Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)

1978-05-11 / 128. szám, csütörtök

A tettekhez konkrét felhívásokra van szükség, plakátok kellenek, amelyeken számok, dátumok láthatók, mérnökök, újítók, sztahanovisták és a tő szakmák munkásainak neve szere­pel, s nemcsak azok neve, akik egy­szer s mindenkorra hírnevet szereztek, hanem mindig újakra van szükség, akik ma tűntek ki a szocialista munka- versenyben. Meg kell mutatni az em­bereknek a Zaporozsszlroj munkásai­nak e nagyszerű csapatát!“ A szervezőmunka csakúgy, mint a po­litikai munka, egyazon célhoz vezettek. A területi pártbizottság arra töreke­dett, hogy az embertőmeg kollektívá­vá kovácsolódjék, hogy a kollektívá­ban vezető egyéniségek nőjenek fel, nagyszerű, kiváló emberek. És valóban sok ilyen ember nőtt fel. Nemcsak hal­lomásból ismertem őket. Az építkezése­ket járva közvetlenül a munkahelyükön beszélgettem velük. Ilyen körülmények között — csakúgy, mint a lövészárkok- ban — lehet a legjobban megismerni az embert. Nem egy csodálatra méltó sorsra em­lékszem. Minden alkalommal, amikor a Dnyeprosztrojban jártam, már messzi­ről hallottam a lányok csengő kacagá­sát, akik rakták a betont a gátra. A szemük alig látszott ki a kendőből, ce­mentporosak voltak, de sem hőségben, sem fagyban nem veszítették el opti­mizmusukat. A kérdésre, hogy megy a munka, zengő „jól“ volt a felelet. Anya Loskareva munkabrigádja volt az, be is írták őket a köztársaság dicsőségköny­vébe. Egy aktívaértekezleten, amelyen az élmunkás, a komszomol és a front­brigádok vettek részt, a szünetben hoz­zám lépett egy kiöltözött lány, s én nem ismertem meg azonnal régi isme­rősömet. — Talán a maguk brigádja is front­brigád? — Frontbrigád volt. — Nem, Anya, ezzel nem értek egyet. Jön a nagy víz, jó betonra van szükség, s maguktól függ az összes bri­gád munkájának minősége. A front még csak maguk előtt van.“ A lányok jól dolgoztak. Október 30. évfordulójának ünnepségein néztem a felvonulókat és beleszóltam a mikro­fonba: „Köszönljük Anya Loskareva brigádját!“ A lányok visszanéztek, és mosolyogtak... Röviddel ezután megtudtam, hogy Anya súlyos beteg. Az ínséges háborús évek, a nehéz gyermekkor jelentkezett — tuberkulózis formájában. Mindent megtettünk, hogy Anya meggyógyuljon, más munkát ajánlottunk fel neki, de ő határozottan visszautasította. „Nem tu­dok élni az építkezés és a lányok nél­kül!“ A Dnyeprogresz újjáépítéséért Anna Loskarevát Lenin-renddel tüntették kí. Néhány év múlva ismét találkoztunk Moldáviában: meggyógyult, férjével együtt a dubosszarszki vízi erőművet építette. Meggyőződésem, hogy nem­csak a gyógyszerek és a déli szanató­riumok gyógyították meg. Anya önma­gát mentette meg azzal, hogy megőriz­te optimizmusát, nem hagyta ott a mun­káját, nem zárkózott magába, hanem teljes életet élt. Nemrég mesélték, hogy Anna Styepanovna négy egészsé­ges gyereket nevelt fel, s a munkás- szálló vezetőjeként dolgozik. Hiszem, hogy jó nevelője az ifjúságnak. Egy másik építkezésen ismerkedtem meg lvan Rumjancev csőszerelővel. Fiatal, szürke szemű, csinos fiatalem­ber volt, szellemes és ügyes, igazi mes­tere a szakmájának. Talán túlságosan is korán kezdett dolgozni: apja elesett a fronton, s ő elhatározta, hogy segít anyjának. Amit nem kapott meg az is­kolától, a kíváncsiságával, tapasztala­tával és tehetségével pótolta, lvan óriá­si üzemeket épített Jaroszlavlban, Gor­kijban, Csircsikben, s nálunk a Zapo- rozssztrojnál dolgozott. Abban az idő­ben éppen ő javasolta a nagy blokkok szerelésének új módszerét. „A földön szereljük össze a csöve­ket — magyarázta nekem. — Összeil­lesztjük és összeszereljük darabokba. A munka így könnyebb, kényelmesebb, azonkívül gyorsabb is. A kész darabo­kat daruval vagy csigával emeljük fel, és aztán már csak össze kell kapcsolni egy csővé. Semmi különös nincs ebben! — Nem kockázatos ez? Nem veszé­lyes az emberekre nézve? Elnevette magát: — Ijesztőnek látszik, de a kéz ké­pes rá. Ne féljen, Leonyid Iljics, min­dent kiszámítottunk előre, a mérnökök pedig ellenőrizték a számításokat.