Új Szó, 1978. augusztus (31. évfolyam, 210-240. szám)

1978-08-18 / 227. szám, péntek

Angliában, amelynek miniszterelnöke 40 évvel ezelőtt a képviselőházban Cestiszldvákiáröl úgy beszélt, mint „egykis országról Közép Európában, amelyről semmit sem tudunk“, most egyszeriben tudnak rólunk. Es mivel az akkori időktől eltérően Csehszlovákia valóban szu vérén állam, amelynek beliigyeibe az angol lordok nem avatkozhatnak be arcátlanul, a konzervatív ifjúság vasárnap a llyde Parkba megy tüntetni az elten, hogy 1968 augusztusában meghiúsultak a világreakciónak a csehszlovákiai „megújhodási folyamatba“ vetett reményei. Ugyanakkor velük együtt demonstrálják majd antiszovjet gyűlöletüket állítólagos baloldali csoportok is és a Pelikán típusú elfajultak.

N

emcsak Angliában, hanem más nyugat-európai országokban is zajos kampány 'kezdődött a szocialista Csehszlovákia és szövetségesei ellen a szocialista országok Internacionalista segítségnyújtásának 10. évfordulójával kapcsolatban. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz az elvesztett illúziókat — amint a nyugatnémet televízió műsorát nevezte, — soha sem temetik el szívesen. A Német Szövetségi Köztársaságban tehát sokan tápláltak olyan illúziókat, hogy sikerül Csehszlovákiát kiragadni a szocialista országok közösségéből. Abban az időben számos elhangzott kijelentés közül idézzünk legalább kettőt: A Frankfurter Allgemeine, a nyugatnémet nagytőke lapja I960 júliusának elején a csehszlovákiai fejlődést „igen örvendetesnek“ ítélte meg és abban reménykedett, hogy „ez csak az útnak a kezdete, amely kell, hogy Csehszlovákiát az irány megváltoztatásához vezesse, a Moszkvától való elforduláshoz“. Július végén pedig a Stuttgar- ter Zeitung így újjongott: „Ha felülkerekednek a prágai reformátorok, néhány éven belül megváltozik Európa politikai térképe“.

A „prágai reformátorok“, akikbe a nyugatnémet reakció oly nagy reményeket fektetett, nem kerekedtek felül és Európa térképe nem változott meg Nem került sor a második világháború eredményének felülvizsgálatára. így tehát nem maradt más hátra számukra, mint a harag, az elvesztett illúziók siratása.

Ma azonban ezekről a szándékokról hallgatnak. Az imperialista propaganda olyan szócsöveiből, mint amilyen a Szabad Európa, vagy a BBC, téziseket kürtőinek világgá arrót, hogy 1968-ban Csehszlovákiában nem ellenforradalomról, hanem csupán „a szocializmus megújhodásáról“, a szocializmus valamiféle „megjavításáról“ volt szó. Azt állítják, hogy „a szocializmus új modelljének — az emberarcú szocializmusnak“ a megteremtéséről volt szó, amely teljesítené „a tényleges emberi szabadság“ eszményeit. Sőt, az 1968-as jobboldali opoprtunistákat ma az „eurokommunizmus“ valamiféle úttörőinek minősítik, amelynek eszméi szerintük már megvalósulhattak volna, ha a Szovjetunió és a csehszlovákiai „konzervatív erők“ ezt nem akadályozzák meg.

Ha krokodilkönnyeket hullatnak az imperialisták és követőik meghiúsult tervei felett, ez csak természetes. Számunkra azonban érthetetlen az, hogy a valóságtól mérföldekre járó ilyen téziseket nemcsak a burzsoá propaganda terjeszti, hanem ott is megjelennek — bár más megfogalmazásban — ahol inkább az akkori események marxista elemzését várnánk. Mivel ez hozzájárul a haladó gondolkodású emberek megzavarásához, szükségesnek tartjuk, hogy emlékeztessünk néhány megcáfolhatatlan tényre.

A nyugat-európai kommunisták is általában üdvözölték azt a fejlődést, amely Csehszlovákiában 1968 januárja után következett be és sok reményt fűztek hozzá. Hasonlóképpen, mint sok kommunista minálunk, ők sem titkolták aggályaikat. Az elvtársi olasz Uni- ta például 1968. március 26-án a következőket írta: „Az öt, amelyet Csehszlovákia választ, nem könnyű. A kibontakozott politikai harcokban már előfor- dúltak éles mozzanatok. Senki sem állíthatja azt, hogy a jövőben nem merülnek fel továbbiak. Az imperializmus azzal a reménnyel tekint az ebben az országban végbemenő folyamat* ra, hogy sikerül befurakodnia e folyamatba és csapást mérnie a szocializmusra. Nyugat- Németországban azt remélik, hogy a csehszlovákiai politikai harcot kihasználva a maguk javára változtathatják meg az európai egyensúlyt'.

Az olasz kommunisták osztották azt a nézetet, hogy a fejlődés ellenforradalomba torkollhat. Ma egyes nyugati baloldali képviselők azt állítják, hogy Csehszlovákiában állítólag nem volt. szó semmilyen ellenforradalomról, mivel nem került sor semmilyen véres összetűzésre. Az ellenforradalomnak azonban nem kell mindig véres formát öltenie. Felléphet liberális, demokratikus álarcban, célja azonban egy és ugyanaz marad: a forradalmi vívmányok felszámolása, a fejlődés visszafordítása.

Ehhez döntő lépés volt az, hogy pártellenes elemek furakodtak be a pártapparátusba.

ség. A „szocializmus megújhodásának“ sisakjukra tűzött jelszava tehát hamis jelszó volt, mert ők a kapitalizmus felújítására törekedtek.

Vajon süketek maradhatnak e az ilyen nyílt beismeréssel szemben a baloldalnak azok a képviselői a Nyugaton, akik mindeddig az 1968. évi csehszlovákiai fejlődést inkább a címkék, semmint a tartalom szerint ítélték meg? Vajon az ilyen beismerésnek nem kellene-e inkább arra ösztönözni őket, hogy átértékeljék a csehszlovákiai eseményekkel szembeni eddigi álláspontjukat?

Hiszen A. J. Liehm kijelentései elég anyagot adnak az elgondolkodásra. Ez az ember, aki ma már az amerikai dtverakarnánk más pártok ügyeibe, megállapítjuk, hogy igen súlyos a helyzet, sőt, megmondom, veszélyes. Annái is inkább, mert az imperialisták alkalomra várnak“, — fűzte hozzá. Waldeck Rochet számára világos volt, hogy — amint hangsúlyozta — „a Szovjetunióval való szakítás Csehszlo vákiál a legkülönfélébb nyomásoknak tenné ki az NSZK és az USA részéről, ami a kap csolatok kiéleződéséhez vezetne Európában és veszélyeztetné az európai biztonságot.“

Ez a beszélgetés 1968. július

19-én folyt le. Egy nappal azután, hogy a Rudé právo közölte a varsói tanácskozáson részt 'vett öt kommunista és munkáspárt levelét, amely a helyzetnek ugyanazon értéke léséből indult ki, amelynek alapján aggodalmát nyilvánította Rochet elvtárs és amelyre a testvéri államok kommunistái figyelmeztettek: nem

érthetnek egyet azzal, hogy az ellenséges erők Csehszlovákiát letérítsék a szocialista útról azt a veszélyt keltve, hogy Csehszlovákiát elszakítják a szocialista közösségtől. „Ez

MIRŐL VOLT ES MIRŐL VAN

kezükbe kaparintották a tájékoztatási eszközök többségét, az információk elferdítésével, a párt lejáratását és az államhatalom megbomlasztását szolgáló kampányok kibontakoztatásával előkészítetlek a talajt a politikai fordulathoz. Jirí Pelikán, a Csehszlovák Televízió akkori igazgatója ezt néhány nappal ezelőtt, augusztus 13 án egészen nyíltan beismerte a brit BBC televíziójában: „Az

értelmiségiek a sajtóban, a rádióban és a televízióban a néphez fordultak, hogy megmagyarázzák neki: a cél nem csupán a pártapparátusnak, hanem az egész politikai rendszernek a megváltoztatása“. Tehát nem a „szocializmus megújhodása“, hanem a politikai rendszer megváltoztatása!

Tíz évvel ezelőtt a különféle Pelikánok azt hirdették, hogy „demokratikus szocializmust“ akarnak, amely azonban állítólag csak politikai pluralizmusban érhető el. Most A. J. Liehm, a Literárni listy körül kialakult pártellenes központ egyik fő képviselője — ez a központ uralta az összes csehszlovák tömegtájékoztatási eszköz döntő többségét — augusztus 10- én a Szabad Európában nyíltan beismerte, hogy a pluralitásos rendszernek a kapitalizmus felújítására kellett volna irányulnia Csehszlovákiában. Kijelentette: „a politikai pluralizmus alapja a vagyon pluralista tulajdona ... Ä prágai reformmozgalom ezért kétségbe vonta a kommunista pártnak, mint az állami vagyon tulajdonosának a szerepét. Erre nem került sor mindjárt kezdetben. A korai szakaszban a mozgalom arra gondolt, hogy megváltoztatja a pártot és a párt segítségével

megváltoztatja a rendszert

__

Cs

upán a későbbi szakaszban vélekedett úgy, hogy semmit sem ér el addig, míg nem demokratizálja a gazdaságot. Végül tehát elhangzott a követelmény, — amelyet én személy szerint (vagyis Liehm) az egész reformmozgalom kulcsfontosságú elemének tartok — az állam kisajátításának követelménye“.

Ez volt tehát, saját beismerésük szerint, „a szocializmus megújítóinak“ alapvető célja — az államosítás megszüntetése, a „gazdaság demokratizálása“ a termelőeszközök magántulajdonának felújításával, mivel — amint nemcsak Liehm, hanem a kapitalizmus valamennyi apologetikusa állítja •-*- az ó „demokráciájuk“ megköveteli a politikai pluralitást, s annak alapja a tulajdon pluralitása, tehát a gazdasági egyenlőtlenziós központok nyilvános ügynöke, beismeri: kezdetben arra törekedtek, hogy „megváltoztassák a pártot és a párt segítségével megváltoztassák a rendszert“. A kommunista pártot „deleninizálni“ akarták, ahogyan ezt ma nevezik, tehát elvezetni a kommunista pártot a szociáldemokratizmushoz, hogy azután „autifebruárt“ valósíthassanak meg, megfoszthassák a munkásosztályt hatalmától és fokozatosan felújíthassák a tőkés viszonyokat. Ez az út azonban később hosszas nak tűnt számukra, s így azután ugyanez a Liehm 1968. júniusában a Literárni novinv- ben kijelentötte, hogy „nincs ebben az országban vitathatóbb dolog, mint a CSKP joga a vezető szerepre“. És cimborája, Ludvik Va culík három héttel később ugyanebben a Literárni novinyben már a CSKP kizárását követelte a közéletből. Amint tehát nyilvánvaló, nem csupán „deleninizálásról“ vo.i szó. Ez csak az első lépés lett volna a CSKP felszámolásához

zek nemcsak üres szavak voltak. Amikor 1968. júE

liusában a vysočanyi Praga üzem 99 alkalmazottja a szovjet Pravdához intézett nyílt levelében állást foglalt az ellen, hogy a Csehszlovák Rádióban, sajtóban és televízióban ellenséges légkört alakítsanak ki a Szovjetunióval szemben és kijelentették, hogy soha nem feledkeznek meg arról, hogy a Szovjetunió és a szovjet hadsereg hozta meg a szabadságukat, a „nemzet árulóinak“ nevezték őket, akiket állítólag „ki ke>ll közösíteni a társadalomból“. A tömegtájékoztatási eszközök által megindított uszítás következményeképpen elbocsátották őket az állásukból és családtagjaikat bűnöző elemek fenyegették, akik a Liehm és Pelikán típusú „becsületes férfiak“ helyett a piszkos munkát végezték.

És ez távolról sem volt a durva antikommunista terror egyedüli esete.

Waldeck Rochet elvtárs, aki abban az időben Prágába látogatott, a képviselőinkkel folytatott beszélgetése során tolmácsolta a francia kommunisták aggodalmát. „Nyugtalanok vagyunk, úgy véljük, sürgősen meg kell tenni mindent a helyzet további rosszabbodásának megakadályozására“, mondotta és aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy romlanak a kapcsolatok Csehszlovákia és leghűbb szövetségesei, a Szovjetunió és más szocialista or szágok között. „Anélkül, hogv bármiképpen is beavatkozni

nemcsak az önök ügye. Hanem mindazon kommunista és munkáspártoké, valamint államoké, amelyeket szövetség, együttmú küdés és barátság fúz össze... A szocialista világ határa át helyeződött Európa központjába a Lábéhoz és a Šumava hegységhez. És soha sem fo gunk egyetérteni azzal, hogy az imperializmus békés, vagy erőszakos úton belülről vagy kívülről áttörje a szocialista rendszert és a maga javára megváltoztassa az erőviszonyokat Európában.“

Dubčeik és a párt vezetőségében levő más jobboldali opportunisták azonban nem törődtek e figyelmeztetéssel. Engedték, hogy az antiszocia- lista erők tovább formálódjanak, hogy egyre nagyobb te- ret szerezzenek tevékenységükhöz, hogy megbomlasszák a pártot, az államapparátust és főként annak biztonsági szerveit, hogy így „száraz úton“ előkészítsék az ellenforradalmat. Ezért kellett bekövetkeznie augusztus 21-nek, Azért, hogy ne váljék valóra az, amitől a nyugati kommunisták is tartottak, hogy Csehszlovákiának a szocialista közösségből való kiragadásával ne kerüljön sor a kapcsolatok kiéleződésére Európában és az európai biztonság veszélyeztetésére.

A további fejlődés teljes mértékben megerősítette, éppen annak köszönhetően, hogy a Szovjetunió és más szocialista államok testvéri Internacionalista segítsége megakadályozta Csehszlovákia kiszakítását a szocialista közösségből, kerülhetett sor a feszültség enyhülésére és a békés kapcsolatok megszilárdulására Európában. Az európai kommunista és munkáspártok két évvel ezelőtt Berlinben megtartott konferenciájának résztvevői ezért megállapíthatták, hogy „a nemzetközi helyzetben lényeges pozitív fordulatokra került sor, amelyek annak következményei, hogy megváltoztak az erőviszonyok a béke, a demokrácia, a nemzeti felszabadulás, a függetlenség és a szocializmus ügyének javára“.

E konferencián az európai kommunista és munkáspártok vállalták, hogy harcolnak az antikommunizmus, az imperialista és reakciós erők eszköze ellen. Ezek az erők — amint a tanácskozás egyhangúlag jóváhagyott záródokumentuma rámutat — „kampányt bontakoztatnak ki a kommunista pártok és a szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió ellen, a szocializmus és a haladás erői ellen azzal a céllal.

hogji diszki-editálják a kommunistát. politikáját ás eszméd nyeit a néptömegek szemében, meggátolják a munkásosztály egységét, valamint a demokratikus és népi erők együttműködését"',

A kampány, amelyet az in- ternasionalista segítség 10. évfordulójával kapcsolatban ezek az imperialista és reakciós erők a szocialista Csehszlovákia és a Szovjetunió ellen indítottak, éppen ezt a célt követi.

Azért említjük meg ezt a dokumentumot, mert a berlini konferencián résztvevő pártok közül nem mindegyik jár el ezzel az egyhangúlag elfogadott okmánnyal összhangban. A tőkés államok azon kommunista pártjaitól eltérően, amei- lyek az internacionalista osztályállásponthoz hűen a csehszlovákiai eseményeket széles nemzetközi összefüggéseikben ítélik meg, egyes pártok szűk látókörűen, saját szempontjukból indulnak ki és ahelyett, hogy szembehelyezkednének azzal a kampánnyal, amelyet a burzsoá tájékoztatási eszközök folytatnak országunk ellen, inkább bólogatnak nekik, ami aligha áll összhangban az antikommunizmus elszigetelésére és leverésére irányuló erőfeszítéssel.

P

ártunk a testvérpártól közüj egyre sem akarja rákényszeríteni az 1968-as év eseményeiről saját tapasztalataink alapján kidolgozott értékelését. De csodálkozását kell kifejeznie afölött, hogy ai kommunisták soraiból külön* féle nyilatkozatok hangozhat* na.k el, amelyek bár arról ta* núskodnak, hogy egyáltalán nem ismerik azt, ami Csehszlovákiában tíz évvel ezelőtt lejátszódott és azt, milyen fejlődésen ment át pártunk és szocialista köztársaságunk azóta, birálóan nyilatkoznak pár* tünk politikájáról.

Ha különféle kis maoisti csoportok ellenünk az antikom- nninista propaganda fegyvertárából átvett jelszavakat hangoztatnak, ez nem meglepő. Hisz jól Ismert, milyen szerepet szántak nekik a baloldalt erők egységének szétzúzásában. De nem lehet megérteni azt, hogy egyes kommunisták ahelyett, hogy figyelembe vennék a Csehszlovákiában és a világban azóta végbement fejlődést, dogmatikusan kitarta* nak az események akkori elhamarkodott értékelése mellett, és annak a kritikus év< nek az eseményeit a kifakult címkék alapján ítélik meg ahelyett, hogy tudomásul vennék a pártunk két kongresszusa által végzett mélyreható elemzést és eljönnének hozzánk, hogy meggyőződjenek a valóságról.

Tíz évvel ezelőtt, amikor ď különféle Pelikánok, Liehmek, Mlynárok szeirepe hazánk sok becsületes embere előtt sem volt teljesen világos. An* nál inkább, ha tevékenységüket a távolból ítélték meg. Most azonban a közelükben vannak és mégsem hunyhatnak szemet afölött, milyen szelepet játszanak ma és kinek szolgálnak. Vajon a kommunisták továbbra is elfogadhatják-e ezen elfajultak különféle „értékeléseit“ és érveit, ahelyett, hogv levonnák a következtetéseket jelenlegi állásfoglalásaikból és jelenlegi beismeréseikből arra vonatkozóan, hogy akkoriban ténylegesen milyen célt követtek? E súlyos tények melletti nem lehet behunyt szemmel járni.

Tudjuk, hogy a nyugat-európai kommunista pártok nincsenek könnyű helyzetben, mivel a reakciós erők azokat a kampányokat, amelyeket az imperialista körök szítanak és az összes burzsoá tájékoztatási eszközök folytatnak a szocialista országok e'llen, — mos,t pedig különösen Csehszlovákia és a Szovjetunió ellen — megkísérlik kihasználni az országaikban lévő kommunista pártok meggyengítésére, a mun* kásosztály pozícióinak gyengítésére. De meg lehet-e sikere* sen akadályozni ezeket a tö* rekvéseket a valóság elkendőz zésével, a forradalmi igazság elvetésével, a realitások megkerülésével? Hiszen érvényes a régi kimondás: a farkasokat ütni kell, nem pedig velük együtt vonítani.

KAREL DOUDERA