Új Szó, 1978. szeptember (31. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-25 / 265. szám, hétfő
Karinthy Frigyes RÁDIÓ Harmadik napja dühöngött a tenger, és a hajótörött abbahagyta az evezést, eldobva a csonka vasdarnbot, amit a gőzös korlátjából tört le, és a ke zében maradt, mikor a vízbe zuhant. Eldobta a vasdarabot, úgyis hiába, és beigazította Párizst, az Opéra Comique előadását, háromszázhuszonhárom hullámhosszra. A deszkadarabon kívül ugyanis, amire felkapaszkodott, amikor örvénylő habok közt az utolsó árboc is eltűnt a víz alatt, maradt még valamije: egy rádiókészülék antennástul. Tudja Isten, hogy került a kezébe. Ott úszkált, vízhatlan dobozban a romok közt, amiik után kétségbeesetten kapkodott az első órákban. Egy doboz kétszersült is volt a közelben, és őszintén szólva, jobb szerette volna azt kihálászni a rádió- készülék helyett. De a kétszer- sültet elvitte egy ágaskodó hűl lám, nem érte utol — a következő hullám azonban egyenesen feldobta a deszikaszálra ezt a készüléket. És miközben fuldokolva kereste az egyensúlyt, hogy valamiképpen lovagolva megülje a deszkát, egyszerre csak megszólalt mellette Jad- lowker érces baritonja. A „Tos- cá“-ból énekelt, nagyon meghatóan, a nagy áriát, hogy aszón- gya „Meg kell ma halnom, bárhogy vágyom élni, tratata, rata- ta ..A hajótörött csodálkozva fordult meg, aztán okosan bólintott — persze, Prága volt bekapcsolva és még emlékezett rá, olvasta előző reggel, hogy Jadlowker Prágában énekel. Az első napokban kicsit zavarta a dolog. Rettenetesen hideg volt, a jéghegyből, ami Összezúzta « hajót, törmelékek váltak le, és lehűtötték a vizet. A szél is megfordult, és vissza* felé vitte sejtelme se volt, hol lehet, csak annyi, hogy valahol az óceán közepén, és hogy nincs remény. Ingéből zászlót csinált, de aztán erről is lemondott, és visszacsavarta inkább a deszkára. Egy eápa csapott el mellette, hátára fordulva, csattogó fogakkal, de riadtan hőköli vissza — Reinhardt professzor tartott előadást Drezdában, az új szín- padrendezés esztétikájáról, és a hangerösítő jól működött. Isz- kolt a cápa, nem is látta többé. Ekkor mosolyogva fordult a rádió felé, megveregette a vállát, és ettől fogva az utolsó percig Jóban voltak. Különösen most, hogy a vasdarabot is eldobta, mint fölösleges erőfeszítés forrását, és ketten maradtak: ő meg a rádió. Jó bartársnak bizonyult, legalábbis nem unalmas partnernak. Reggel dermedt álmából a New York-i jazzband erőteljes akkordjaival ébresztette fel: ebből tudta meg egyszersmind, hogy fölösleges hiábavaló illúziókkal izgatnia magát. Amerikában most este van, Berlinben hajnal, part nem is lehet a közelben. Átadhatja magát a zavartalan művészi élvezetnek. Délelőtt spanyolul tanult egy kitűnő filológustól, aki Bar- celónában adott ilyentájban nyelvleckéket a rádióba. Délben érdeklődéssel hallgatta meg a londoni tőzsdejelentést, összehasonlítva a berlinivel, mm ... Kö nözsi István felvétele ami felóra múlva következett. Ebéd után Oszkár bácsi mesélt Budapesten a jő kis Aladárról és a haszontalan Alajosról. Három óra felé egy párizsi szállodák) ráiy adta elő emlékiratait a sza kácsmű v észe t bírod almából — recepteket közölt, eredeti szabadalmait előételekhez és pástétomokhoz. Aztán tánczene Milánéban. Egy propagandaelőadás Moszkvából, a szociális termelés előnyeiről különösen lekötötte a figyelmét. Megállapította, hogy Moissi remekül szavalja még mindig az „Erlkönig“-et, külö nősen a borzalmas részleteket domborítja jól, viszont Mistin- guette határozottan hanyatlik. Kárörömmel vette tudomásul, hogy Shaw Bernát nem hajlandó több rádiódarabot írni, de a weimari harangjáték kitűnően érvényesül, valamint a madárcsicsergés is az epsomi mezőkön. Papírforma szerint kiszámította, hogy az auteili versenyen okvetlenül Dear me fut be a nagydíjra, és hogy a nyu- gat-eurójiai szaktekintélyek szerint az idén frakkhoz csak kötött nyakkendőt lehet hordani. Briand kompromisszumos tervezetével nem tudott teljesen egyetérteni, viszont örömmel ismerte el, hogy Lloyd George jóslata a nemzetközi konferenciáról majdnem százszázalékig bevált. A bubifrizuráról osztotta Romain Rolland nézetét, ám a spiritiszták hidegen hagyták — valamint némi túlzást gyanított Bicsérdy állítása mögött, aki Mezdezdannal együtt hirdette szerte a világban, hogy a boldogságot csak a hitvány érzéki örömöktől megszabadult magányos lélek ismerheti meg, egyedül lebegve a Szeretet Óceánján. Közvetlen békés, csendes elmúlása előtt még volt egy személyes nagy öröme is. Bécsben egy Kutykai Nusi nevű énekesnőt jelentettek be következő számnak: az illetőt, mielőtt hajóra szállt, ő képeztette és taníttatta ki. Néhány kupiét énekelt a rádióba, és a hajótörött boldogan konstatálta, hogy önzetlensége nem veszett kárba — Kutykai kisasszony pompás humorú és nagyon kedves előadónak bizonyult — egészen valószínűnek látszott, hogy például ezzel az „Ö, kisasszony“ kezdetű dallal felveheti a versenyt a legjobb párizsi chanso- nettekkel is. Elmosolyodott, és kilehelte lelkét. A rádió egy római tanár előadását közvetítette éppen a megváltó technika diadalmas fejlődéséről. FRANZ STORCH Különben nem történt semmi Teltek az évek, s a téglahalom maradt. Aki elhaladt mellette, azt a szirénák borzalmas éji zenéjére emlékeztette. Aztán az idő éppúgy tett, mint hasonló esetekben a macska: befödte a kelletmetlent. A szél a kertekből és a háztetőkről port sepert a téglákra, az eső mindent habarccsá kavart össze, s a Nap kőkeménnyé égette a sötét keveréket. Hogy az utolsó nyomok is eltűnjenek, az idő dús fűcsomókkal borította be. Talán jó is, hogy az idő nem hordozza magával múltját a jövőbe — az ember mindenesetre más alkat. A jelent hol a múlttal, hol a jövővel téveszti össze, vagy egyiket a másikhoz méri, vagy pedig mindhárommal oly keveset törődik, hogy semmi gondja ne legyen, vagy mindig a jövőben él, s ezáltal elmulasztja éppen azt, amit életnek nevezünk, vagy csupán a jelenben él, s ennek megfelelően táplálkozik és öltözködik, de sohasem emelkedik alacsonyröptű gondolatai fölé. Lehet, erre gondoltam, amikor egy feszítővassal az idomtalan halomban turkálni kezdtem. A tömör masszából csak nagy erőfeszítéssel lehetett egy-egy követ kitörni. Alatta láthatóvá váltak azok a színtelen, lomha, soklábú bogarak, amelyek a nedves homályban otthonosak, s fényre bukkanva golyóvá zsugorodnak össze. A téglák ahhoz a háromemeletes sarokházhoz tartoztak, amely Immár három évtizede csak az én emlékezetemben élt. A valóságban ezt a helyet sima, zöld gyep borította, amelyen a gyermekek alkalomadtán a labdát rúgták. Odaláttam rájuk a konyhaablakból, hallottam kiabálásukat és fütyörészésüket. Mitsem tudtak arról, hogy a bomba minden födémen áttört anélkül, hogy felrobbant volna, s a pincébe hatolt, ahol a leápykák a bábszínpad előtt ültek. Az óvónéni minden légiriadó idején bábjátékot mutatott be nekik... Mára már harmincéves nők lennének, háziasszonyok, akik piacra járnak, szőnyeget porolnak, kilincset fényeznek; vagy tanítónénik, akik délután halomnyi füzetet javítanak és zongoraórákat adnak; vagy barna, fekete, szőke menyek, akik imádják a tükröt és gyűlölik az öregkort, mivel az öregeknek mindig fecsegniük kell valamiről, s mivel ők maguk, a szemük körül Jelentkező első fincm szarkalábak ellenére fiatalok akarnak maradni. Habarcs, tégla, csomós fű és sok női arc, kifestett és testetlen nők, telt idomúak és kar- csúak, kopogó cipőkkel és színes kendőkkel, s ezek a nők mégis mindnyájan gyermekarcukban rekedtek, tág szemű figyelésben és ösz- szehúzott szemű nevetésben a báb láttán, és semmi sincs a szemükben abból, ami csak később érik meg, és amit szerelemnek nevezünk. Letopogtak a lépcsőn a sírba, amikor a repülőgépek még valahol a tenger fölött suhantak, amikor az az egy bizonyos bomba még a rekeszében húzódott meg. S az ember a pilótafülke plexiüvegje mögött, lábtól nyakig bőrruhájába begombolkozva, arcán oxigénmaszkjával ott ült, s ez az ember a háború végére vagy a légelhárítóra gondolt, amely minden pillanatban lehozhatja őt az égről. A báb pedig mozgott közben, ahogyan már egy paprikajancsi mozogni szokott, és az óvónéni mesterkélt, rikácsoló hangon túlkiabálta saját félelmét. A báb nem azt mondta: „A háború az háború, és senki élete sincs biztonságban“ — a gyerekek úgysem értették volna meg —, hanem azt, hogy: „Szóval megint itt vagytok? Ö, be szép, ó, be szép!“ És egyetlen szó sem esett arról, hogy a katonai térképeken nincs hely a jelzésre: Vigyázat, gyermekekl És a repülőgépben sincs idő arra, hogy ilyen jelzést elolvassanak. És a célzókészülék sem olyan pontos, hogy ezt a jelzést tiszteletben tartsa. Habarcs, tégla, csomós fű, de erről semmit sem tudott a vadászbombázó pilótája. S ha valaha is tudomást szerez róla, hamarosan elfelejti, mert akkoriban ez volt a helyzet, nem más. Megszokottá vált a kis futballpálya. A három- emeletes sarokház valahová a távoli idők ködébe húzódott vissza. Csupán a magas kovácsoltvas kapu tűnt fel az emlékezetemben, s az is csak igen elmosódottan. Az egész városban szétszórtan néhány gyerekfénykép. Ha a bomba nem érkezik, akkor sem létezne a képek és a mintegy harmincéves nők között semmiféle kapcsolat. Csak az idomtalan téglahalom állt a feledés útjában. A feszítővas egyik követ a másik után választotta le, mély üreg keletkezett, de különben nem történt semmi. RITOÖK JÁNOS fordítása KAR SAY KATALIN Fehér-fekete képek 1. kép Reggel. Csontunkba mar a nyirkos köd. Elindulunk ma is. Lassan bontja ki sugárkévéjét a téli nap. Meleget nem ad. 2. kép Roggyant liáz, vakolatban falak, kiömlött ablaküveg, szél duďnrász az ajtórésen. 3. kép Benyitunk. Félhomály, hideg. Öcska vaságyon két meleget sugárzó fekete szempár. Kisgyermekek, félmeztelenül. Tapad rájuk a megszürkült dunyha. Mosolyognak a feléjük nyújtót arcokra, rácsodálkoznak a szorongó, álmélkodó tekintetekre. Arcukon naiv öröm. Felsír a harmadik, egy csecsemő. Megrángatják a bölcsőt. 4. kép Topogunk a hideg helyiségben. Várunk. Talán, hogy kinyújtják kezűket, hogy meleget kérnek. Csönd van. A tehetetlenség kihüti tenyerünk. 5. kép Az anya csavarog. Most nem tudja meg: újra rányitottunk öntudatlan nyomorúságára. MIHAIL ZADORNOV ELŐJEGYZÉSI NAPTÁR HÚSZÉVES KORBAN Legalább olyan jól megtanulok gitározni, ahogyan Gyimka Játsziki Takarékoskodom, hogy divatos bőrkabátot vehessek! Elolvasok minden fantasztikus könyvet! Betömetem a két felső fogamat! Szerelmes leszek! HARMINCÉVES KORBAN Megtanulok angolul, úgy mint Gyima! Takarékoskodom és bőr-< kabátot veszek. Előfizetek a Dreiser-sorozatra! Kihúzatom a két felső fogamat. Talán elválok. Akkor lakást kell cserélnem. Ha nem, akkor ki- tapétáztatom a régit! NEGYVENÉVES KORBAN Külföldre járok, mint Dmitrij! Takarékoskodom, hogy a gyerekeimnek bundát vehessek. Elő* fizetek a Dosztojevszkij-sorozatra! Műfogat csináltatok a kihúzott két felső fogam helyébe! Kihúzatom a négy alsó fogamat. A lakást háromszobásra cserélem. Ha nem, akkor kitapétázta- tom a régit. ÖTVENÉVES KORBAN A fiamat legalább olyan jó főiskolára iratom be, mint amelyikbe Dmitrij Pavlovics vétette fel a fiát. Takarékoskodom, hogy a fiamnak irhabundát vásároljak, egyúttal pedig magamnak műfogsort csináltassak! Legalább az Orvosi Kislexikonra előfizetek! Feleségemmel színházba járok, nyáron pedig elutazom vele a Baltikumba. Utazás előtt kitapétáztatom a lakást. HATVANÉVES KORBAN Unokámat angol nyelvű óvodában helyezem el. Megállapodom egy jó fogorvossal A fiam számára. A feleségemet, Dmitrij Pavlovics segítségével, bejuttatom egy jó kórházba, kivizsgálásra. A könyveim felét eladom, és amikor a feleségem kijön a kórházból, vidéki nyaralót bérelek. Magam nyugdíjba megyek, és szintén odaköltözöm. El ne felejtsem magammal vinni a Tolsztoj-kötetet. Hiszen valamikor mégiscsak el kell olvasni! HETVENÉVES KORBAN Tegnap voltam hetvenesztendős! Meglátogatott Gyima és Válja. Olyan murit csaptunk, mint húszéves korunkban! Gyima még azt is mondta, hogy irigyel engem. Kiderült, mindig arról ábrándozott, hogy ugyanolyan remekül tervezze mog az életét, mint én! De sehogy sem sikerült• GELLERT GYÖRGY fordítása 1978. IX. 25.