“ A kohászatban rengeteg a cső, össze­kötik a műhelyeket, keresztül-kasul futnak — erős munkaszakasz volt ez. Azt javasoltam a szerelőigazgatóság pártbizottsága tagjainak, kérjék meg Rumjancevet, szólaljon fel a nyilvános pártgyűlésen. A gyűlésről hírt adott a mi lapunk, a Szlroityelj, majd a Prav­da jelentetett meg egy nagy cikket „Ivan Rumjancev tapasztalatai szerint minden építkezésen“ címmel, s a mód­szer az egész országban elterjedt. Ivan Alekszandrovcis később Varsó­ban dolgozott a Kultúra és Tudománv Palotáján, és segített a bhilai kohászati kombinát szerelésén Indiában ... Sok hasonló találkozásom volt, mind­egyiket lehetetlen felsorolni, ezért hát ne sértődjenek meg az elvtársak, akik­ről itt nem tettem említést. Nem fe­ledkeztem meg róluk. A dolgozókhoz, és különösen a szor­galmas emberekhez fűződő jó kapcso­lat megteremtése minden pártmunkás emberi, sőt hivatásbeli kötelessége. Ez a kapcsolat gazdagabbá teszi a párt­munkát, megszilárdítja kapcsolatát a hétköznapi élettel, és hozzásegít ahhoz, — ahogy mondani szokás — első kéz­ből szerezzen tudomást az emberek öröméről, gondjairől, véleményéről. S különben is, kell-e hangsúlyozni, mi­lyen kellemes érzés megismerni becsü­letes munkásokat, kolhoztagokat, építő két, agronómusokat, képzőművészeket, újságírókat vagy tudósokat. Sohasem sajnáltam az időt és nem ismertem fá­radságot, amikor ismerkedésről, barát- kozásról volt szó. A pártmunka jellege hozzásegített e kapcsolatok megterem téséhez és ápolásához. A zaporozsjei pártbizottság egyjk ülésén felosztottuk a feladatokat a te­rületi pártbizottság titkárai között. Most azokat említem meg, amelyek rám hárultak: az egész terület politi­kai és gazdasági irányítása, a mezőgaz dasági munkálatok szervezése, a propa­ganda és az agitáció időszerű kérdései, a területi tervbizottság és a komszomol munkájának értékelése, a közbiztonsá­gi szervekkel, a belügyminisztérium dolgozóival és a bíróságokkal való együttműködés ápolása és megszilárdí­tása, valamint a személyzeti kérdések. E feladatok sikeres megoldásában is Leonyid ifjics Brezsnyev (lit.) j sjl Ki [ nagyon sokan segítettek nekem, és mindent dolgozóink érdekében tettünk Az első titkár munkájában nincsenek másodrendű ügyek. Itt van például az ügyfélfogadás. Lehet-e ezt lényegtelen­nek tekinteni? Nemrég a televízióban az egyik zaporozsjei munkásember be­szélt el egy érdekes történetet. A hábo­rú utáni évben a felesége elvesztette az összes élelmiszerjegyet. A család négy tagja így egész hónapra kenyér és élelem nélkül maradt. A munkás elme sélte, hogy elment a területi pártbi­zottság első titkárához, elmesélte neki a történteket, aki azonnal segített. Meg- vallom, én már meg is feledkeztem er­ről, de ez a munkás nagyon jól emlé­kezetébe véste a történteket. Számára akkor ez a segítség életbe vágóan fon tos volt. Az élelmiszer jegyek kel történt eset szimbolikusnak is tekinthető, jelzi azo­kat az óriási nehézségeket, amelyekkel akkor meg kellett birkóznunk. Hihetet­lenül nehéz volt a háborús pusztításo­kat követően betakarítani a