Új Szó, 1978. december (31. évfolyam, 332-361. szám)
1978-12-18 / 349. szám, hétfő
Egri Viktor / Flóris megunta a háborút A t«l»ránok forralt bo) m'ét- lőtt melegedtek a Surgu rigó tan. Voltak vagy tízen — a szorosabb asztaltársaság — különféle szerzet valahány, s ha fgy szombatonként összeültek, többnyire adógondokról vagy más hasonló nyomorúságról folyt a szó. Mert az az idő rége® elszállt felettük, amikor egy újsütetű Háry János a sebeivel kérkedhetett vagy valami roham emlékét idézgette szörnyű harcias nekibuzdulás sál. Benn úsztak nyakig a békevilág lassú sodrában; akadt abban is elég baj, ami teleti jó volt Így néha bor mellett, szor- tyogó pipák füstjében eltűnődni, és lecsöndesült vérrel vitázni. Ám a tízéves jubileum táján, amikor a vinkó fahéjszagosan és forrón került; a piros abroszra, megint akadt néhány visz* szajáró gondolat, és több szó esett a háborúról. Rezsuha pékmester elégedetlen volt. Bankettre gondolt, amolyan urasra, cigányzenével, bőséges kaja után egy kis tánccal, hadd legyen öröme az asz- szonyoknak is. Ilyen bálfélét rendeztek tíz évvel ezelőtt, amikor megtérlek, és először ültek össze a Sárga rigóban. Alapos muri volt, nem sajnálták a garast, így kellett megünnepelni, hogy ép bőrrel kikeveredtek a bajból. Flóris értetlenül rázta széthulló üstökét. Minek ide uras cécó? Meg az, hogy éppen tíz esztendeje keveredtek ki abból a feneketlen véres nyavalyából? Ami őt illeti, lesz az több is, majd tizenkét esztendő, ha jól megszámlálja. Odafordult a szomszédjához, Bilcsík kötélverőhöz. — Nékem megvolt a jubileumom. Régen volt, lesz vagy két esztendeje ... Mert én már tizenhatban odavágtam nekik, nekem már akkor doszt voltl A hangsúly kedvéért nagyot Csapott az asztalra: — Mert én már akkor meguntam a háborút. Oj és meglepő volt ez a kijelentés, hogy Flóris megunta a háborút; az öklös az asztalon is megtette a magáét: két teli pohár nyomban feldűlt. Már nemcsak a kötélverő, hanem az egész asztal hegyezni kezdte a fülét, és Bilcsík füstmarta savó szemét Flórisra meresztette: — Mi volt azzal a megunás- sal, komám? Ügy volt, amint a beszéd folyamán kiderült,, hogy Flóris- nak akkor már kozák pika járt a tüdejében, olasz gránátrepesz szedte le a húst a jobbik combjáról, összevarrták, megfoltozták, kicsit felhizlalták, és küldték volna vissza a Dober- dóra a huszonhetedik menettel, mert úgy volt az akkoriban, ahogy akire kereszt került, az hurcolhatta, míg kidőlt alatta. Ebből pedig Flóris nem kért, a hősi halálból elég volt kétszer a szele.. Bilcsík borgőzös agyában némi világosság derengett. Milyen ravasz róka ez a Flóris... he- hehe ... azt mondja, hogy megunta a háborút... pedig azt úgy köll mondani, hogy „dek- kolt“ az öreg cimbora. ' — Kicsit kóran mentél a lógósok közé, te Flórisl — s emelte teli poharát és koccintottak. — Sose volt az elég korán, komám!... Hát idesiíss, mondok egy históriát abból a jó lógós időből. Nem kellett nógatni, a szó csak úgy olvadt az ajkáról. A história Flóris „dokkoló“ világából pedig arról szólt, hogy egyszer ott fönt Galíciában, Kielcében, égy munkásszázad — ügy mondta: árbáj tér kompánia — napos káplárságát osztották rá. Áll a kaszárnya udvarán két hordó mész, mintha gazdátlan volna. Három század tanyázik a laktanyában, ki a megmondhatója, kié a mész? Már pedig ez a két hordó megér vagy ötven koronát, amivel jő volna a sovány erszényt meg- duzzasztani. Sovány lénung. sovány az erszény. Szól az ügyeletesnek: — Ez a mész itt ni, a miénk is lehetne! — Hát lehetne! Ha így felel az ügyeletes, az annyi, hogy egy suba alatt vannak. Akkor hát neki a munkának, a két hordót taligára rakni és ki a kaszárnyából, túl- nan az Abramovicshoz. Másnap majd megalkusznak vele. A mészre azonban, míg így tanakodik magában, mások is szemet vetettek. Kezdenek is cipekedni vele. —Hová viszitek ezt a me- szét? — áll elébük a napos a káplárság előjogán. — A mész a századunké, visz- szük a konyhához. Rendben van — gondolja Flóris —, konyha közelebb van a kapuhoz, így csak a szállítás fele marad rá. Közben odarobban egy szakaszvezető: — Mit akartok ezzel a mészszel?... Banda, a mész az én századomé. Holnap meszelés lesz. Űj bakákat parancsol a taligához, de azok alig szedelőz- ködnek, odarohan egy őrmester: — Hé, cugszführer, az áldó- ját, ez az én meszem! A cugszführer csak áll, magában azt latolgatja, hogy vaj lehet az őrmester fején is, és sutba vágva a szubordinációt, kardoskodni kezd, hogy a mész bizony az ő századáé. A vitának a főhadnagy megjelenése vetett véget: reggel eldöntik, melyik századé a a mész. Reggel persze a mésznek hűlt helye volt. Este lába kelt. Flóris húzta a taligát, az ügyeletes tolta, az őrség — tölténytáskás katonákat látva — szélesre tárta előttük a kaput. Az ötvenes sajnos gyorsan elúszott, abban a fránya városban szemrevaló, de igenigen éhes, finom falatokat kedvelő babája volt, így aztán hamar pótlás után kellett néznie. Ez a „pótlás“ egy újabb históriát jelentett. — Cifra neve volt a főhadnagyunknak.»« Frájherr von Droszte-Waldmül- ler — kezdte Flóris az emlékezést. — Volt egy vadászkutyája, csuda állat, megért öt olyan Waldmüllert. Ügy hívtuk a Nagykutya kiskutyája ... Parancsolvasásra jött csak este, s a kiskutya addig szaglászva nyargalászott szerte... Egyszer Waldmütler kiköttetett öt bakát... Megdühödtem erre szörnyen ... Ott állt a kiskutyája, igen kezes állat volt, édesgettem magamhoz addig, roig egyszer csak benn vakatonaélet komlszsága adomává szelídült, Az est hőse pedig a mesélő kedvű Flóris volt, aki kifogyhatatlan sorban Idézgette a for- télyos szabadságszerzések, a betegségcsinálások és az egész szimuláns, lógós háborús világ tarka emlékeit. Mint az éremnek két oldala, olyan volt a hősködést megunt Flóris arca: egyfelől kozák pika, Doberdo, olasz gránát, bűzös farkasverem, másfelől két ravaszul pislogó örmény szem, életéhesség és apró csalások az eráris holnyörű bekecsben, hogy már a látásától is melege lett az embernek. Akasztja a fogasra azt a szőrmés csudát és kimegy. Nekem éppen akkor volt dolgom az irodában, mert mindig húzott valami befelé, ha úgy kellett. Üres az iroda és lóg a bekecs. Ejnye már, de kívánatos jószág! Hát leakasztom és uzsgyi, gyűröm egy hátizsákba. Aztán csak odavágtam a sarokba azt a zsákot... Tűvé tették az egész kaszárnyát a bekecsért, az pedig melegedett szépen a rukzsákban, míg fülön nem fogtam este, és inal- tam vele Abramovicshoz. Irtó gazember volt ez az Abramo- vics, csak két százast adott, mert nagy volt a rizikó... Nem volt benne egy csöpp skrupulus, ahogy ezt a bekecslopást előadta. Aki bírja, marja — ha elcsípik, kikötik, míg belekékül és vizes vödrökkel mossák eszméletre. És folyt vígan az adomázás tovább, a veteránok körül vastagon megállt a füst, az asztal fölött pirosán verejtékező arcok úsztak a torokmaró, nyúlós kocsmalégben. — Hát amikor az Aschen- feld Tóbiással a tolvajok tolvaján fogtunk ki — büszkélkedett Flóris már nehezen forgó nyelvvel. ( — Örássegéd volt a Tóbiás és siket, de jófejű, elég volt, ha csak szemmel jeleztem a fortélyt. Mert ez aztán akkurátus fortély volt, hogy ott csináltuk az őrmester előtt, és még ő segített. Raktuk a pokrócokat a magazinban. Kint egy kamra volt, abban meg egy nagy szenesláda. Én csak odavágtam a Tóbiás felé a pokrócot és kacsintottam a ládára. Megértette rögtön. Eltűnt abban a ládában vagy tíz darab... Az volt a baj, hogy nem nyomtunk bele többet, mert az őrmesternek egy se hibázott: felébe vágatott velünk vagy öt tucatot és meglett a lajstromozott létszám. Ami hiányzott, azt rég elszámolta Abramoviccsal. Amikor Flóris befejezte a pokróc-históriát, megint nagyot csapott az asztalra: — Annyit mondok, annak volt igaza, aki úgy tett, mint én. Mert én bizony rég meguntam a háborútl Belefogott egy újabb adomába, de a körülményes bevezetőnél nem jutott tovább. Tüzes kis szeme megakadt az ajtón, egy darabig csudálkozva pillogott, és meresztette tágasra a szemét, hátha káprázik és amit lát, csak ködkép. Ám az ajtóban egész testi valóságában ott terpeszkedett a felesége. — Flóris, gyerünk! — csak ennyit mondott a termetes asz- szonyság, de elég hangzatosan és kellő éllel. És megfordult nyomban — nagyon biztos lehetett a dolgában. Flóris botladozó nyelve a felszólításra végképp megbénult. Fizetett, vette a kabátját és ment az asszony után. A többiek, az egész veterán társaság csak hümmögött búcsúképp. A helyzet világos volt, még a kissé nehézfejű kötél- verő Bilcsík is megértette rögvest: Flóris megunta rég a háborút. Pedig az asszony nem is volt háborús szerzemény. (1929) gyünk az Abramovics fáskamrá- mi körül. Ismerte ez a Flóris jában. Másnap kihirdették, hogy a magazinos őrmesteri csalaegy ötvenes jár annak, aki fintaságok minden csínját-bínmegtalálja a kutyát. És én bi- ját, eleget látott a háborús gézony megtaláltam másnap. De pezetből, hogy a pokrócnak, előbb este kivittem a határba, meg a lepedőnek csak a fele jól meghempergettem a sár- duzzadt takaros rendben a rakban, megkentem kicsit kátrány- tár polcain, a másik feléből kinyal és hoztam vissza a gaz- telt az őrmester sarokházának dájához. Megismerte így is a ára, hogy átvonuló vonatszálcsaholásáról. lítmányokat papíron lehetett Flóris svungba jött. A bor kosztoítatni és jóllakatni, szamegoldotta az emlékezet be- badságot és leletet kijárni, rozsdásodott rugóit, az előbb szemrebbenés nélkül zsebrevágmég nyekeregve, döcögve, s ál- ni egy fél laktanya zsoldját, ha mosan járó gépezet olajozottan történetesen valami jófajta arapörgött — a szó hidat vert a tási kommandírungon volt a hosszú, eseménytelen békeéve- legénység ... Mert Flóris minkén át a múltba, ám mintha de-n hájjal megkent káplár volt, a nagy ínség ízei megédesed- azt tartotta: jobb úszni a pisztek volna, talán a pipafüstös kos árral, mint elmerülni a vérmeleg telte és a bor, hogy az folyamban. évek feledtető fátyolán át a — Egyszer jön ez a Frájherr frontvilág minden átka vagy a von Droszte-Waldmüller — folykurtavas, a kikötés, az egész tattá Flóris —, de olyan gyöDÉNES GYÖRGY Rajzik a mú Őrzöm a magam életét, mint fukar vénember a kincsét, mint szűz leány a szégyenét, rozsdás lakat a borospincét, őrzöm a voltat, voltakat, szemek, arcok úsznak a mélyben, exhumálom a holtakat, megérintenek éjsötéten, rajzik a múlt, áll a jövendő nagyapáimmal parolázok, osikaik nyakán szól a csengő, mind, mind az öröklétbe vágtat. Hová? Árnyékod megiramlik, átfut a bokrok bordázatán, szerteárad, mint a víz alatti apró csobbanások Lassan lépdelsz az emlékek holdudvarában, s egyre szigorúbbak a dérverte kitérők. Hová, hová, te szakállas vén tölgy? Fut, fut a Hajlik, kihajlik az útra az akác, árnyéka csupa csipke, ugrik az árnyék, ha biccen az ág hízik a kedve, száll az egekbe, száll az egekbe édeni vágy. Fut, fut a lomb, rázza sörényét, váltja ruháját, angyali fényét, hallod a sóhajt, sóhaja rebben, sóhaja rebben, zeng a szívedben, s izzik a csendben pille-parázs. Szerelmes vers Az ég kihamvadt. Este lett. Gyújtsd fel derengő testedet/ Gyújtsd fel mellednek mécsesét, hasad márvány igézetéti Két hajlatát a szerelemnek, hol a vágyunk mezitlen reszket. S mikor a láz már torkig ér, le csöppen ajkadról a vér. Csótó László illusztrációja TÖRÖK ELEMÉR Otthon Ez itt már őszi táj, reggel dér hinti be,-de még benne dobog mindig a nyár szíve. A szirmukat vedlő mezei virágok, deres hajú réten aranycsipkés lángok. Tiindöklik az ég is, mint tiszta 'gondolat, ősforrásból inni madárfütty hívogat. Álmodó emléket bujtató sombokor, szívemen illattal Itatott csend dobol. Eltűnődöm, itt hány emlékem megszépül, mi sötét volt bennem, hóként kifehérül. 4
