Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)
1978-05-11 / 128. szám, csütörtök
lil II- MI-MI Ili BodisgkSi színeiben Nem sok hét múlt el azóta, hogy rövid cikkben bírt adtam a királyhelmeci (Kráľovský piilmec) amatőr színjátszókról, akik — Ján Solovič Ez aztán a meglepetés című komédiájá-' val — megnyerték a járási versenyt és bejutottak a kerületi döntőbe. Bizonyára, hónapok múlnak el, amíg ismét írok róluk, ha nem ez a fiatal és jókedvű együttes jut tovább a döntőből — a Jókai napokra. Bevallom, jóleső érzéssel írom e sorokat, hosszú évek után fogja képviselni együttes is a Bodrogközt, a legjobbak seregszemléjén. Tehetséges versmondókat minden esztendőben küldött e táj Jókai városába, egyszerre többet is, színjátszó csoportot, irodalmi színpadot ritkán, mintha nem lett volna két ember sem, akik magasabb szinten és közösen akarnak és tudnak mondani: életet, beszólni, tisztán, az anyanyelvűnk ellen vétőkhöz is. Pedig e táj szüli a másokért élőket, a másokért szólni—cse- lekedni-akarókat. Népművelőket, amatőr színjátszókat, táncosakat, énekeseket is. Sajnos, hogy nagyon kevés az olyan vezető-rendező, aki járatos egyegy műfajban, korszerű szakmai Ismeretekkel rendelkezik, ugyanakkor lelkes magatartásával, szenvedélyével tettre tudja váltani a jószándékot, álljon bármilyen akadály útjában. Kassai Béla régóta jelen van amatőr művészeti mozgalmunkban, színielőadások, esztrádmű- sorok rendezőjeként, szereplőként. Megszámlálhatatlanul sok emberrel dolgozott már a kö- vesdi vár szomszédságában, néhány éve pedig a Csonkavárig fölszaladó városban. És mert mindig jobban akart dolgozni, nem hiányzott az amatőr rendezők számára szervezett országos tanfolyamokról sem. Kassai Béla szereti a színjátszást, ha nem lenne színpad a Bodrogközben, egymás mellé fektetne néhány szál deszkát, és fellépne, rendezne. Találna szereplőt. Gyakran elfárad, kimerül, a kedve is elhagyja, mert nem könnyű manapság amatőr színjátszó csoportot verbuválni, aztán próbákat szervezni, hogy ne hiányozzon egyetlen szereplő sem. És akkor még hol Valinak a díszletek, a kosztümök, ilyen olyan kellékek. Ha nincs segítség, megértés, a cselekvő emberben fájdalmasan remegnek az idegszálaik, hiszen nem magáért teszi, amit tesz. Kassai Béla kedve mégis: mindig visszajön. Az együltes összetart, s ez a fontos, mondja. Eddig tizenegyszer mutatták be a Solovičdarabot. A Jókai napokig szeretnék még három szor-négyszer. Hívják őket Pó lyánba (Poľany), Vékére (Voj- ka). A városi művelődési ház vezetősége megbecsüli a cső portot. Minden szereplő kapott egy fényképalbumot, lapjain az előadásról készült felvételek kel. A szereplőgárda legidősebb, egyben legrutinosabb tagja a nagygéresi Papp Nándor. Harmincnégy éves, orosztörténe- lem szakos tanító Bélyben (Biel). Budapestre is jár, a né pi tánckultúrával ismerkedik mélyebben, egy hároméves tanfolyamon. Nőtlen, ideje bőven van a kulturális munkára, bár néha maga is sokallja, amit vállal. \7. iskolában harBogoly János (balról) és Papp Nándor az előadás egyik jelenetében. (Bartolomej Cisár felvétele) minoegy tanulóval gyermek játékokat tanít be, a faluban megkérte néhány asszony, segítsen, hogy a „Tavaszi szépben sikeresebben szerepelhessenek. Jól érzi magát a szín játszó együttesben. — Mindnyájan fiatalabbak, átveszem tőlük az ő lendületüket, aztán megismertetnek olyan dolgokkal, amelyekkel én már nem igen kerülök kapcsolatba. Ami különösen tetszik: hogy kulturáltan, szépen be szélnek. Szóval jó velük dolgozni. Van közöttük óvónő, nevelőnő, tanonciskolás, gimna zista, pionírház-igazgató. — Hallottam Bélától, hogy a verekedési jelenet okozta ne ked a legnagyobb gondot. — Soha életemben nem vere kedtem. A szöveget könnyen megtanultam, mint mindegyiket. De a verekedést! Egv csel- gánosozó irányításával hetekig gyűrtük a jelenetet, amíg lett belőle valami. Hogy nekem megint ilyen szerepet kellett kifogni! Mindig lump alakokat, striciket, tinédzsereket kell ala ikitanom. Viccelődtem a múltkor, mondtam, hogy teljesen beskatulyáztok. Volt úgy, hogy egyik