termést, megfelelő helyen tárolni, és tulajdon­képpen az alapjaitól kezdve felújítani az állattenyésztést, hiszen az istállókat és más mezőgazdasági létesítményeket a hitleri hordák a legtöbb helyen fül- gyújtották, s az állatállomány is rend­kívül alacsony volt. Ugyancsak mérhe­tetlenül nehéz volt az étkezés megszer­vezése az üzemi éttermekben, továbbá az óvodák és iskolák, valamint a kór­házak élelemmel való ellátása. Sokhe­lyütt az épületeket is renoválni kellett. Hihetetlen nehézségeket okozott az em­berek elszállásolása is. Több tízezer embernek kellett megfelelő hajlékot, lakást biztosítanunk. „Nem kezdhetjük meg a termelést az üzemben, mert nem tudjuk elszállásolni dolgozóinkat“. — ismételte Kuzmin csaknem minden gyű lésen és természetesen igaza volt. Kis­sé megelőzöm u történteket, amikor el­mondom, hogy éppen a Zaporozsszlroj építői vezették be a lakásépítésben a folyamatos építkezési módszert, s ezzel egyharmadára csökkentették a lakás­építkezések idejét. Akkor még nem is­mertük a tipizált épületeket, különböző formájú és nn^ságú, megrongált la­kásokat kellett rendbehoznunk. .1947- ben ebben a városban 55 000 négyzet­méter lakóterületet adtunk át s ez ha­talmas sikernek számított. Idáig elsősorban a Dnyeprogeszról és a Zaporozssztálról írtam, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a vá­rosban és az egész körzetben nem kel­lett más, ugyancsak fontos problémá­kat is megoldani. Például a Kommunar nevű üzem felújítási munkálatai is folytak, ahol rövidesen kombájnokat kellelt gyártani. Kezdetben a dolgozók és a tanulók sok mindent kézzel vé­geztek, mert a berendezések még nem működtek. Sokszor a kolhozokban sze­relték össze a használható kombájno­kat, pótalkatrészeket maguk a szerelők fabrikáltak, s így sikerült megjavíta­ni a gépeket. 1946 őszén a területi pártbizottság kéréssel fordult a gyár vezetőségéhez, hogy minél előbb kezd­jék meg az új, sokkal korszerűbb kom­bájn gyártását. 1947 tavaszán a párt- bizottság már jóváhagyta az SZ-ti tí­pusú kombájnok sorozatgyártását, és az októberi plénumülésen megelégedés­sel állapítottuk meg, hogy a munkater­melékenység a harmadik negyedévben 3,3-szor volt nagyobb, mint a második­ban. Ma, amikor felidézzük a múltat és visszaemlékezünk akkori munkánkra, egyúttal tapasztalatokat, tanulságokat is merítünk jelenlegi feladataink sike­res megoldása és természetesen jövőnk érdekében. Azokban a feszült és nehéz időkben saját munkánk és gyakorla­tunk győzött meg arról, hogy a pártbi­zottság helyes elvek és módszerek alapján dolgozik, mert minden bonyo­lult problémát elveszerűen és követke­zetesen igyekezett megoldani, és rend­szeresen ellenőrizte a határozatok telje­sítését. Az az elv vezérelt bennünket, Rogy ha valakinek bizonyos feladatot adtunk, akkor azt száz százalékosan teljesítenie kell! Meggyőződtünk állás­pontunk helyességéről. A fegyelmet csak úgy ludjuk megszilárdítani és a felelősséget csak akkor fokozhatjuk, ha rendszeresen ellenőrizzük a hatá­rozatok teljesítését. Ha vezető gazda­sági dolgozóink minden határozatukat maradéktalanul teljesítenék, már réges régen nem kellene beszélnünk egyetlen nehézségről, problémáról sem. Zaporozsjeban egyszer komoly prob­léma merült föl az építkezési anyagok szállításával kapcsolatban. Ezektől az anyagoktól függött a Dnyeprosztroj, a Zaporozssztroj és a Kommunar felújítá­sa, valamint az egész lakásépítkezés üteme. Szokás szerint az illetékesek kü­lönböző objektív nehézségekre hivat­koztak, kibúvókat kerestek, kéréseink- re-követeléseinkre formális válaszokat adtak, és egy ideig úgy tűnt, hogy nem tudjuk megoldani ezt a kérdést. 