Új Szó, 1978. november (31. évfolyam, 302-331. szám)

1978-11-28 / 329. szám, kedd

Ismét képernyőre keriil a Vívcrt; Benyovszky* I ELLENFÉL-E A KRITIKUS? A Pravda ez évi szépi ember 30-í számában kritikai jegyzt tét közöltünk laz Űj Szóban október 5-én jelent meg a fordító megj.) néhány olyan tévéfilm és tévéjáték tervezett újrabemutatásáról, amelyek nem feleltek meg a jelenkori tévéalkotásokkal szemben tá­masztott eszmei és esztétikai követelményeknek, s amelyek­nek — miután egyszer bemu­tatták őket — nem kellene új­ra megjelenniük a képernyőn. PhDr. Mária Lúöanová kandi­dátus, a Szlovák Televízió Programi őszerkesztőségének vezetője kritikai megállapítá­sainkra a következő írásos, vá laszt adta: „Józanul és léleknyuga lom­mal. A Falra hányt borsó? cí­mű jegyzet keserű ízét bizo­nyos félreértés adja. Nagyon pontosan ismerjük saját gyen ge pontjainkat és tévedésein két. Semmi sem indokolja, hogy az érinthetetlenség védő­falával vegyük körül magun­kat. Ezt sok minden tanúsítja: a műsoralkotók és a kritikusok számára rendezett szemináriu­mok, a rendszeresen tartott nyilvános főpróbák, amelyeket elsősorban az újságírók számá­ra rendezünk (akik mellesleg nem élnek kellőképpen e lehe­tőséggel). Főpróbákat a dolgo­zók számára is tartunk, s be­szélgetéseket rendezünk nem csupán velük, hanem pártfunk­cionáriusokkal is. Van jól ki­épített szociológiai vizsgálati hálózatunk, amely folyamato­san figyelemmel kíséri, hogyan reagálnak a pézők műsoraink­ra. Hetenként értékeljük a je­lentősebb műsorokat. Ez ope­ratív jellegű értékeléseken ki vül minden jelentősebb drámai műsort összefoglaló elemzés­nek vetünk alá. Ami a bemu­tatott műsoroknak egész (ne­gyedévi, félévi, évi) értékelési rendszerét jelenti. A fentiekből kitűnik, hogy a kritika értékelése nem egye- dülvaló. Az sem ritkaság, hogy ugyanazt a tévéjátékot vagy tévéfilmet az egyik kritikus lelkesedéssel fogadja, míg a másik élesen elutasítja. Ennek ellenére gondosan tanulmá­nyozunk minden kritikát, és levonjuk belőlük a szükséges tanulságot. A Fiaink (Naši synovia) cí­mű tv-sorozat — melynek 1974-ben, a Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulója alkal­mából volt a bemutatója — bo­nyolult értékelő eljáráson esett át. A kritika és a nézők véle­ménye azonban teljesen ellen­tétben állt egymással. A soro­zatot Szlovákiában a nézők 88 százaléka, Csehországban 73 százaléka tekintette meg. A szlovákiai néző elégedettségét 7,3-as indexszámmal, a csehor­szági 6,2-vel fejezte ki (a le­hetséges legmagasabb index­szám —- 10). A televíziós gya­korlatban az az adás, amely 5-nél magasabb elégedettségi indexszámot ér el, a néző szempontjából sikeresnek szá­mít, tehát közvetítése megismé­telhető. Ismerjük a Fiaink című so­rozat gyenge pontjait. Több Irányban még kritikusabb meg­jegyzésekkel illettük, mint az egyes recenziók vagy kritikák szerzői. Nem óhajtjuk abszo­lutizálni a néző értékelését, ám érthető, hogy nem is zár­kózhatunk el előle. Éppúgy nem vetjük el a művészeti kri­tikát sem, azonban szintúgy nem abszolutizálhatjuk; aho­gyan konklúzióit sem, mint­hogy minden értékelés — a kritikusé is — szubjektív, és sajnos, gyakran egyoldalú is. Csak ezzel magyarázható, ha egy és ugyanazon műről egy­mással szöges ellentétben álló kritika jelenik meg, az egyik a lelkesedés hangján szól, a másik viszont teljesen elma­rasztaló. Ez az oka a tv-kritika és a néző véleménye közötti ellentmondásnak is. Ha tehát nem minden eset­ben vesszük tekintetbe a kriti­ka ítéletét a műsorismétlése­ket illetően, okos dolog lenne, ha a hibát nemcsak a tévében keresnénk, hanem a művészeti kritikában is. Fölösleges felróni a tévének a nézők manipul.l’ására irá­nyuló törekvést. Műsorpoliti­kai tapasztalatunk azt mutat­ia. hogy a néző csakugyan „nem harapott rá" pi. a Mario űi> a varázsló bemutatójára. A mű ennek ellenére nemzetközi elismerést vívott ki. A megis­mételt adáskor a néző nagyra értékelte ezt az irodalmi adap­tációt. Ugyanakkor nincs az az érzésünk, hogy „nem tömtük tele a néző száját elromlott zöldséggel“, ha nem kellett ne­ki. „míg egészen friss volt“. A megértéshez és az egyet­értéshez nem a teljes elutasí­táson keresztül vezet az út, ha­nem a jobb kölcsönös megis­merésen át. Ha valamit szeret­nénk a kritikustól, akkor sem­mi esetre sem azt, hogy „néma legyen, mint a hal“. Üdvözöl­nénk a televíziós alkotómun­ka iránti rendszeresebb és mé­lyebb érdeklődést, az egymás iránti bizalmat és a megértést, s talán egyfajta odaadást is eziránt a fiatal, fejlődésben levő művészet iránt. Jozef Puškašnak csalódást kell okoznunk. A televíziónak csakugyan komoly elhatározá­sa, hogy újra bemutatja a Vi­vat Benyovszky! sorozatot. A műsor a bemutatottnak rövidí­tett és átformált változata lesz, melyet sikerrel közvetített a dán, a finn, a jugoszláv, a bol­gár, a magyar, a román és az NDK-beli televízió. Nem a kri­tika ingerlése miatt döntöttünk így. Azt sem akarjuk ezzel be­bizonyítani, hogy a kritika szá­munkra csupán „falra hányt borsó“. Azzal a meggyőződés­sel cselekszünk így, hogy a leg­igazságosabb bíró — az idő. És még másért is, azért, mert nézetünk szerint nem szabad semmibe venni mások tapaszta­latait. És lehet, talán azért is, mert a saját véleményünket nem tekintjük egyedül helyes­nek és örökérvényűnek ... A Szlovák Televízió müsor-f őszerkeszt őségé 0 0 0 Örülünk neki, hogy jószán­dékú kritikánk nem maradt visszhangtalan és hogy közzé- tehettük a fenti véleményt — noha nem fogadhatjuk el min­den magyarázatát és következ­tetését, és úgy látjuk, hogy egyes érvei ellent is monda­nak egymásnak. A Fiaink című sorozatról egyenesen a televí­zióban mondtak „még kritiku­sabb szavakat, mint amilyenek napvilágot láttak a recenziók­ban és a kritikákban“ (ezek önmagukban is eléggé „csípő­sek“ voltak). A műsor azonban „ötnél magasabb elégedettségi indexszámot“ ért el, így tehát ismét közvetítik. Föltesszük a kérdést: ezzel csakugyan sem­mit sem abszolutizáltak az il­letékesek? Szerintünk igen, és ezt pontosan meg is tudjuk ne­vezni: 500 szlovákiai és 500 csehországi kiválasztott néző (közöttük végzik el ugyanis a szokványos vizsgálatokat) íté­lete döntő volt nemcsak a kri­tika akaratával, hanem a tele­vízió felelős műsorszerkesztő dolgozóinak akaratával szem­ben is. A — sokféle torzításra alkalmat adó — szociológiai felmérések eredményei alapján született mechanikus és pasz- szív döntéseket károsaknak tartjuk. A televíziós, film- vagy más művészeti alkotásoknak mennyiségi, statisztikai muta­tókhoz való hozzáidomítása idegen a szocializmus művé­szetfelfogása számára; ha csu­pán ezekről a szempontokról volna szó, bizonyára nem jelen­tene problémát elárasztani filmszínházainkat vagy éppen a televíziót az Állkapcsok-hoz vagy a Szerelmes könyvhöz hasonló produkciókkal vagy ol­csó komédiákkal és sorozatok­kal. Elvégre ezt így praktizál­ja számos nyugati tv- és film­társaság, amelyek saját szocio­lógiai felméréseket végeznek, mégpedig nemegyszer sokkal nagyobb méretüeket, és tökéle­tesebb számítóapparátussal — megállapítják a nézők hangula­tát, kedélyállapotát, ízlését és a széles publikum különböző rétegeinek érdeklődési körét, hogy mindezekre a kommersz produkció gyorsan és pontosan reagálhasson, hogy „el ne úsz- szanak“ a feltételezett bevéte­lek. Mindannyian tudjuk, hogy a művészeti alkotások esetében milyen feladatok és funkciók kerülnek előtérbe a szocializ­mus feltételei között: világné­zeti. erkölcsi és esztétikai ne­velés, a néző tudatára gyako­rolt aktív politikai hatás — mindez nem kell, hogy mindig „tömeges“ és „népszerű“ le­gyen és főként végképp nem biztos, hogy mindez mérhető valamiféle .,elégedettségi in­dexszel“. Ennél