Új Szó, 1978. július (31. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-31 / 209. szám, hétfő
fülOp miklös Két karcolat • 1 Öregszünk A kiscicát N. (nem tudom a pontos nevét) találta meg; a hirdetés szerint: „Elveszett fe- hér-fekete-sárga, Micili névre hallgató k’iscica, megtalálóidnak magas jutalom, Albert né, telefon: 25055". N. a régi Z. utcában találta meg a cicát, a leírás pontosan talált: fehér-ffekete-sárga volt és Micili névre hallgatott; a macska először egy kökénybo (korban rejtőzött el, majd a ned vés, árnyékos fáik közt keresett menedéket (az egykori Z. utca a város végén, az erdő aljáig húzódott). N. salátaboglárkát keresett (minden kora tavasz szál felmegy salátát keresni az erdőaljba); talált is néhány hajtást — ott ugrott ki Micili a íkökénybokorból —, N. hívogatta, csalogatta, míg meg nem fogta. — Micili vagy? — kérdezte. (Aznap reggel olvasta az újságban a hirdetést.) A cica tenyerébe simult, hízelgőn doróm bolt, ő volt Micili, kétségtelen. N. otthon tejet adott a macskának, játékos kedvű, helyes kis állat volt, szépen nézett, fülét mozgatta. N. jól eljátszott vele, papírgombócot gyúrt, feldobta, Micili rendkívül ügyesen ugrott, a levegőben elkapta és jópofán pofozgatta. N. utána felhívta telefonon Albertnét. — A hirdetéssel kapcsolatban, halló! Csaik -annyit, hogy megtaláltam ... Nem tudta folytatni. Albertné sírt, kacagott, és majd hangosan hömpölygő szóáradattal kérte: .jöjjön, hozza Micilit, üljön taxiba, most rögtöni — Megtérítem a költségeit •— mondta, egy pillanatra letette a kagylót, hogy a zsebkendője után megy, aztán újra szipo gott és sóhajtott. — Özvegy vagyok — rebegte halkan. — Mi- cili mindenem ... — Orrát fújta, hangja színt váltott: — Drá ga jó ember ... induljon. — Fű utca hat számV — Fü utca. Nagyon várom Szereti a diólikőrt? — Szeretem. — Várom! — fövök .,. Itt volt a Fü utca, a hídon túl, N. hóna alá vette Micilit, már ment is volna, de az elő szobában a tükörbe pillantott: borostás! Töltött Midiinek még tejet, levetkőzött, bevonult a fürdőszobába. Megborotválkozott inget cserélt, s miközben a cipőjét pucolta, eszébe ju tott: talán lábat si kéne mosson. Nem tudta, miért, de egészen különös érzés kerítette hatalmába. Újra levetkőzött, bement a fürdőszobába, fürdés 'közben énekelt, tavaszi szél vizet áraszt... a fákon cseresznyevirág ... Fiatalosan, ruganyos léptekkel jött-ment, felöltözött, elidőzött a tükör előtt, megelégedését fejbiccentéssel nyugtázta. Hogy mivel s miért Egy tányér leves Egyszer, már régebben, egy jó ember adott nekem egy tányér levest meg egy darab kenyeret. Nagyon éhes voltam, megfogadtam, hogy soha nem felejtem el, és ha eljön az ideje, akkor százszorosán adom vissza a levest meg a darab kenyeret. Fogadalmamat nem felejtettem el. Ggy véltem: már a tény, hogy nem felejtettem el, nemességre vall. S valahányszor eszembe jutott — hogy lám, nem felejtettem el —, elégtételt éreztem. De kézzel fogható ígéret is kötött — és ezt sem volt szabad elfelejteni. Száz tányér leves és száz darab kenyér adósság. Ezt sem felejtettem el. Igyekeztem elevenen megtartani magamban a hálaérzet nemes gondolatát. Például ahányszor csak tehettem, szeretettel gondoltam arra a jó emberre. Halálhírét az újságban olvastam. A töltött káposzta temetés utáni nyomott hangulatban nehezen megy le az ember torkán. A bor, a pálinka már inkább; a zsírtól csöpögő káposzta, dagadóval teletűzdelve inkább viszolygást kelt. Sok káposztát tettek az asztalra, hogy mindenki tetszése szerint szedjen. Később durván vágott, nagy darab, pirosra sült húsokat hoztak, sütőben. Meg kellett fogódzkodjak a székben, mert szédültem. Mintha lélegzetet se vennék, mozdulatlanul ültem. Körülöttem zajongtak; valaki két nagy tölteléket tett a tányéromba. Toron enni kell. Vendégek, rokonok, ismerő sök mind ettek. Égett az arcom — anélkül, hogy meghívtak volna, csak beállítottam. Azt mondtam: ismertem, jó ember volt. Fekete fejkendős asszonyok nekem kivételesen roston sült májat hoztak a konyhából, rozsdás, zaftos, frissen sült, párolgó májat, ott előttem darabokra vágták, a villát kézügybe helyezték. Darab kenyeret adtak a kezembe. Nagyon rosszul éreztem magam, a gyomrom háborgott. Végül savanyú levest hoztak, csak kóstoljam inr:g: legalább egy kanálnyit... Ha valaki akkor elsírja magát, minden bizonnyal belőlem is kitör a zokogás. Az arcokat néztem — valamennyi fekete keretben volt —, senki nem sírt. Már kisírták magukat — gondoltam. És még arra is gondoltam, hogy egyszer, rég, kaptam egy tányér levest meg egy darab kenyeret — de azt már illik elfeledni, a nem felejtés egyáltalán nem kiváltságos adottság, csupán az emlékező képességen múlik, inkább azt kellene észben tartani, hogy hányszor s kitől nem kaptunk egy tányér levest, egy darab kenyeret. A leves bevált, utána káposztát is ettem. Ittam. És elsirattam a jó embert; elmondták, évekig szenvedett, lányai, fiai mindennap meglátogatták a kórházban: tudom, mit jelent naponta megmászni négy emeletet, lefizetni a kapust, hogy beengedjen, most egy ötös, most egy tízes, és az ember nem mehet üres kézzel: narancs, citrom, alma ... örökké. Nem is tudom, honnan szereztek lelkierőt hozzá. Közben iszogattunk. Éjfél után megint jött a savanyú leves. Túlzás nélkül: jól telt — reggel már énekeltünk is. Igaz, többnyire csak szomorú nótákat. Linter István: Alsópéteri táj (lino,1978) elégedett, nem tudta, de jóleső érzés töltötte el. Ment, átvágott a hídon, egy, kettő, harmadik ház, már látta, ó ... Albertné az ablakban könyökölt, N. magasba emeli Micilit: itt van, hozza! Albertné bevezette a lakásba, bent — egészen fiatal,’ talán 30' éves, szép, csinos nő, megölelte N-t. „Drága ember!“ — átvette Micilit. — Tessék leülni. N. leült. Albertné italt tett az asztalra. — És most tessék elmondani — mondta. — Mit mondjak el? — kérdezte N. — Hogy hol tetszett a bácsinak megtalálni Micilit? N. nem felelt rögtön. — Hát... — kezdte ós határozottan érezte, hogy forróság Önti el. — Nem én találtam meg — mondta, s felállt. — Nem a bácsi találta meg? ‘N. a füle hegyén pírt érzett. — Nem — mondta határozottan. — Nem én találtam meg. — Hanem? — kérdezte Albertné. — Valaki — mondta N. Megfogta a kilincset. — Tessék várni! — Albertné pénzt vett elő. De N. kifordult az ajtón. — Bácsi kérem! „Bácsi! .. N. átment a hídon, s nem nézett vissza. Hogy a salátaboglárkát ecetben kill kiáztatni, erre gondolt, meg arra, hogy egy csepp ecet- je sincs otthon, és jó, hogy kilépett otthonról, most legalább elmegy, s vásárol egy liter ecetet... R. BALBAKOV Fűzfán termett körte Tizenöt évi szívós munka árán sikerült elérnie, hogy körte nőtt a fűzfán, amely a körtetermesztési tudomá nyos kutatóintézet udvarán áll és levelei békésen zizeg- teg a lengő szélben. Szenzációs esemény volt! A gyümölcstermesztés tu- dományának szakemberei legott az intézetbe siettek. — De hiszen ez n körte savanyú, mint az ecet! — fintorgott az első. — És kemény, mint a kői — gügyögte a második, akinek beletört a joga az újfajta gyümölcsbe. — A magjai meg valahogy szörnyen nagyok! — jelentette ki a harmadik, miközben női télikabát- gombhoz hasonló valamit köpött ki a földre. — A héja pedig, higgyék el, akár az acéllemez! Ezt még a disznók sem emésztik meg... — jegyezte meg zavartan a negyedik. Ekkor megszólalt az ú) gyümölcs felfedezője. — Meglehet, hogy egy- ben-másban igazuk van. De ne feledkezzenek meg valamiről: az f-ű-z-f-á-n termett k-ö-r-t-el Megértik ezt? Olyan körte, amelyet fűzfán termesztettek! Ez pedig azt jelenti, hogy valóra vált az emberiség évtizedes álma! És sietve hadart néhány, a témától meglehetősen távol álló népi közmondást és szólást. A bölcs szakemberek engedelmesen bólogattak gaiambősz fejükkel. A felfedező pedig dolgozószobájába vonult és nyomban munkához ült. Most az a feladat várt rá, hogy növelje a fűzfáról szüretelhető körte hektáronkénti terméshozamát, s ezáltal megvéd- hesse fi fűzfa-körte-tudomá- nyok doktora cím elnyeréséért írandó disszertációját. Aranykor kezdődött a tudományos intézetben. GELLÉRT GYÖRGY fordítása FIATAL KÖLTŐK VERSEI Az ablaknál gubbarisz... IApámnakJ Az ablaknál gubbadsz a széken; mormolsz csöndesen nyers fohászt, szél motoz a kicsiny üveglapon s türköl reád a rohanó délután; a falak csöndjét neszeled, homlokod sápadt hómező, a szemed két hűvös tengerszem, elmerül benne a mélylila alkony. S még ki sem nyitom az ajtót, szétoszlik hangom az est lágykék akváriumában . .. és megadom magam apum, gyönyörű ölelésednek. Ö, dal Hol folyó dagad az esteledőből mindig egyedül áradó nyugalomban mint kalapos fák az apró madarat vigyázlak ó dal s ringatlak a .valóság ölén a kristályos egyszerűségben mihelyt reám hull a csönd hiányodat sírom 6 a hányadat MÁZIK ISTVÁN Feljajdulsz bennem Feljajdul bennem az emléked, hu rólad hallgat a csönd. Erezlek minduntalan fény és homály libbenő pihe leánya, gyötrődöm tarka virágok özönében és csillagábrás mélységekben, százszor ragadnak magukkal bődülö viharok, de hordozlak mint álomszép terhet, megrészegülten, mert tudom, hogy vagy, és feljajdulsz bennem, ha rólad hallgat a csönd. ÉS az eg Könnyű a nap lassú halála a ringó tószegélyen, bágyadt fűzek lombhaján át. Nehéz az ég kékje esteledőben, didergő csillagok jöttekor, mert a szerelem tündére nem virraszt már sebeivel. Bíbor szívéből elhullottak a vágyak piros vércseppjei, és mélyül az éj a fájdalomtól HERDICS FERENC tisztulás Széparcú őszibarack lehántom rólad szivárvány palástod csupán illatod s ized marad Egyszer próbáltam szép színes palástnak csalóka ízét ecet volt szomjazó a jakomnak Széparcú őszibarack bensőd bensőm marad MENYHÁRT MÁRTA Örökkévalóságom szellője áprilisomnak zeng kis zugodban takarónk sarkábann ibolyaillat — mezítelenül Mlmodnak a vágyak szemed és szemem a vihar ú jra tombol énem közt éden nedű csöppen az örökkévalóságba MOLNÁR IMRE csillagi tündér lomb pihegése a tájon ha érzed az űri selymek zizegve leszállnak moccan a rét is. ezer mesehang csöndül buzdít fuss világgá kösd el apró lovacskáit örömödnek csillagi tündér szunnyad az álma ez üstén csendülő harmat meselánc gúzsa zendiilő 1978 VII.
