Új Szó, 1978. augusztus (31. évfolyam, 210-240. szám)

1978-08-08 / 217. szám, kedd

MIÉRT NE ISMERHETNÉNK MEG EGYMÁST?

„Sokat beszéltünk arról, hogy sokkal jobban kellene ismernünk egymást. Például több cseh szakember elárulta, hogy a zeleňečiekrôl /már mint együttesükről) itt hallottak először. Pironkodva vallottuk be, hogy mi is“ — állítja Szilvássy József, a kazincbarcikai országos színjátszó fesztiválról írott „A negyedik fal nélkül“ című cikkében -az Oj Szó július 20-i számában. Sajnos, nem azért fogtam tollat, hogy megcáfoljam az állítását, hanem mert nekem Is be kell vallanom, sosem hallottam az említett együttesről. Éppen ezért nem polemizálni szeretnék vele, hanem néhány dologgal alátámasztani állítását, és amennyiben részemről ez egyáltalán lehetséges, néhány javaslatot tenni ennek az áldatlannak nevezhető állapotnak a megszüntetésére.

De kezdjük az eledén. Már az irodalmi színpadi mozgalom kibontakozásának idején elkezdődött. Azt hittük, hogy mindenki mindenkit Ismer, hiszen csak maroknyian voltunk. Neves szakemberek vezettek be a mesterség titkaiba, éjszakába nyúló vitákat folytattunk az új lehetőségekről, sőt, egyszer elmentünk a prostéjovi fesztiválra is, de már az elején elhatároltuk magunkat a színjátszástól, és nem kerestük rendezőikkel a kapcsolatot. Később ugyan megtörtént a két irányzat egyesítése egy rendezői tanfolyamon, de kapcsolataink ezután is jobbára csak az elmélet szintjén maradtak. A kevés élcsoport közül is csak keveset láttunk játszani, igazán dolgozni még egymást sem, és a legutóbbi Jókai-napokon már az irodalmi színpadok sem látták egymás fellépését. Az egyik fő hiányosság azonban az, hogy nálunk — ellentétben

A műkedvelő rendezők gondjairól

például több testvéri szociális* ta ország hasonló mozgalmával — még ma sem akarják elhinni a szakemberek, de még némely rendező sem, hogy a színjátszás egy és oszthatatlan. Tamáskodásukkal felaprózzák a mozgalmat és lazítják a kapcsolatteremtés lehetőségeit. Kereken ki kell mondanunk, hogy mi, a műkedvelő színjátszás művelői csak madártávlatból vagy egyáltalán nem ismerjük egymást.

Hogy lehet tehát, hogy megismerjük a szlovák, a cseh vagy — horribile dictu — amit Szigeti László több cikkében is javasolt, a határainkon tüli műkedvelő színjátszást? Az utóbbi időben ez egyre gyakrabban felmerülő kérdés, és tennünk is kellene valamit már ezen a téren. Próbáljuk tehát meghatározni, milyen igényei lehetnek egy mai műkedvelőnek a kapcsolatteremtés és szakmai fejlődés szempontjából:

1. Elméleti képzés és véleménycsere kollégáival. 2. Látogathassa a hazai műkedvelő mozgalom rendezvényeit, figyelemmel kísérhesse hazai, rendezőtársai munkáját. 3. Látogathassa a hivatásos színházak rendezvényeit és a színházi előadásokat. 4. Látogathassa a külföldi amatőr rendezvényeket. 5. Látogathassa a környező országok színházait, fesztiváljait, nyári rendezvényeit és a nemzetközi fesztiváljait.

Az elméleti képzést a tanfolyamok nagyjából — részlegesen — megoldják, bár ezzel a kérdéssel nem ártana bővebben is foglalkozni. A műkedvelő rendezvények látogatási lehetőségei már hazai vonatkozásban is korlátozottak. Hírt ugyanis nem kap a műkedvelő rendező csak a Jókai-napok- ról, amit egyébként — másról és másokról — megtud, a véletlen műve. Ahhoz pedig, hogy elmenjünk egy cseh vagy szlovák amatőr fesztiválra, tudnunk kellene, hogy hol, ki, mikor és milyen műsorral rendezi, milyenek a környéken az elszállásolási lehetőségek, a legfőbb, hogy milyen esélyünk van az előadások megtekintésére. Ugyanez vonatkozik a külföldi amatőr rendezvényekre is.

De melyik intézmény az, amely biztosítja a fent említett információkat és lehetőségeket? Jelenlegi irányítóink és patrónusaink, « Népművelési Intézet és a CSEMADOK KB illetékes osztálya aligha kompetens ebben. Csak akkor volna rá lehetőség, ha a népművelés hivatalos szerveinek irányításával országos szinten műkedvelő színjátszó szövetség, társulás vagy más ehhez hasonló alakulna, amelynek többek között ez lenne a feladata.

Mindez persze csak egy cikk kapcsán felmerülő ötlet vázlata, amelyet alaposabban hivatalos fórumon kellene kidolgozni és országos szinten megtárgyalni a realizálás lehetőségeit. A mozgalom ugyanis mennyiségileg és minőségileg is kinőtte azokat a kereteket, amelyek között dolgozik.

Ha ezt a csoportosulást hazai szinten a cseh és szlovák műkedvelés hivatalos szerveivel megteremtettük, segítségével kölcsönösen tájékozódtunk hazai műkedvelésünk házatá- járói, akkor kezdhetjük csak a kapcsolatokat keresni a külfölddel, mert az, hogy egy- Higy csoportot meghívunk szerepelni fesztiváljainkra vagy szakembereket előadni — mint azt az idézett cikk befejező része is hangsúlyozza — ma már nem elegendő.

VAS OTTÖ

Dalos, táncos kalákában

Gondolatok a VI. Duna menti folklór fesztiválról

A kalocsai folklórfeszVvál- nak nemzetközi hírneve, rangja van. Bács-Kiskun megye tíz esztendővel ezelőtt rendezte meg először a Duna bal partján — Kalocsán és Baján — a népművészet e szép ünnepét. Ez a rendezvény egy évtized alatt a Duna völgyi országokra, Európa nagyrészére vonzást gyakorló nemzetközi találkozóvá vált, a népművészet sajátos hangján hirdeti és erősíti a béke és barátság, a népek közötti megértés és együttműködés gondolatát.

Néptáncosok, népdalkörök találkozói, írók, költők népművészetről szóló vallomásai, a népművészet mestereinek bemutatói, valamint színvonalas kiál'ítások tették a folk’ór iránt érdeklődők tízezrei számára kiemelkedő eseménnyé, maradandó élménnyé e faszti- vá r, amelynek célja, h így á Duna menti népek a népművészet nagy küldetését — a nemzeti önismeret őrzését és a nemzetköziség eszméiének népeket összekapcsoló erejét — rnb d magasabb sz’nten szolgálják.

A VI. Duna men.i folklór fesztivál ez alkalommal Tolna megyével bővült ki, mivel a

Henry Moore 80 éves

Erőben, egészségben ünnepli születésnapját ez idén is Henry Moore. Pedig az elmúlt napokban épp a 80. köszöntött rá, s ő a feje fölött eljárt időbe oly igen sokat dolgozott, hogy más, kevésbé erős szellem vagy kevésbé megedzett test bizonnyal belefáradt volna, beleroppant volna. Igaz, Henry Moore mindenképpen kivétel a szobrászok közt is, az emberek közt Is. Teremtő elme, ki formátumra Picassőhoz, Brancusihoz mérhető — Picasso szertelensége és Brancusi ösztönössége nélkül. Moore fegyelmezett és tudatos tehetség. S épp ezért összegezésre és új dolgok teremtésére egyképpen, s egyszerre hivatott.

Műveit nézve — rajzaiban elmerülve, szobrainak egyértelmű plaszticitását, közlésük egyszerű biztonságát megcsodálva — tevékenységében először az újító véteti észre magát. Természetesen, hiszen amit adott, nagyon nagy dolog: megtanította a szobrászokat a dolgokról konkrétan beszélő, ám ugyanakkor tőlük elszakadni Is tudó, Immár nem szolgáló, hanem meghatározó formateremtés módjára; és megtanította a nézőket e formák biztonságos megértésére, félelem és kétkedés nélküli élvezésére. Es mindeközben hallatlan tág skálát fogott át keze és képzelete: teremtett teljesen „tiszta“ formákat — ha tetszik: elvont szobrokat, téri harmőnlaképleleket —, mintázott reproduktív célú figurákat és fölidéző erejű szobrokat, alakított dús részleteket és a végletekig egyszerűsített idolokat.

Persze, Henry Moore útkez- dése, akárcsak Picassóé és Brancusié, nem a semmire támaszkodik. Szilárd alapja van: a szobrászat évezredes történetének minden hagyománya — melyet Moore nemcsak tisztelni tanult, de gyakorolt is, mielőtt a maga erőihez fordult irányításért. Lépései a kor konvencióitól indulva vezettek — megtagadásukon át — a mexikói indián művészethez, a román kor plasztikai világához, a nagy afrikai kultúrák szobrászatéhoz, valamint Brancusihoz és Archipenkőhoz; példáihoz, majd mércéihez, s végül segítségükkel tovább, Moore- hoz, önmagához.

„Az én szobraim célja a Szépség, a szó késő görög vagy reneszánsz értelmében“ — szögezte le Moore egy régi interjúban a véleményét a maga céljairól és munkáiról. Ö, századunk fia, mást akart: vitalitást és kifejezőerőt adni, a szellem erejét gyűjtve szobrai testébe. Művei, való igaz, nem is mondhatók a klasszikus kánonok szerint szépnek, szabályosnak.' Más az üzenetük. Az élet értelméről beszélnek.. Jobbítani Igyekeznek, Henry Moore szándéka szerint.

|MN)

Duna jobb partján, Sárköz, Szekszárd és Decs területét is felölelte. Programja így színesebb lett.

Huszonegy csoport, közöttük 12 külföldi, mutatta be ez alkalommal sajátos jellegű táncát a kalocsai szabadtéri szín pádon, a bajai vízi színpadon fáklyafénynél, a dunaföldvári vár szabadtéri színpadán és a fesztivál városok különböző helyein. Az idén először szereplő tőrök Fatem csoport méltán nyerte el a közönség nagy tetszését. Az együttes szép. lát ványos tánca — a Lakodalmas, Két falu harca, Rókavadászat című műsoraik — a szombat esti gála nagy sikere volt. Hazánkat két csoport képviselte, a važeci Csehszlovák—Szovjet Barátság nevet viselő folklór csoport, és a CSEMADOK mar- tosi (Martovce) helyi szervezetének Hajnal együttese. Mindkét együttes nagy sikert aratott. Mi sem szól jobban a Hajnal együttes sikeréről, mint az állandó szereplések, a naponta kétszeri fellépés a környék valamennyi városában. A szombat délutáni táncverseny után fáradtan telepedtek le az együttes idősebb tagjai a fűre: „Jobban elfáradtam, mint a kapálásban“ — mordta tréfásan egyikük, de többen hozzátették, hogy ez azért más, és megéri a fáradságot. Este a Martosi lakodalmas, Hlavicska László betanításában, aztán annál fényesebbre sikerült, s a szűnni nem anaró vastaps volt a vigasztalás fáradságukra.

A Szovjetunióból, az NSZK- ból, az NDK-ból, Ausztriából, Bulgáriából, Lengyel országból, Jugoszláviából, Romániából érkező csoportok mind igazolták, hogy a népművészet él, sít valósággal reneszánsszá! éli, és ennek egyik szép megnyilvánulása a VI. Duna menti folklór fesztivál, amely még közelebb hozhatja egymáshoz a Duna népeit. A h igyomány ápolása így alkotja az egyeie- mes emberi kultúM részét, így illeszkedik ez a fesztivál is — a ír-aga eszközeivel, a réptánc és a népdal nagy kifejező ereiével —• a népek közötti megértés építésének nagy munkájába. SZTRECSKÖ ANIKÓ

Oj filmek

PECHESEK

(szlovák)

Oj színfolttal gazdagodott a szlovák játékfilmtermés: a ko- libai stúdióban elkészült az első filmmusical. Örvendetes ez a műfaji tágulás, de önmagában kevés lenne ahhoz, hogy eredményes vállalkozásról beszélhessünk. Elöljáróban azonban állapítsuk meg: a szlovák filmesek ezúttal szolid munkát végeztek, jószándékú törekvésük tehát nem maradt meddő kísérlet és elképzeléseik sem futottak mellékvágányra.

A filmmusical persze igényes műfaj, melyhez nem elegendő csupán jó forgatókönyv és biztos kezű rendezés. A zenének és a táncnak is döntő, sőt meghatározó szerepe van.

Fontos tehát, hogy a cselekmény, a zene, a koreográfia, a rendezés és a fényképezés szerves egészet alkosson, az alkotóelemek összhangban legyenek, egyik se szorítsa háttérbe a másikat, vagy ne adagolják túl. Az alkotóknak |ft

A szlovák filmmusical fiataljai

Pechesek — hangzik a film címe. De vajon kiknek nem kedvez a szerencse aZ alkotásban? Ifjúsági filmről lévén szó, természetesen a fiataloknak.

A diákkedvtelések és az iskolai kötelezettségek között ugyanis „összebékíthetetlen“ ellentétek feszülnek. Mert közös nevezőre hozható-e a kosárlabda, a matematika, a diákszerelem és a délutáni hegedű- óra? Bizonyára nehezen. Nem csoda aztán, ha a film kamaszfiúinak meggyűlik a bajuk nemcsak a szülőkkel, hanem a tanárokkal is.

E vázlatos cselekményből is kiderül, hogy a filmmusical alapkonfliktusa egyszerű és a történet sem túlbonyolított. Bár a téma nem újkeletű, az alkotók (Jozef Repku forgatókönyvíró és Dušan Kitdaj rendező) érdeme, hogy nem közhelyekből, sémákból építették fel a cselekményt, hanem szellemesen, könnyed hangvételben mesélik el a gimnazisták sztoriját.

| M. Kordoš feiv.J

arányérzékkel sikerült egységbe ötvözniük ezeket. Ali Brezov- ský zenéje üde, hangulatos, légkörteremtő {kár, hogy az énekszámok szövege nehézkes) s a koreográfus is igazodott a cselekményhez: a táncbetétek lendületesek, friss ritmusúak.

A fiatalok színészi teljesítménye — bár civil szereplők — jó, természetesen mozognak a kamera előtt, nem pózolnak, nem akarnak mindenáron feltűnni. Hozzájuk képest a felnőttek szürkébbek, holott hivatásos színészek (Zora Kolínska, Ivan Krajíček, Július Sa- tinský, Ivan Krivosudský) alakítják őket. A figurákba nem tudtak életet „lehelni", játékukból hiányzik az egyszerűség a természetesség. Szinte hihc« tetlen, de mintha a műfaj túlságosan idegen lenne számukra.

Az új szlovák filmmusical színesíti a mozik műsorkínúla- tát, s bizonyára lelkes pártfogókra talál a fiatalok között. MEGHÍVÁS EGY GYILKOS VACSORÁRA (amerikai)

A detektívregény-sabionok igazi gyűjteménye ez az amerikai film: van benne elhagyott angol várkastély, huhogó baglyokkal, elhaló kíséríetsiko- lyokkal, gomolygó ködökkel, néma inassal, titkos ajtókkal, rejtélyesen lezuhanó kőpárkánnyal — és persze titokzatos várúrral. S vannak detektívek is szép számmal: Colum- bótól Miss Marple-ig a krimiirodalom színe-java (köztük Poirot, Charlie Chant, a híres kínai nyomozó) buzgólkodik azon, hogy fényt derítsen az éjfélkor elkövetett véres bűntényre.

Nem a történet, a vékonyka szálú cselekmény a film mozgatója, hanem a krimisablonok precíz karikírozása. Már az első képsorok, az alaphelyzet láttán nem nehéz kitalálni, hogy a film a Tíz kicsi néger (a belőle készült film a Tíz kicsi indián) című Agatha Christie-művet persziflálja. Éb- ben a filmben is egy titokzatos várúr vendégeket hív meg.

Meghökkentő ajánlattal áll elő: hatalmas összeget ígér annak, aki megoldja a rejtélyt, kinyomozza a gyilkost. Ajánlata kihívó, hiszen az asztal körű! csupa mesterdetektív ül...

Kellemes, könnyed perceket szerez a nézőknek Neil Simon forgatókönyvíró és Robert Moore rendező. Neil Simon — a Lulvárdarabjai alapján ismert szerző — mulatságos, epés paródiát írt a bűnügyi regények sablonjaiból. Párbeszédei u+ol- érhetetienül szellemesek, gu* nyorosak, csípősek. A rendezés igazi profi munka, amelyben minden hatáseszköz a helyén van.

Parádés a vígjáték szereposztása: David Niven, Peter Seh lers, Elsa Lanchester, Peter Falk. James Coco; mindegyikük nyomozót játszik, híven megtestesítve valamely ismert bűnügyi regény híres detektí>/jét. A házigazda szerepét T'uman Capote, az ismert író alakítja.

>)mJelenet az amerikai filmből