1947 márciusában azonban a pártbizottságon megtárgyaltuk az ügyet, májusban el­lenőriztük az elfogadott határozatok megvalósításának ütemét, s aztán szin­te naponta ellenőriztük az illetékeseket és lám, az év második felébeh a „tég­la“ és az „épületanyag“ szavak eltűn tek a jegyzőkönyvekből. A nehézsége­ket megoldottuk. . Olyan kérdésekkel is foglalkoztunk, amelyek közvetlenül nem kapcsolód­tak a gazdasághoz, vagy a mindenna­pi élethez, de ennek ellenére ugyan­ilyen fontosak voltak, hiszen emberi sorsokat érintettek. A közbiztonsági szervek árulók után nyomoztak, akik a háború során kollaboráltak a fasiszták­kal. Nem kerülhették el büntetésüket. Ezt a munkát azonban maximális figyelem­mel és körültekintéssel kellett végezni, nehogy tisztességes emberek becsüle­tét mocskoljuk be. Ebben a felelősség­teljes munkában elengedhetetlenül szükséges volt a pártszervek aktív rész­vétele. Különösen azt kellett hangsú­lyoznom, hogy eleve mindenkit nem lehet gyanúsítani azért, mert akarata ellenére a megszállt területeiken ma­radt. Másrészt azt is meg kell említeni, hogy a háború utáni időszak maximá­lis éberséget követelt meg valameny- nyiünktől. Egyetlen hét sem telt el valami rendkívüli esemény nélkül, több helyen még felfegyverzett bandák rio­gatták a lakosságot, s éjjelente lövöl­dözéseket is lehetett hallani. Sokszor ültem éjszaka is egyedül a volán mö­gött. Igazán bosszantó lett volna, ha az ember, miután épségben végighar colta a háborút, most egy eltévedt go­lyó áldozatává válna. Azonban nem volt időm személyes biztonságomra gondolni, mert sokkal fontosabb fel­adatot kellett megoldani: az egész la­kosság nyugodt életét, biztonságát sza­vatolni. 1947 februárjában a területi pártbi­zottság rendkívüli határozatot hozott a bűnösök es a bűntettek elleni harc fo­kozásáról. Elhatároztuk, hogy erre a frontra kommunistákat és komszomolis- tákat küldünk, megerősítjük a közbiz­tonsági szervek alakulatait, és megtisz­títjuk azokal a megbízhatatlan embe­rektől: „Amint valaki bármilyen er­kölcstelen tettel visz végbe, azonnal váltsátok le! Sokkal jobb, hogy ha ilyen emberek után megüre­sedik a hely, mert legalább a többiek látják, hogy ezekre a posztokra min­den szempontból erős, jellemes emberre van szükség. Javasoljuk azt is, hogy a hibákat elkövető emberek átnevelését az egész kollektíva • végezze, méghozzá rendszeresen és következetesen * Nagyon fontos volt a milícia munká­ja. Zaporozsjeba különböző emberek ér- keztek, a város sötét volt, nem églek az utcai lámpák, a közlekedés még nem indult meg. Emlékszem azokra az időkre, amikor a különböző fosztoga­tások, rablások és más huligán csele­kedetek miatt nagyon nehéz volt meg­szervezni a harmadik műszakot. Ezért szükséges volt növelni a milícia tekin­télyét, megerősíteni sorait. Olyan eset­re is emlékszem, amikor a milícia tag­jai kopott egyenruhában jártak. Az egyik gyűlésen hangsúlyoztam: „A mi- licistát megfelelő egyenruhába kell öl­töztetnünk, hogy mindenki már távol­ról lássa: a rend és a törvény őre kö­zeledik.“ Számos ilyen és ehhez hasonló prob­lémát is megemlíthetnék, amelyek a hatalmas építkezések gondjaival össze­hasonlítva látszólag jelentéktelenek. De ezt is az élet hozza magával, ezek megoldásához is türelem és hozzáértés szükségeltetett. Természetesen egyet­len kérdést, feladatot sem tudtam vol­na megoldani a területi pártbizottság többi titkárainak az egész pártappar£ tus dolgozóinak hathatós segítsége nélkül. Nyivánvalóan könnyített a munkánkon, hogy számos problémát a szovjetekben és a gazdasági szerveknél oldottak meg. És itt szeretnék rámutat­ni a vezető pártmunkás egyik fontos tulajdonságára: arra, hogy mindenben megfelelő munkatársakat, segítőtársa­kat kell keresnie, velük kell megoszta­ni gondjait, bíznia kell bennük, s » munkát kollektíván kell elvégezni. Zaporozsjeban rátermett, ügyes és szorgalmas emberekkel dolgoztam együtt. A területi pártbizottság másod­titkára Andrej Pavlovics Kirilenko volt. A titkárok tisztségét pedig-G. V. Jenju- tyin és P. S. Reznyik látta el. A városi pártbizottságon N. P. Mojszejenko látta el a másodtitkári leendőket. Volt tehát kire támaszkodnom. 1947 tavaszától szinte naponta meg­fordultam a Zaporozssztrojban és a munkahelyemet is itt rendeztem be. Az épülő hőerőmű és a hármas számú nagyolvasztó között egy félig kész tra­fóállomás húzódott meg. Itt találtak számomra egy helyiséget, ide hoztak íróasztalt, székeket, telefont szereltek be, sőt még ágyat is beraktak, hogy itt pihenhessek le, ha bent: maradok éj­szakai műszakon. Ez egyre gyakrabban előfordult. Tulajdonképpen az építkezés vala­mennyi problémáival foglalkoznom kel­lett Nehéz időket éltünk, minden nap újabb és újabb gondokat hozott. Em­lékszem, kétműszakos építkezésre akar­tunk átállni, hogy meggyorsítsuk a fel­újítási munkálatokat és így teljesíthes­sük a tervet. Megfelelő világítás nél­kül azonban este lehetetlen dolgozni. Villanyégőket pedig abban az időben szinte képtelenség volt szerezni. Ezért elhatároztam, hogy levelet írok Zsda' nov elvtársnak, pártunk Központi Bi­zottságára. Részletesen leírtam helyze­tünket, és kértem őt, hogy küldjön ne­künk legalább háromezer villanyégőt. Három nap sem telt el és nemcsak igenlő választ kaptunk, hanem rövide­sen megérkeztek az égők is. Bevezet­hettük tehát a második műszakot és megkönnyítbettiik sok ember munká­ját. Ez az esel is uzt bizonyítja, hogy a Központi Bizottság milyen figyelemmel kísérte és milyen rugalmasan megol­dotta a legapróbb kéréseket is, amely ennek az iparóriásnak a felújításával volt kapcsolatos. Minden gond és prob­léma ellenére néha mégis el kelleti szakadnom az építkezéstől. Egyszer a tavaszi mezőgazdasági munkák idején Berdjanszkból tértem vissza. Nagyon siettem, az éjszakát kinn a földön, az egyik szalmaasztagban töltöttem és már reggel hét órakor a pologovszki járás­ban voltam. Beszéltem a járási partbi­zottság titkárával, Serstyukovval és megkérdeztem őt, hogy haladnak a ve léssel, milyen mértékben gépesítik a munkájukat. Valahogy nyugtalannak tűnt nekem. „Ml történt Alekszandr Savcslcs?" Mondd meg nyíltan! Itt valami nincs rendben... Nem hallgatta véletlenül ma reggel a rádiót?“ „Nem. Mi történi?“ „Tudja, a Pravda vezércikkében bí­ráltak bennünket. Lassan haladunk a Zaporozssztal felújításával. Bizony nem kíméltek bennünket “ Elhallgattunk. „Aha, ez azt jelenti, hogy Sztálin fog hívni. Tehát mennem kell." Éjjel Sztálin valóban felhívott, és hosszas, komoly beszélgetést folytat­tunk. Mniden, amit eddig elértünk, és amit sikerként könyveltünk el, egysze­riben balsikernek tűnt. Megváltoztak ugyanis a körülmények. Nem a mi vi­dékünkön, hanem az egész országban, sőt az egész világon. Az egész komp­lexum beindításának időpontját, vagy­is a hengerelt acél előállításának ter­minusát a legközelebbi őszre hozták előre, az építkezéseket jelentős mér­tékben meg kellett gyorsítani. Ezek a változások a „hidegháború" kezdeté­vel függtek össze, amelyekről a koráb­biakban már említést tettem. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents