Új Szó, 1978. július (31. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-31 / 209. szám, hétfő
ms 1978 VII. 31. lililIillilllllliillIllllllilIIIIIIlíílllIIIIlllillHU! f U tjuik kacskaringós volt. Fiatal , korukban saját bevallásuk szerint „fanatikus kommunisták“ voltak. Náluk nem is voltak radikálisabbak — nem véletlenül nevezték el Pelikánt a diákok akikoriban „hóhérnak“. Aztán gyorsan irányt változtattak, a reformista áramlathoz csatlakoztak. És megint ők voltak a legradikálisabbak. 1968-ban a , „megújhódási folyamat“ zászlóvivői lettek, elvetettek mindent, nemcsak azt, ami a forradalmi folyamat során hiba volt, hanem az egész forradalmi folyamatot, a párt egész múltját, sőt saját múltjukat is. Végül az árulók útján a szocializmus ellenségeinek táborába kerültek. Egyesek azok közül, akik 1968-ban pártigazolvánnyal a zsebükben támadták a pártot és a szocialista rendszert, röviddel 1968 augusztusa után átlépték a határokat, levetették álarcukat, és megmutatták igazi énjüket. Kamil Winter, akire 1965-ben Pelikán rábízta a Csehszlovák Televízió külpolitikai szerkesztőségének irányítását, már 1969 áprilisában a Kanadai Televíziónak adott interjújában a riporter kérdésére válaszolva nyíltan kijelentette, hogy tagja volt-e kommunista pártnak: „Párttag voltam, de nézeteim szerint sohasem voltam kommunista“. Kamil Winter röviddel ezután eltűnt a színtérről. A hozzá hasonlókkal együtt feledésbe merült. Nem felelt meg azoknak, akik a rádióadók segítségével saját eszméi- két akarták terjeszteni nálunk. Tudták, hogy az ilyen híresztelések hamissága az első pillanatban nyilvánvaló lenne. Az antikommunizmus sakktábláján Ludék Pachmannak lehetősége nyílt, hogy folytassa a játékot. Azért, mert „áruját“ a nyugatnémet piacon ajánlotta fel. A „csehszlovák tavasz“ jobboldali irányzat volt vezetője a „hidegháború“ élesztői közé került. A volt ateista, aki katolikus hitre tért át, ma a Kereszténydemokrata Unió (CDU) szélsőjobboldalán küzd, elítéli a szocializmust, Becher- rel ős a szudétanémet revanši zm us többi ik ép viselőjével együtt Csehszlovákia-ellenes kampányokat szít a Német Szövetségi Köztársaságban. Jellemző, hogy a február utáni emigránsoktól eltérően, akiknek többsége távoláli a menedékül választott ország politikai életétől, az augusztus utáni emigránsok szerepet kap nak a tőkés országok belpolitikájában. Többségüknek más a feladatuk, mint Pachmannak Nyugat-Németországban — szovjetellenes, a reális szocializmussal szembehelyezkedő irányzatot kell terjeszteniük a baloldal soraiban, hogy gyengítsék a tömegekre gyakorolt politikai és ideológiai hatását, aláássák szervezőképességét és erejét. A régi február utáni emigráció erre nem volt képes. Túlságosan szoros szálak fűzték Dulles korszakának stratégiájához, amely azzal számolt, hogy közvetlen frontális támadással győzik le a szocializmust. Ez a stratégia nem vált be. és Washingtonban új stratégiai irányvonal született, amelynek születésénél ott állt Zbygniew Brzezinski, Carter elnök mai legbefolyásnsobb tanácsadója. Ez volt „a hídépítés“ koncepciója, a nyugati burzsoá ideológia ezáltal akart behatolni a szocialista országokba. A csehszlovákiai viszonyokra Pavel Tigrid, Brzezinski szellemi barátja bontotta le ezt a koncepciót A Hradčanyn című könyvében, amely 1969 ben Párizsban jelent meg. Többek között ezt írta: „Az elmúlt tíz év világviszonylatban és nálunk is arra utal, hogy az egyedüli reális politikai remény a CSKP-n belül, elsősorban a vezetőségben, a kulcs- fontosságú szervezetekben végbemenő liberalizálás... a re- vizionisták kezébe kerülő minden egyes funkció további fegyvert jelent a helyzet javítására kifejtett törekvésben, további bástyát jelent a nem zeti szocialista törekvés eddig szűz „felderítetlen területén“. Ez lett volna az az új, nem ortodox koncepció, amely lehetővé tette volna, hogy a csehszlovákiai „megújhodási folyamatot“ Brzezinski stratégiája szellemében befolyásolják. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy Tigrid már az ún. prágai tavasz első heteiben ujjongott, és a február utáni emigrációt „azon erők- aktív partnerének nevezte, amelyek otthon feltárják a szerencsétlen korszak tévedéseit, túlkapásait és kegyetlenségeit“. Tigrid az ún. prágai tavaszban a saját elképzelésű nacionalista, szovjetellenes „szocializmus" modelljét látta. Elhamarkodottan ujjongott, sok „partner“ rövidesen oda került, ahova ő maga Is február után — az emigrációba. A február utáni emigránsok közül nem mindenki látott bennük partnert — sokan kellemetlen vetélytársnak tekintették őket Az augusztus utáni emigránsok szavakkal a marxizmust hirdették, egyesek még az emigrációban is kommunistáknak nevezték magukat, és így jobb feltételeik voltak ahhoz, hogy szovjetellenes, , revizionista szellemű propagandát fejtsenek ki, mint a február utáni emigráció többsége, amelynek elévült, gyakran szavahihetetlen elképzelései. voltak Csehszlovákiáról. Az amerikai imperializmus távlati stratégiájában, amely az 1968. évi tapasztalatok után is abban bízik, hogy a szocialista országokban „belső változások“ mennek végbe a kapitalizmus felé, elsősorban azokkal számolnak, akik menekülésük közben átélték ezt a „változást“, akár emigrációban élnek, akár belülről ássák alá a szocialista rendszert. Nem véletlen, hogy azóta, amióta Carter a Fehér Házba költözött, egyre több igyekeze- tet fejtenek ki annak érdekében, hogy egyesítsék „a régi“ és az „új emigrációt. Főssel, a képviselőház tagja világosan megmagyarázta ennek okát, amikor kijelentette: Mivel a kommunista politika elleni katonai „szabályozókar“ korlátozott, és a közvéleményben kedvezőtlen reakciót vált ki, a gazdasági „szabályozókar“ pedig lassan és kevésbé eredményesen hat, a harmadikhoz, az ideológiai „szabályozókarhoz“ és stratégiához kell folyamodnunk.“ A kommunistaellenes ideológiai harc kiéleződését a különféle kommunistaellenes erők egyesítése kíséri. Ezt bizonyította tavalv az ún. Charta 77. Most „a régi“ és az „új“ emigráció is közös alapon egyesül. Ez a közős alap a „demokratikus szocializmus“. A két emigrációs hullám képviselői idén februárban Bajorországban találkoztak azzal a céllal, hogy „leküzdjék a Csehszlovákia múltjára és jelenére vonatkozó illúziókat és mítoszokat, s kölcsönösen megbocsássák .egymásnak a múltbeli bűnöket annak érdekében, hogv „a múlt ne jelentsen leküzdhetetlen akadályt a jövőben". Az ott elfogadott közös nyilatkozatban a munkásosztály 1948-as februári győzelmét a „szocialista demokratikus eszme vereségének“ nevezték. A közös nyilatkozatot Zdenék Mlynáfzsal együtt, a revansis- tákkal együttműködő Ludek Pachman és a február utáni emigránsvezetők, mint Pavel Tigrid, Alexander Heidler és a hidegháború régi harcosa, Jaroslav Pechácek, a Szabad Európa csehszlovák adásának igazgatója is támogatta. Megegyeztek abban, az a közös céljuk, amiért az opportunizmus képviselői 1968-ban küzdöttek — ki akarják ragadni Csehszlovákiát a szocialista közösségből, mivel a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatainak „megbontása“ nélkül reményeik megvalósíthatatlanok. A jobboldali opportunizmus 196H. évi hirdetőit az jellemzi, hogy egyre inkább szocialista- ellenes pozíciókra helyezkednek. Egy-két évvel ezelőtt még „igazolvány nélküli kommunistákként“ léptek fel, ma már nyíltan hirdetik, hogy szakítottak a kommunizmussal. A legjellemzőbb (ifi Pelikán, aki jogot formál arra, hogy az augusztus utáni emigráció szóvivője legyen, annak ellenére, hogy sokan jellemtelensége miatt nem akarják megbízni ezzel a szereppel. Nyilvánvaló ellentmondást jelent, hogy Pelikán, akit egy revizionista csoport leleplezésében szerzett „érdemeiért“ neveztek ki a Csehszlovák Televízió igazgató jává, 1968 januárja után egész tudatosan a jobboldali opportunista nézetek tribünjévé változtatta a televíziót. És nem ez az egyedüli ellentmondás kapkodó politikai tevékenységében. Az emigrációban eleinte — saját sjzavai szerint — „védelmezte és fejlesztette a prágai tavasz gondolatát* a különféle folyóiratok lapjain — a francia baloldali Libérationtól kezdve egészen a nyugatnémet szélső jobboldali Ŕheinischer Merkúrig, sőt még a Szabad Európa és az Amerika Hangja adásaiban is. Tavaly a „fejlesztésben“ olyan messzire jutott, hogy kijelentette, „az 1968-as tavaszi program nem volt megfelelő“. A Pelikán által előterjesztett irányvonalban az újat az jelentette, hogy a volt „forradalmi szocialista“ — így nevezte önmagát — a nyílt ellen- forradalom hirdetője lett. Magáévá tette Brzezinski nézetét, amelyet 1970-ben a The New Republic című folyóiratban fejtett ki, s mely szerint az 1968. évi tapasztalatok megmutatták: a szocialista közössé!? többi országának felzárkózásához és a kommunista érdekek közös védelméhez“ vezet. Erre a tapasztalatra hivatkoz va Pelikán két évvel ezelőtt azt írta, hogy ,,a saját erőből végrehajtott változtatási kísérlet nem lehet sikeres“, és sokkal nagyobb remény lenne a sikerre, ha „ez a folyamat egyidejűleg több országban menne végbe“. Idén februárban a bécsi Extrablattban ezt azzal egészítette ki, hogy „nem beszélhetünk Nyugat Európában szocialista és demokratikus változásokról“, amíg a mostani erőviszonyok fennállnak a Szovjetunióban és a szocialista közösség országaiban. Vagyis először fel kell számolni a reális szocializmust, hogy másutt a Brzezinski és Pelikán nézeteinek megfelelő „szocializmust“ valósítsák meg. Ezt az ellenforradalmi programot „új internacionalizmusnak nevezik. Csak azt ismételhetjük, amit a l’Humanité Pelikánnak a Francia Televízióban való feN lépései után írt: „Pelikán a valóságban — bármit is mond — a valódi szocializmus és kommunizmus ellenségeihez csatlakozik.“ Pelikán valóban szakított kommunista múltjával. Amint a DPA július 12-én Rómából jelentette, előnyben részesítette a szocialista párthoz való csatlakozást olaszországi száműzetésében“. Ota Šik sem akar már közösséget vállalni a nyugateurópai kommunista pártokkal a<ídig, amíg — szintén a DPA jelentése szerint — „nem értenek egyet azzal az értékelésével, miszerint Kelet-Európában nem lézetik szocializmus“. Ez a volt „alkotó marxista“ „A harmadik út“ c. írásában arra a következtetésre jutott, hogy a mai kapitalizmus közelebb áll a szocializmusról alkotott elképzeléseihez, mint a szocialista országok. Erre utal Für eine Wirtscbaft ohne Dogma című könyvében. Szerinte Marx tévedett, amikor a tőke körforgásából és felhalmozásából azt a következtetést vonta le, hogy a termelést társadalmasí- tani kell, Šik Svájcban, amelynek bankjaiba áramlik a tőke a világ minden tájáról, úgy vélekedik. hogy „a fejlett tőkés országokban a munkásoknak már nem lehet érdekük a kapitalizmus forradalmi felszámolása“. Nem véletlen, hogy Bázelben az ottani egyetemen tanári állást ajánlottak fel neki. Épi*en a gazdasági válság idején, amely feltárja a kapitalizmus gyógyíthatatlan betegségeit, amikor a dolgozók az igazi kivezető utat keresik a válságból, a marxizmus ilyen árulói el aikarják terelni figyelmüket a kapitalizmus válságának osztálymegoldásától, az illuzórikus „harmadik út“-ra akarják őket terelni, amely sehonnan sehová sem vezet. Ezt szolgálja Šik és Pelikán elmélete, amely szerint „a termelőeszközök állami monopol- tulajdonát meg kell szüntetni“, és azt „kollektív tulajdonná“ kell változtatni. Az imperialisták propagandájában ezek a nézetek nemkívánatos hatást gyakorolnának. Zdenék Mlynár aki frissebb csehszlovákiai tapasztalatokkal rendelkezik, mint Pelikán vagy Šik, néhány héttel ezelőtt egy párizsi sajtóértekezleten beis merte, hogy nézete szerint „Csehszlovákiában még a rendszer válsága esetében sem támogatná egy érdemleges politikai vagy szociális erő sem az ipar és a mezőgazdaság ma- gnn tulajdoni rendszerének visszaállítását.“ Szerinte keresni kell „a plurális típusú poli ti kai demokrácia szociális és gazdasági rendszere egyes elemeinek szintézisét.“ Ezen ő természetesen a burzsoá politikai rendszert érti. Mlynár, a filozófus, .akim bizony sok tapasztalata van i szocialista elméletből és gyakorlatból, tudja, hogy a szocialista gazdaság, amelyről dolgozóink valóban nem akarnak lemondani, elképzelhetetlen a szocialista társadalmi struktúra nélkül, amely a társadalmi érdekek egységét fejezi ki. igv nyilvánvaló, mit ért ő „szintézis“ en. Plurális rendszert követel, amely szükségszerűen kialakítaná a politikai érdekeik egyenlőtlenségét és előbb vagv utóbb szociális egyenlőtlenséget teremtene, vagyis a burzsoá politikai rendszer átvétele szükségszerűen burzsoá társadalomhoz vezetne. Tudja azonban, hogy terveinek megvalósítását az akadályozza, hogy Csehszlovákia a szocialista országok közösségéhez tartozik. Ezért azt szeretné, hogy Csehszlovákia „semleges állammá váljon, amelyet plurális politikai demokráciaként igazgatnának“. Beismeri azonban, hogy „ez inkább csak politikai vágyálom, mint politikai program“. Tudja ugyanis, hogy a csehszlovákiai dolgozók az ilyen mézesmadzagot nem kapják be. Ezért az említett sajtóértekezleten az el nem ismert politikus szerepében tetszelegve a csehszlovák dolgozókat „a jobbágyok csordájának“ nevezte. No lám, hova jutott a hajdani „hívő kommunista“. 1968 júniusában mint a CSKP KB titkára ellenezte a párt tekintélyének gyengítését, mivel „nem szűnt meg teljesen azon egyének és csoportok reménye, akik a szocialista demokrácia fejlődésének folyamatát a kommunisták nélküli rendszerhez való fokozatos visszatérésre szeretnék kihasználni“. Az elmúlt napokban az egyik nyugatnémet szennylapban arra a tapasztalatára hivatkozva, hogy „a párt augusztus után nem kapitulált, hanem vezető erővé változott“ (és ezáltal meghiúsította a Mlynár által említett egyének és csoportok reményeit), Mlynár azt a lehetőséget követeli magának, „hogy más politikai erőt válasszon, mint Csehszlovákia Kommunista Pártja“. A szociáldemokráciát választotta. Már 1975-ben arra a következtetésre jutott, hogy „csakis a szociáldemokrácia tudja szavatolni a polgári szabadságjogokat és az emberi méltóságot. Ezt nem biztosíthatja egyetlen, akár megreformált kommunista párt sem“. Idén tavasszal az osztrák szociáldemokrácia kongresszusa alkalmából Bécsben találkozott a Szocialista Internacionálé vezetőivel, akikkel az „emigráns szociáldemokrácia átszervezéséről“ tárgyalt olyan értelemben, hogy vezetőségébe beválasztanák vele együtt Pelikánt és Šikot is, annak érdekében, hogy „egyesüljön" az augusztus utáni emigráció a régi február utáni emigrációhoz tartozó szociáldemokratáikkal közös kommunistaellenes platformon. Egyetértenek a szociáldemokrácia azon irányzatával, amit politikai irányvonalát Peter von Oertzen, a nyugatnémet szociáldemokrácia alsó-szászországi szervezetének elnöke július 3 án a párt sajtószervében nyíltan ezekkel a szavakkal jellemzett: „A szociáldemokrata politika cél a, hogy együttműködjön Keleten a sztálini bürokrata rendszerek aláásásán és megdöntésen, és nem támogatja stabilizálásu kat“. 1968-ban nem sikerült ezt a kommunista párton belüli harc révén elérni, azért most a szo- ciáldemokratizmus zászlaja alatt a párt ellen folytatott harccal próbálkoznak. Csakhogy, amint Mlynár beismerte, „ez inkább politikai vágyálom, mint politikai program“. Azok vágyálma, akik már egyszer újból burzsoá viszonyokat akartak teremteni Csehszlovákiában. Ez a vágyálom eleve kudarcra van ítélve. KAREL DOIJDERA HOVÁ JUTOTTAK 5 lllll!ll!!llll!ll!li!!llllll!iil!li!ill!l!llli!!lllllllllllll!lllllllll||||!illllli
