Új Szó, 1978. október (31. évfolyam, 272-301. szám)
1978-10-09 / 278. szám, hétfő
Borisz Aprílov Á titokzatos illat N em tudom, hogy frft/fdft, nem érdeklődtem e nö* vény neve felől, de sárga szára valósággoi lángolt a tisztáson, akár a meggyújtott gyertya. Leszakítottam e.gy virágot és hazahoztam. Még nem nyílt ki, de reménykedtem, hogy amikor majd vázába teszem, ez is megtörténik. Másnap aztán rengeteg apró virág ragyogott a száron, csecsemők szeméhez hasonló, s fényük betöltötte a kandalló fölötti homályos teret. A virág valósággal magúba szívta a napfényt, s most ronda szobámban minden irányba szórta a sugarakat, egészen a mennyezet stukkódíszítéséig, ahonnan pókok álnok hallgatása leselkedett reám. Életemben először hoztam haza virágot, s íme kiderült, hogy a virág máris megtanított néhány dologra. Mindenekelőtt, neki köszönhetően felfigyeltem a szobában uralkodó rendetlenségre — emitt egy le dobott pizsama, arrább a papucsaim, a szőnyegen hamutartók, gramofonlemezek borítóinak százai Mozart és Brahms sértődött arcképeivel. A polcra helyeztem őket, a papucsok helyet foglaltak az ágy alatt, az ingeket és nadrágokat beraktam a szekrénybe. S csak ekkor vettem észre a port. Bekapcsoltam porszívót, kidobtam a szivarvégeket a hamutartóból, letöröltem a port a bútorokról, melyek csillogni kezdtek, a szoba pedig ragyogni a tisztaságtól, Hirtelen szomorú lettem és maGyökeres György felvétele gányos. Látni kívántam valakit. A telefonhoz léptem, fölhívtam néhány barátomat, s nemsokára négyen meg is érkeztek. így aztán öten telepedtünk az asztalhoz, amelyen négy üveg vodka állt. — Különös egy virág —• jegyezte meg egyikük. — Valóban különös — erősítette a másik. — Egés2 egyszerűen gyönyörű — egyeztem bele. — Hülyeség! — mondta fi harmadik és kinta vodkáját. — Ez valami gyom. — Tulajdonképpen igaz... De én mégis azt hittem, virág. — Miféle virág?! Burján! Azok közül is a legközönségesebb. — Miért? — érdeklődtem. — Mi benne a közönséges? — Tele van á mező vele — felelte egyikük. — Dunát lehet vele rekeszteni. — Erről van szó — legyintett a másik. — Mindenütt ott tenyészik. — Mit mind beszéltek róla — burján! — Én nem tudom, mit mondjak — próbálkoztam újra. — Nekem tetszik. — Nem is arról van szó, hogy nem szép. Sőt! De mégiscsak gyom. — Abszolúté gyom! — Én einézegettem — állította másik barátom. — Minden virága gyönyörű, mint egy külön kis napsugaras történet, de... — A pártái valósággal fulladoznak a gyöngédségtől, de azért csak burján. — Ide figyeljetek! — Már majdnem felrobbantam. — Tudom, hogy burján, de szép, nem? Nézzétek meg figyelmesen, s mondjátok meg, nem szebb-e a többi virágnál? — Szép. szép, senki se mondja, hogy nem szép, de mindenki látja, hogy gyom. — De szép! — kiáltottam. — De gyom! Nem bírtam tovább és elzavartam a vendégeimet. Elmentek csodálkozva s kissé ijedten. Sarkukra vágtam az ajtót s a kandallóhoz léptem. Az apró virágok csokra kedvesen szikrázott, a valakitől állandóan függők — kutyák vagy emberek — szolgalelküségével. Leültem a székre. Ittam egy keveset, s újra nézegetni kezdtem a váza fölötti sárga csillagképet. A virág valósággal szégyenkezett s mintha szabadkozott volna valamilyen bűnök miatt. Százszor is megszagoltam már, s tudtam, hogy nincs semmiféle illata, de most úgy tűnt, hogy megtöltötte a szobámat jószaggal, ami a köszönet egyértelmű kifejezése volt, a köztünk kialakult kapcsolat őszinte elismerése. Megborzongtam a meglepetéstől. Kinyújtottam a kezem s gyöngéden megsimogattam a virágot. Ekkor megszólalt a csengő. Az öreg Ivánka jött, a liftesnőnk, s két leva hatvanat követelt tőlem, ma sem tudom, miért. Míg a zsebeimben kutattam, azt mondta: — Ejnye, fiam, hát miért tettél ilyen burjánt a vázába?! Nem találtál igazi virágot, mi? Odaadtam a pénzt. — Hiszen ez a legközönségesebb burján! Efféle virágokra mi rá se nézünk, gyökerestül szoktuk kitépni... Mennyi aprót is kell visszaadjak, mi? Mennyit is, negyvenet, de azt hiszem, nincs,.. Ha nincs, hát nem kell visszaadni — mondtam. — De miért raktad a kandallóra azt a burjánt? — Viszontlátásra! Hirtelen heves vágyat éreztem, hogy megcsókoljak egy nőt, s újra a virághoz érintettem az arcom. Aztán ledőltem a heve- rőre, örülve a szoba tiszta levegőjének, szabadságomnak s az egyedüllétnek. Keresni kezdtem a nagy pókot, hiányozni is kezdett már, de nem láttam sehol, s újra lehunytam a szemem ... S akkor megéreztem a sok apró részből álló nagy virág átható illatát. Ezerszeresen áldottam őt, de ismét elfogott a vágy, hogy megcsókoljak valakit. Fölvettem a telefon- kagylót. 0, hála az égnek, otthon találtam, őt, akit szerettem csókolni, s aki kész volt a nap s az éj bármely órájában átvágni prérin, pampán és tajgán, csakhogy hozzám jöhessen. Kinyitottam az ajtót és bevezettem őt a szobába. Szétnézett, tágra nyitotta a szemét és kijelentette, hogy itt egy másik nő járt. A szoba nagyon tiszta, nyilván valami más nő járt nálam, ezt pedig ő nem bírja elviselni, éppen ezért most azonnal elmegy, és az életben többé át nem lépi a küszöböm. Próbáltam gyorsan meggyőzni, de úgy tűnik, nem sikerült. A többit megtette Brahms. Imádta Brahmsot, s a mester illően megtette kötelességét. — Ez a szoba csupán Brahmsért van — mondta barátnőm. — Nem tudom, miért, de ez a szoba csak Brahms muzsikájáért létezik. A világítás teszi vagy a bútorzat, nem tudom pontosan, lehet csupán az, hogy itt állandó a rendetlenség, de ez a szoba csupán Brahmsért van. — Van valami benne — .egyeztem bele, s hozzáhajoltam, hogy megcsókoljam. — Várj — mondta. >— Mi baj — kérdeztem. — Ezek a poharak. — Mi van velük? — Miféle poharak ezek?... Vendégeid voltak. Nők jártak itt. Ezek női poharak! — Hogyhogy női poharak? — Egyszerűen. Ezekből a poharakból női illat száll. — Mélyet szippantott a levegőből. — Világos, nők voltak. Mit kerestek itt? — Nálam csak férfiak voltak >— feleltem. — Egyetlen nő sem volt köztünk. Te vagy Itt az első. Mióta? — pillantott rám. *— Azóta ľ — néztem egyenesen a szemébe. — Biztos vagy benne? — Hidd el... — Hajlandó vagyok elhinni — szólt. — Mért ne hinném? De olyan furcsa mégis. — Mélyet lélegzett. — Erős női illatot érzek. Te pedig azt állítod, hogy itt semmiféle nő nem volt. — Nem volt. — Elhiszem, tudod, hogy szeretek hinni neked, de ez az illat... — Milyen illat? — Egy ízléses nőé! •— Miért ízléses? Mit akarsz tulajdonképpen?-— Tudja a dög, milyen part fümöt Használjon. Ez nem va* lami olcsó tőmegszag, ez valami finomság, ami legkevesebb harminckét levába kerül. Hát rendben vagyunk, viszontlátásra! — Várj! — Te ajándékoztad neki ezt a parfümöt? — Hallgass rám végre! —* keltem ki magamból. — Csóko- lózni akarok, öntsünk tiszta vizet a pohárba, s kezdjük el..,- Ogy gondolom, hogy ez az 11« lat a virágtól származik. — Melyik virágtól? — Amelyik a vázában van, — S ezt te virágnak nevezed? Tudod te, hogy mit raktál a vázába? Egy gyomot. Ebbe az iparművészeti remekbe egy pofátlan gyomot tettél, amit pillanatok alatt ki kell dobni az ablakon, ha egyáltalán jelentek még valamit a számodra. Ha pedig nem, hát tedd meg legalább Brahmsért. S hol szedted össze ezt a hülye kórót? — A mezőn. Mikor? — Tegnap. — Mit csináltál te a mezőn?! — Semmit. Sétáltam. — Kivel? — Egyedül. >— Azonnal dobd ki ezt a szemetet az ablakon! Ez a nő már nem volt alkal* más a csókolózásra, s így kikf- sértem a ajtón. Távozása előtt még megkért, hogy legalább a Brahms-lemezt vegyem le a lemezjátszóról. Kérését teljesítettem. Üjra csönd és nyugalom szállt a szobára, újra szabad voltam és magányos, s hirtelen úgy tűnt, a pók megint megjelent a sarokban, a vázában pedig min« den eddiginél erősebben szikrázott a sárga virág. S valami csodás titokzatos illat áradt belőle. KIRÄLY LÁSZLÓ fordításéi Jugoszláviai szlovák költők versei PAĽO BOHUŠ Akiket meggyíírüzött az élet Megtudtam, hogy érzi magát a gombostűn az eleven bogár, ha pirinyó lábaival csak evez,' de az életbe nem térhet vissza, sem a halálba nem menekülhet. Rágószervét a bogár nyitja-zárja, mintegy néma könyörgésben, de parányi érvei a gombostű fejéig sem érnek el; bogár monológok nem valók emlékiratokba. Minden nap új rettegéssel döfi át s gondok marólúgjával loccsantja nyakon az embert, de az éj sem merít tewg> minket a feledésben. Gégénkén a pánik vonójával mindig más kétség muzsikál. Madarakként bilinccsel meggyűrűzötten, lovakként megzabolázottan, bogárként tűre szúrtan, szóval megajándékozottan lábunkkal mi is csak evezünk. Nem térhetünk vissza az életbe, sem a halálba nem menekülhetünk. ló feküdni csak, szomjunkat ostobaságok edényéből oltani, ha egyszer ugrálnunk, a gombostű eszén túljárnunk nem lehet. Jó a döféseket nyugtalanság és indulat nélkül fogadni el. MICHAL BABINKA Az akarat gyümölcse Elmégy mellettem és meg nem ismersz mert nem nyújtom odo a kezem: sűrűbb lett a vérem s nem akor o kíváncsiak kedvéért fürgén áromlard sötétebb lett o szemem hogy több meleget őrizzen a lótszatnyugolom felszíne alott összefonódtam egy magába vonulóval akit olykor föl sem ismerek most is nézd egymást keressük kettesben könnyebb építkezni a szeles oldalon kettesben könnyebb hinni embernek is árnyéknak is meg könnyebb kiszűrni egyetlen hangot oly temérdek vallomás és némaság összecsengő játékából elmégy mellettem s nem foglak látni ahogyan látni szoktalak mikor csupasz dühöm lökéseivel a tanácstalanságot szárítgattam szemedből s vakondként téptem az éjek gyökérzetét amivel fekélyeidet tápláltad és sandán éltem talán csak azért hogy egyszer megkeményült pillanattá változz aminek ege van és formája van és csobogása az árban Kell hogy legyen oz embernek egy pillanota am? már nincs amiről le kellett mondania s közben nőni tovább és keményedni és karsztosodni hogy ne ismerjen hogy ne ismerjék hogy meg ne tántorodjék hogy meg ne tántorítsák hogy fölbukjék ha majd sokan haldokolnak arccal előre bukjék szokott látszólagos magányában a röggel ölelni arccal lefelé férfiason elrendeltetésben KONCSOL LÁSZLÓ (ordítása! 1978. X. 9. 4