nehezebb és igényesebb a szocialista műsor- ipulitika iképzése. ennél nehe­zebb és igényesebb a szocialis­ta művészeti Hisszük, hogy a hasonló me­chanikus, indokolatlan dönté­sek csak ritkák a televíziós gyakorlatban. A szociológiai felmérésnek is megvan a maga funkciója, ám sohasem vállal­hatja magára a minőség szabá­lyozójának vagy döntőbírójá­nak a feladatát. Ezt jól tanú síthatja éppen a szóban forgó Mario és a varázsló című adap­táció. Meggyőződésünk, hogy bemutatóját a nézők egy meg­határozott köre kedvezően fo­gadta és nagyra értékelte, ám ezeknek a nézőknek a köre nem feltétlenül fedte a „meg­kérdezettek“ körét, azaz: nem egyezett a szociális mintával. E vonatkozásban bizonyára hasznára válna a televízió dol­gozóinak, ha megismernék azt az álláspontot a kritikáról, mely a színművészek egyik nemrégi szemináriumán hang­zott el: „Minden mű többé-ke- vésbé számol a nézők egy bi­zonyos rétegével, előnyben ré­szesíti a valóság 'művészi kó­dolásának bizonyos módját, amely a nivellizált befogadás­nál csak nagyon ritkán érvé­nyesül ... A nézők között vég­zett előzetes statisztikai felmé­réseknek mint megbízható mi­nőségmutatóknak a felhaszná­lása később nagyon hatékonyan befolyásolja, ködössé teszi vagy teljesen felborítja az érték- rendszert.“ (J. Uličný A tévé­alkotás és a kritika című be­számolójából.) A — nemzetközi elismerést szerzett! — Mario és a varázs­ló című tévéadaptáció alkotói­val folytatott beszélgetés csak egyik formája volt a tévéné­zőkre gyakorolt érzékeny és átgondolt hatásnak. Mindig e formákat keressük: vigyük kö­zelebb egymáshoz a szándékot és a kiemelkedő mű megvaló­sítását, próbálkozzunk meg „kí­vülről* tekinteni az alkotásra, a teoretikus vagy a kritikus szemével nézni, szélesebb ösz- szefüggésekbe helyezni a mű­vet, hangsúlyozni a nem ha­gyományos eljárásokat és a si­kereket más fórumokon stb. Az ismétlés visszhangja aztán per­sze högy törvényszerű volt. A Vivat, BenyovszkyI sorozat rövidített és módosított válto­zata nem tesz bennünket derű­látókká az állítólagos külföldi sikeres közvetítései ellenére sem. Még egyszer megismétel­jük: a siker nem jelent mindig értéket. A Benyovszky-sorozat premierje után hiába kerestük eiz utóbbit. Ebben az esetben egyébiránt is nehéz érvelni a kritika és a nézők szöges el­lentétben álló véleményével. Egészében véve mindkét fél egyazon állásponton volt. Tudatában vagyunk, hogy a tévékritikának elég sok fogya­tékossága van, hogy meglehe­tősen szórványos és sok eset­ben ijem könnyíti meg a tévé­művészek tájékozódását. Az értékelésben fellelhető ellenté­tek, a szubjektivizmus és az egyoldalúság nem megtévesztő tényezők. A jó kritika is szub­jektív, a mű némely részét előnyben részesíti, másokat háttérbe szorítja. Minden kriti­ka gondolkodásra késztethet, párbeszédet, konstruktív vitát szülhet. A közös alapállás, az azonos célok ós eredmények felől, az alkotóknak és a kri­tikusoknak a fejlődő tévéművé­szetért való együttes felelőssé­ge felől természetesen nincse­nek kétségeink. Szurkolunk a televíziónak: tudjuk, milyen fe­szültség között közvetít, milye­nek a gyártási tervek, termi­nusok, kapacitások, mennyire megnövekedett a műsorsugár­zási idő. Közös érdekünk, hogy ehhez az időhöz még hozzáte­gyünk valamit: a művészi té­véalkotás minőségével szem­ben támasztott igényességün­ket. A Pravda kulturális rovata szovjet fiira mmm A SÜLT KRUMPLI ÜNNEPE Az ukrán film legértékesebb irányzata Dovzsenko nyomán a paraszti hagyományokat élesztgeti, a népművészetet je­leníti meg filmen. Ilyen bal- ladás tömörségű népi stilizá- ció jellemzi Jurij lljenko mun­káit is, akinek az 1971-es moszkvai fesztiválon kitünte­tett s nálunk is vei ítélt filmje, a Fekete tollú fehér madár még sokáig megmarad emléke­zetünkben zolta meg — a napjainkban játszódó történetbe ágyazta. A cselekmény azonban túlságosan szerteágazó, emiatt a füzérnek nem minden szeme illeszkedik egységesen a fonalra, A film láttató képzelettel megformált mű, minden kockája magán vi­seli a rendező sajátos kézje­gyét. S bár az alkotás formai­lag nem elég tiszta, vitathatat­lan, hogy egy-egy részlete szép, 'tpondoif A sült krumpli ünnepe című film egyik megható részlete Az egyéni stílusú ás látásmó­dú rendező most új alkotással mutatkozik be. Megtörtént eset ihlette őt A sült krumpli ün­nepe című film elkészítésére. A második világháború vérziva­taros éveiben A. A. Gyerevszka- ja asszony negyvennyolc kü­lönböző nemzetiségű, árván ma­radt gyermeket vett magához, hogy oltalmazza őket, s meg­próbálja pótolni számukra az otthon melegét. Az asszony az­óta már távozott az élők so­rából, de „gyermekei“ rend­szeresen találkoznak, terített asztalhoz ülnek, amelyről — emlékeztetőül az ínséges na­pokra — nem hiányzik a pá­rolgó sült krumpli sem. Jurij lljenko mozaikszerűen építette fel filmjét; az emlék­képeket — melyekben a hábo­rú éveit ábrázolta, s az ön­feláldozó asszony jellemét raj­Az alkotó — jóllehet a té­ma érzelgősségre csábít és magában rejti a patetikus áb­rázolás veszélyét — kerülte a felesleges stilizálást, fellengzős- séget, s ügyelt arra, hogy film­jébe ne keveredjenek disszo­náns felhangok. Nyelvezete egyszerű, nem alkalmazott jel­képeket, ábrázolásmódja mér­téktartó. A mű emberi érzések­kel telített, az egyes képsoro­kat mélységes humanizmus, a gyöngéd anyai szeretetből ára­dó melegség hatja át. Az értékek között kell em­líteni nem utolsósorban a szí­nészi alakítást. Ljudmila Jef'i- menko az anya alakjába egy egész sorsot és drámai akara­tot tudott varázsolni. Mindem képben együtt él a rendező képzeletével, s önmagával te­szi teljessé a sokszínűén meg­rajzolt anya figuráját. EGY KOMMUNISTA ÉLETE Két dokumentumfilm ötvöze­te az Egy kommunista élete. Az első Leonyid Brezsnyevnek, az SZKP KB első titkárának politikai életútját eleveníti meg a nézők előtt. Igor Besszara- bov rendező és munkatársai archívumok tucatjait búvárkod- ták végig, régi filmtekercsek seit és a szocializmus építésé­ben elért eredményeit. A másik montázsfilm — Je­leňa Vernyiseva munkája — a Szovjetunió történelmének leg­fényesebb fejezeteit ábrázolja. Az alkotók aprólékos gonddal, logikus és világos szerkesztés­sel összeállított filmmel emlé­Jelenet az Egy kommunista élete című dokumentumfilmből tízezer métereit pörgették le, hogy eddig még soha nem, vagy csuk ritkán látott felvé­telekkel dokumentálják Leo­nyid Brezsnyev munkásságának több mint négy évtizedét. A kezdő képsorok a harmin­cas éveket idézik fel, amikor Leonyid Brezsnyev fiatal mér­nökként a dnyepropetrovszki üzemben dolgozott. Majd meg­elevenedtek a háború évei... az újjáépítés időszaka... az ötvenes évek ... a világűr meg­hódítása ... aztán L. I. Brezs- nyevet, az SZKP KB első titká­rává választják. Az első rész a XXV. pártkongresszuson el­hangzott Brezsnyev-beszéd leg­jelentősebb fejezeteinek felidé­zésével ér véget, dokumentálva a Szovjetunió békés törekvé­keztetik a nézőt a szovjetor­szág elmúlt hat évtizedére. Az Októberi Forradalom utáni éve­ket fényképek és írott-nyomta­tott dokumentumok idézik föl; mozgófényképek kísérik végig Lenin munkásságának jelentő­sebb* mozzanatait. A fasizmus felett aratott győzelem napját, majd a második világháborút követő éveket idéző feltvételek az objektív tájékoztatás mellett a szinte soha nem látott kép­sorok izgalmát is hordozzák. Szemlélteti a film a Szovjet­unió internacionalista és béke- politikáját is. A narrátorszöveg helyenkénti pátoszát leszámít­va az Egy kommunista élete tisztességes és hű dokumentu­ma a Szovjetunió törekvéseinek és a szocialista építőmunka el­múlt hat évtizedének. —ym— 1978. XI. 21

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents