze, bántott az is, hogy életünkben először nem lesz karácsonyfánk. — Te, akarsz karácsonyfát? — szólalt meg váratlanul a ba­rátom. — Tessék?1 Hiszen azért jöt­tünk. — Nézd! — mondja, s a kö­zeli üzlet felé mutat. — Ott az ajtó mellett van egy, a falhoz támasztva. Elvihetnénk. Valóban ott állt egy formás fenyőfa, az utcai lámpák fényé­ben, csillogó hóhullásban. — Nem lenne rossz, de hát... — feleltem halkan, hogy mondjak valamit. — Mi az, hogy de hát? — szakított félbe a barátom. — Ne gondolkozz, mert jön a gaz­dája és elviszi! Menj oda, kapd fel és lépj meg vele! Ránéztem lázasan ösztökélő barátomra, s láttam, hogy ő ko­molyan gondolja, majd a ka­rácsonyfára pillantottam. Ha ilyen szép fenyővel térnék ha­za, talán még meg is dicsérné­nek. — igen ám, de ha... — Mi az, beijedtél? Nyomás, majd én figyelek! Csak álltam és néztem a ka­rácsonyfát, de nem tudtam el­indulni. Ám a barátom lódított egyet rajtam, bizonytalan lép­tekkel elindultam. Furcsán éreztem magamat, mintha lát­hatatlan szemek figyelnék min­den lépésemet. De mire odaér­tem, már csak a karácsonyfát láttam. Nem mertem körülnéz­ni, hirtelen megragadtam u fát és futni kezdtem a szinte nép- telen utcán. Ám alig tettem né­hány lépést, valaki elkiáltotta magát a hátam mögött: — Tolvaj! Fogjátok meg! Azt hittem, nyomban össze­esek. Eldobtam a fát, és eltűn­tem az egyik mellékutcában, jókora kerülővel, lihegve, heve­sen dobogó szívvel értem visz- sza a barátomhoz. Mikor észre­vett, mindjárt megkérdezte: — No, mi van? Hol a kará­csonyfa? — Psszt!' Csendesen! — in­tettem le. Majd odahajolva hoz­zá, elmeséltem neki hogy jár­tam. — Az én voltam, te nyúlszí- vű! Kíváncsi voltam, hogy mit fogsz csinálni. Mély lélegzetet vettem, és nem akartam hinni a fülemnek. Nagy kedvem lett volna meg- hempergetni öt a hóban. Kis idő múlva azonban rájöttem, mégiscsak jobb, hogy így tör­tént. Hiszen ha sikerül a ter­vünk, nemcsak a karácsonyfá­jától fosztottunk volna meg va­lakit, de a karácsonyi csillag­szórók tűzijátékától is. Es ki tudja, lehet, hogy otthon a gye­rekek már ablakhoz szorított orrocskával lesik: jön-e már apu a karácsonyfával. Amelyet természetesen visz- szaloptunk a helyére. Aztán el­indultunk, karácsonyfa nélkül, de valahogy mégis boldogan. BOJTOS JÁNOS 1978. XII. 24. 4 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents