Új Szó, 1978. július (31. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-22 / 200. szám, szombat
VÁLASZ EGY OLVASÓNAK, AKI NEM ÍRTA ALÁ LEVELIT A falra festett ördögről és a puszta tényekről A Hűdé právo június I7->. cik- kére (lapunkban is közöltük Gondolatok tényekről tíz év távlatából címmel). többen, névtelen levéllel reagáltak. A leírt gondolatok nem újak. Magukon viselik a 68—69 es évek jegyeit: akasztóiakkal fenyege tik a kommunistákat, gyűlölet tel nyilatkoznak a szociálist.! köztársaságról. Egyúttal bizonyos nosztalgiát is kifejeznek: tíz év telt el azóta, bogy az ellenforradalmi erők meg akarták támadni a szocializmust Csehszlovákiában, de terveik nem valósultak meg. Gyülölkö dő jóslataik sem váltak be. Országunk, erősebb és gazdagabb, mint bármikor a múltban, elmélyítette és megszilár dította testvéri kapcsolatait őszinte és hű barátaival, nemzetközi tekintélye annyira megnövekedett, hogy azok az emberek, akik támogatták a jobboldali erőket és az ellen- forradalmárokat, dicsérték őket bomlasztó tevékenységükért, ma kénytelenek tisztelettel beszélni a szocialista Csehszlovákiáról és figyelembe venni nemzetközi tekintélyét. Így természetes, hogy az az embercsoport, amely az imperializmus szolgálatában vagy saját érdekében fel akarta számolni nálunk a szocializmust, ma csalódott. Csalódottságát leplezni próbálja. Többek között azáltal, hogy névtelenül szidalmaznak mindenkit, aki békésen dolgozik, vagy netán versenyez, részt vesz a tanácskozásokon és gyűléseken, s különféle tisztségeket tölt be. Az elérzékenyült ellenforradalmáyirk névtelen leveleikben ókét is akasztófával fenyegetik ... Az epébe mártott tollal írt leveleket levéltárunk illetékes dossziéjába helyeztük. Az egyik névtelen levelet azonban asztalunkon hagytuk. Azért, mert ez a levél rámutat, milyen hosszú idő a tíz év, elegendő ahhoz, hogy egyesek megfeledkezzenek a figyelmeztető tanulságokról. A levélben, amelynek írója Huszonötéves aláírással fordult a szerkesztőséghez, többek között ez áll: „Fiatal pártonkívüli vagyok. Apám 1976 bárt bekövetkezett haláláig a CSKP tagja volt, nem tudom mióta, de bizonyára mar régen. 1968-ban több szőr mondogatta, hogy köztársaságunk veszélybe kerül, ha az elvtársak az elvtársak ellen fordulnak. Nyugati jegyit er szállítmány okról nem beszélt, pedig anyámmal mindent megvitatott, ami történt. Magam sem hallottam és olvastam ilyen szállítmányokról. Lehet,- hogy azt válaszolják nekem: fiatal voltam. Én azonban azt gondolom, hogy semmilyen fegyvereket sem hoztak hozzánk. Csak azért írnak erről, mert ez megjelel önöknek. A falra festik az ördögöt. Ez nem helyes. Sok mindent mi is megértettünk, de fegyverekről ne írjanak nekünk. Azt nem hisszük el." A Huszonötéves mindezt egy oldalon írta le. Utóiratként még hozzátette: „Néha politikai vitáink is vannak, fegyvert azonban nem fognánk egymásra. Soha. Ez nem a csehek természete. Csak igazat írjanak!!!“ a társadalom söpredékével is hajlandó szövetkezni. A neveket, a nemzetiséget nem vették figyelembe. így cselekedett a reakció u maradi kizsákmányoló erők a történelem folyamán mindig. Hatalmi osztály* érdekeik arra ösztönözték őket, hogy együttműködjenek a társadalmi alvilággal. Kissé szomorú történet Nem hivatkozunk arra, hogy hatvannyolcban a levélíró 15 éves volt. Már csak azért sem, mert ebben a korban kezdi meg az ember az állampolgári életet annak minden örömével, kétségével, tévedésével, útkeresésével, felfedezésével, tanulságával. Tíz évvel ezelőtt rendkívül bonyolult időszak volt, amelyben nemcsak az akkoriban új személyazonossági igazolványt kapott fiú, hanem a deres hajú emberek is köny- nyen elvesztették tájékozódó képességüket. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a jobboldali sajtó és a szocialistaellenes hangoskodók éppen a fiatalokat próbálták félrevezetni színes cukorkákkal. Említsük meg példaként, hogy 68-ban a Mladá fronta és más újságok tettetett ámulattal vetették fel a kérdést, hogy az ipari tanulóknak miért nincs kéthavi szabadságuk, amikor a középiskolások kéthónapos szünetet kapnak. Milyen igazság ez? — kérdezték. Az öváros-téren nyomban több tízezer fiú és lány gyűlt össze, és nemcsak kéthavi szabadságot, hanem azt is követelték, hogy maguk választhassák meg mestereiket, oktatóikat, nevelőiket, maguk irányíthassák szaktanintézeteiket és még sok mindenféle mást. Az arctl- szocialista erők természetesen nem is gondoltak arra, hogy kéthavi szabadságot adjanak az íparf tanulóknak, jól tudták, hogy ez értelmetlen követelés, de szükségük volt a nyugtalanságra, szükségük volt arra, hogy elválasszák egymástól a munkásfiatalokat és a diákokat, és ezért cinikusan félrevezették a fiatalokat. Ezzel sem akarok azonban a névtelen levélíró tíz év előtti fiatalságára utalni. Mai nézeteivel szeretnék foglalkozni. „Néha politikai vitáink is vannak — írja az utóiratban — fegyvert azonban nem fognánk egymásra. Soha. Ez nem a mi természetünk.“ Egyetérthetünk vele — a munkásokat illetően. Az öntudatos munkás valóban nem emel fegyvert elvtársa ellen. Az osztályöntudatos internacionalista munkás, az a munkás, aki tudja, hogy a kezébe adott puska golyója az imperialista egység és uralom érdekében ölne. De mi köze van ennek a ténynak a csehek természetéhez? Tekintsünk vissza a múltba ... 1931. február 4-én az észak- csetiországl Ledvicéből tüntető munkások vonultak a duchcovi járási hivatal elé. Több százan voltak. Éhesek, mert hosszú hónapok óta munkanélküliek voltak. Segítséget, támogatást akartak kérni a járási hivataltól, mert gyerekeik szemük láttára éhen haltak. A duchcovi vasúti hídnál egy kanyarban, amely lehetővé tette a váratlan támadást, csendőrök tüzet nyitottak a munkásokra. Háromszáz csendőr... Az országúton négy halott maradt. A 32 éves Alois Lamač, a 27 éves Josef Studnička, a 19 éves Antonín Zedthamer, a 30 éves Josef Kadlec és sok súlyos sérült... A pályaudvari vendéglős, aki látta a véres eseményeket, így vallott: „Amikor megláttam a csendőröket, mint az állatok vetették magukat a tüntetőkre, lőttek, döfted, puskatussal ütöttek, üldözték a menekülőket.“ A duchcovi vasúti hídnál a munkásokra támadó háromszáz csendőr többsége cseh nemzetiségű volt. Csehek voltak Frý- valdovban és a többi helyen is, ahol a szabad ún. demokratikus Masaryk-köztársaság tüzet nyitott a munkásokra és a falusi földönfutókra. A történelem könyörtelen tanú. Amikor az imperialista burzsoázia köztársaságunkat koncként odadobta Hitlernek, egyedülálló hajsza indult a csehszlovák kommunisták és haladó emberek ellen. Egymillió 300 ezer cseh és szlovák került a koncentrációs táborok szöges drótja mögé, a náci börtönök rideg celláiba. Elképzelhető, hogy a Gestapo a besúgók segítsége nélkül tudta volna elfogni a „birodalom ellenségeit“? 375 000 ember vesztette életét a hitleri megszállók elleni harcban — haláluk többek között a cseh és szlovák nevű judások lelkén szárad. És az 1948-as februári fehér terror? A babicei hazafiakat egy cseh nevű nyugati ügynök gyilkolta meg... Azt szeretnénk, hogy a Huszonötéves megértse az elmondottakat. Mi, kommunisták, akik szeretjük nemzeteinket, tiszteljük kultúráját, hagyományait, sikereit, értékeit, levontuk a tanulságot a múltból. Saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a burzsoázia A függöny lehullott Erről tanúskodik a közelmúlt is. 1968-ban, amikor frontális támadást indítottak a szocialista köztársaság ellen, az antikommunista Václav Černý professzor, Pavel Tigrid CIA- ügynök bizalmasa hosszas beszélgetést folytatott Jan Pro- chazka íróval, az egységbontók egyik vezetőjével. Arról beszéltek, mik a további teendők. „Nem állhatunk meg félúton — mondta Procházka. Amint feloszlik a hadsereg, a biztonsági szervek és az államapparátus, az út teljesen szabad lesz.“ Cerný egyetértett vele: „Érdekünk, hogy Dubček győzzön, és ő valószínűleg győzni is fog. Ez azért még nem egészen biztos, sokat kell még ezért tenni, de nem neikünk. A legnagyobb disznóságot, a legnehezebb munkát majd elvégzik. Ez egyelőre az ő dolguk.“ A tapasztalt imperialista ügynök Dubček győzelmében, a párton belüli jobboldali blokk győzelmében, a kommunisták sorainak bomlasztásában látta a legnagyobb lehetőséget: szerinte a jobboldal „párton belüli győzelme áthidalható és áthidalt szakasz lesz csak“. Ez világos beszéd. Az „áthidalt szakasz“ után felszámoltak volna mindent, ami maradt, Alexander Dubčekot is beleszámítva, aki fölöslegessé vált volna, sőt, talán még akadályozta is volna őket. A köztársaság életéből törölni akartak mindent, ami a szocializmussal volt kapcsolatos. Cerný ezért mondta, hogy a párt bomlasz- tása után „bizonyára elérkezik a további teendők ideje ...“ Az a biztonság, amely Cerný és Procházka szavait jellemezte, jogos volt. Alexander Dubček és Josef Smrkovský valóban utat nyitott a jobboldali szocialistaellenes erők blokkjának egységbontó tevékenysége előtt, amelynek támadását František Kriegel Irányította. Valóban elérkezett a további teendők ideje. Kétségtelen, mit jelentett a „további“ szó. Cerný profesz- szor és szövetségesei beszélgetései, a KAN és a 231 klub nyilatkozatai, a jobboldali szociáldemokrácia, az „igazságos“ csehszlovák szocialisták pártja és más illegális csoportosulások ún. központi előkészítő bizottságának programja azt tanúsította, hogy céljuk a köztársaság szocialista alapjainak aláásása, a kapitalizmushoz való visszatérés, a Szovjetunió és a többi szocialista országhoz fűződő barátságunk felszámolása, az imperialista táborhoz való csatlakozás volt. A köztársaság belső ellenségei úgy gondolták, hogy már csak egy lépést kell tenniük. Az öt testvérpárt elvtársi aggódó levelére adott opportunista, hazug válasz megmutatta, hogy a jobboldal készen áll, „hogy elvégezze a legnagyobb disznóságot“, ami összhangban áll az antikommunista Černý jóslatával. A kommunistaellenes erők éppen ezekben a pillanatokban eresztették le a függönyt tevékenységük előtt. Azt a „továbbit“ csakis a kulisszák mögött és nem az emberek szeme láttára készíthették elő. A sokolov—chebi országúton Akkor kezdtek beszélni fegyverekről. Kirabolták a népi milícia több fegyvertárát, több helyről érkezett jelentés, hogy fegyvereket találtak. Igaz, hogy a bomlasztó erők vezetői az imperialista kém- és ideológiai központokban működő tanítóiktól sokat hallottak az 56-os magyarországi események tanulságáról, arról, hogy türelmeseknek kell lenniük a szocializmus fokozatos felszámolásában. Ők azonban ismerték helyzetünket: nem hittek abban, hogy munkásainkat, szövetkezeti földműveseinket a hazugságok mézes madzagával átcsalhatják a kapitalista táborba. A szavakat tetteknek kellett követniük, és a tettek ideje közeledett. A volt gyárosok nem egy helyen megszemlélték „gyáraikat“. Észak- és Nyugat-Csehországban a türelmetlen szudéta revansisták arról akartak meggyőződni, hogy „azofc a csehek hogyan vigyáztak házaikra“. Annak ellenére, hogy a reakció a jobboldaliak segítségével sok mindent elért országunkban, a jobboldali vezetők nem ringatóztak illúziókban. Arra készültek, hogy ösz- szelűznek a dolgozókkal, hogy fegyveres összecsapásra kerül sor. A nyugati hírszerző szolgálatban tevékenykedő támogatóikat sem vezették félre: közismert, hogy magas rangú amerikai és nyugatnémet tisztek is jártak nálunk. Nyugati fegyvereknek kellett érkezni hozzánk, ez logikus és törvényszerű volt. És érkeztek is. A pártvezetőség és Josef Pavel belügyminiszter a járási közbiztonsági szervektől és járási pártbizottságoktól számos jelentést kapott a Nyugatról behozott fegyverekről. Annak ellenére, hogy a sajtó a szenzációt hajhászta, a közvélemény erről semmit sem tudott meg. A Huszonötévesnek nem egy ismeretlen, titokzatos esetről akarunk beszámolni, a felsorolt tényeket megtalálhatja az 1968 júliusában megjelent újságokban, mivel akkoriban a Belügyminisztérium és a sajtó sem hallgathatott már. 1968. július 11-én Pavelka, a Karlovy Vary-i járási pártbizottság vezető titkára egy német nyelvű névtelen levelet adott át a közbiztonsági szerveknek. Ez állt benne: „Amint megtudtam, bizonyos emberek Nyugat-Németországból fegyvert szállítanak Csehszlovákiába. Mivel hozzátartozóim élnek itt, ez engem nagyon nyugtalanít. Még mindig jól emlékszem Oswiecimra. A közelmúltban néhány pisztolyt és MP-t (nyilván Maschinenpistole, a levél fordítójának megjegyzése) egy csőben rejtettek el öt-tíz kilométerre Sokolovtól, Cheb irányában a 6. számú országút kereszteződésénél. És nemcsak erről az egy esetről van szó“. Az említett helyen Mýtina és Arnoldov község között egy híd alatti csőben valóban húsz amerikai Thompson-géppisztoJyt, 35 tölténytárat, egy 756 töltényt tartalmazó pléhkonzervet, húsz vállszíjat, 30 Walther típusú pisztolyt és 9 póttölténytárat találtak. A fegyvereket öt csomagban rejtették el. A szakemberek szerint a fegyvereket csak gyengén konzerválták, hogy azonnal használhatók legyenek, a géppisztolyok és pisztolyok legfeljebb három napig feküdtek a rejtekhelyen. A biztonsági szervek dolgozói úgy tettek, mintha gépkocsibal- esetet vizsgálnának ki a helyszínen, és így fölösleges szemtanúk nélkül vihették el a fegyvereket. Egyúttal elrendelték a környék megfigyelését. A széles körű vizsgálat sikeresen folyt, s rövidesen meghozta az első bizonyítékokat. A megfigyelők gyanús mozgást észlellek a vízlevezetőcső környékén. Sajnos, a biztonsági szervek tagjainak néhány nap múlva el kellett hagyniuk rejtekhelyeiket. Pavelka, a jobboldali vezető titkár anélkül, hogy megál- lajjodott volna a biztonsági szervekkel, tájékoztatta a járási pártbizottságot a talált fegyverekről, és ezáltal a széles közvélemény is tudomást szerzett a dologról. A jobboldali sajtó természetesen nem hallgathatott a talált fegyverekről. Eleinte úgy tűnt, mintha a szerkesztőségekben bomba robbant volna, és az újságírók nem tudnák, mit tegyenek. 1968 júliusa volt azon ban, és ekkor már nem riadtak vissza attól, hogy éljenek a kommunizmus és a haladás ellenségeinek régi trükkjével —* szovjetellenes rágalmakhoz folyamodtak. A sajtó szándékosan szovjetellenes hangulatot keltett. Pavel belügyminisztériumának vezető dolgozói támogatták őket ebben. A fehérből feketét akartak csinálni: azt akarták elhitetni, hogy a megtalált amerikai fegyvereket szovjet tisztek hozták hozzánk. A sajtó hamis nyomra akarta terelni a vizsgálatot vezető szerveket. Természetesen a helyszínen „igazságot ikereső“ újságírók között ott volt Miroslav Michá- lek, az antikommunista Reportér munkatársa. A Nyugaton nyugalom van című szovjetéi le nes cikkében Gustáv Schmidt német nemzetiségű állampolgárral folytatott beszélgetésére hivatkozott, aki állítólag szemtanúja volt annak, hogy a fegyverek megtalálásának helyén három szovjet katonai gépkocsit láttak. A biztonsági szervek dolgozói leellenőrizték a Reportér állítását, és hivatalosan beszéltek Schmidttel, Gustáv Schmidt kijelentette, hogy Micháleknek egészen mást mondott: valóban látott szovjet katonai gépkocsikat, d« egészen másutt és már nagyon régen... Mindez már komédiára emlékeztetett, de a szovjetellenes rágalmak gyakran jelentenek komédiát... Egyúttal bebizonyosodott azonban, hogyan „dolgoznak“ a jobboldali újságírók, a „felszabadított“ csehszlovák sajtó milyen gyorsan magáévá tette a burzsoá kollégák erkölcseit. Üjabb tanújele volt ez annak, mire akarták kényszeríteni a jobboldali újságírók a biztonsági szervek tagjait. A tények azonban tények maradnak. A megtalált Thompson-gép- pisztolyok jobboldalán fel volt tüntetve a gyártó cég: Auto- Ordance Corporation Bridgeport, Connecticut, USA. A szakemberek szerint 45-ig az amerikai hadsereg felszereléséhez tartoztak, de 1968-ban is használták még ezt a fegyverfajtát az amerikaiak a szennyes vietnami háborúban. Egyébként az amerikai hadsereg átvevő ellenőreinek névjegye és az amerikai hadsereg szimbóluma a tok baloldalán is bizonyította, hogy a fegyverek milyen raktárakból kerültek hozzánk. A megtalált pisztolyokat a Waffenfabrik Walther Zella- Mehlis (ThürJ vállalat gyártotta. A fegyveren feltüntetett adatok is nyugati eredetükről árulkodtak. A hátizsákok közül három a Gala Prostéjov szakemberei szerint biztosan a nyugati tőkés országokban készült. Az egyiken közülük egy elmosódott, elég ügyetlenül elkészített pecsét volt, melynek szövegét csak a nyomozók tudták elolvasni. A néhány szót azbu- kával írták, de nyilvánvaló csalásról volt szó, azt akarták, hogy a fegyverek leleplezése a szovjetellenes provokációt szolgálja. A másik két hátizsák a Gala Prostéjov-Krasice gyártmánya volt, de olyan gyártmánya, amelyet kizárólag a főkés országok számára készített. Sajnos, Pavelka, a volt párt- titkár — mondjuk véletlenül — elterjesztette a hírt a fegyverek megtalálásáról, és ezzel meghiúsította, hogy a bizton sági szervek megfigyeljék a rejtekhelyei. Mindjárt másnap a fegyverek megtalálása után a rejtekhely mellett megállt egy Hanoimig típusú SO 06-00 rendszámú gépkocsi, amely Kurt 1973 Schneider tulajdonában volt. A gépkocsiból kiszállt egy VII. férfi, átment a hídon, néhány méternyire bement az erdőbe (Folytatás az 5. oldalon / 4