este, Helmecen, kisfiú voltam, a másik este Bélyben, egy hetvenéves, részeges kántor. Érdekes volt az is, hogy az egyik tanítványom mamája volt a lányom. — Több olyan előadásban szerepeltél már, amelyet Béla rendezett. Mi a véleményed munkájáról? — Néha úgy 5rzem, másképpen i csinálnám, mint ali-ogy ő nondja. Késpbb azonban rájövök, neki van igaza. Legyen még sok szór, sokak örömé re, hasznára. Maradjanak Kassai Bélával és a csoporttal, akik az utóbbi esztendőkben szerepeltek és csatlakozzanak hozzájuk további tehetségek. Hogy érzékelhetőbben legyenek jelen közösségükben; hogy a Tisza — Latorca — Bodrog határolta táj gyak rabban küldhessen velük illatából, ezer színéből, hangjából — megfoghatatlan, de kedves — ajándékot a Duna parti városba, a seregszemle minden résztvevőjének BODNÁR GYULA Beszédes múlt Kiállítás a Kultúra Házában Figyelemre méltó, nagyszabású kiállítás nyílt meg Bratislavában, a Kultúra Házában. Kalei- doszkópikus változatosságban és színességben tárult fel a látogató előtt sok száz esztendő tárgyi emléke, és művészi alkotása. A sokrétű anyag hatásos eszköz annak dokumentálására, hogy az egymással szomszédos Lengyelországod és Csehszlovákiát bensőséges, hagyományos barátság kapcsolja össze. Az elmúlt idők ködéből csak homályosan dereng fel a közös eredetű három szláv nép legrégibb története. Életükre, sorsukra, társadalmi berendezésükre, nyelvükre, kultúrájukra a régészeti kutatások révén felszínre került leletek vetnek világosságot. A XIII. századi román stíluskorszakot jelzik fiz ember-, és ál la tialak ok ban díszített építészeti elemek. Megjelennek a megsárgult lapú, díszes kezdőbetűs kódexek, üveg- és fémtárgyak, meg a pénzek. A XIV.—XV. század a feudalizmus és egyben a gótika kora. A gazdasági fejlődés gyors ütemű. Vámsok létesülnek. Virágzik az ipar és a kereskedelem. A faszobrászat csúcsteljesítményei európai színvonalúak. 1410-ben az egyre terjeszkedő németeket a legendás hírű grünwaldi csatában a lengyelek a csehek segítségével visszaverik, amire harci lobogók, fegyverek és képek utalnak. Csehországban ezalatt terjed a vallási és szociális jellegű husz-ita mozgalom. Követőit az uralkodó osztályok üldözik. így protestáns országokba menekülnek. Komenský kiváló pedagógus is közéjük tartozik. Bámulatos a kultúrális és művft- szi lendület a XV. század végi késő gótika idején. Az egyházi faszobrok veszítenek merevségükből, a ruha már nem leplezi teljesen a test formáit. Tökéletesek Lőcsei Pál mester alkotásai. Mozdulataik, kifejező erejük már a közelgő reneszánsz jegyeit viselik magukon. A humanizmus mindhárom országban jó talajra talált. A prágai Károly Egyetem, a krakkói egyetem és a bratislavai Academia Istropolitána azok » központok, amelyek szétsugározzák a tudományt. A reneszánsz ember új utakon jár. Vágyik a természet és az ember megismerésére Ennek a szellemnek gyermeke a lengyel csillagász, Kopernikusz. Érdekes csillagászati műszert látunk, 3 Prágában, II. Rudolf udvarában működő Tycho de Brahe szextánsát. Az erősen előrenyomuló törökök már Bécset fenyegetik 1683-ban. Sobieski János, a lengyel uralkodó veri vissza őket. Párkánynál ugyancsak győzelmet arat, s felszabadulnak a magyar és szlovák várak. A csatazajtól hangos időkről adnak hírt a szép mívű védő- és támadófegyverek, meg zászlók. A XIX. és XX. században roppant élénk a kulturális kapcsolat a lengyelek és csehek, valamint a szlovákok között. Íróik, színészeik, zenészeik, képzőművészeik kölcsönösen hatnak egy másra. Mindhárom ország képzőművészetét a nemzeti múlt s a közös jelen ihleti realista és romantikus alkotásokra. A művészek az új tar. talommal egyenértékű űj kifejezési formát keresik. Figyelik az európai képzőművészeti törekvéseket is. A három ország együttműködése mind jobban elmélyül a kultúra minden síkján. Egyre gyümölcsözőbb kapcsolatot jelent a három ország munkásmozgalma. Kezdettől fogva közös célért küzdenek. Harcolnak a burzsoázia ellen. Legyőzve a nemzetiségi előítéleteket és ledöntve a mesterségesen emelt elválasztó korlátokat, kialakult a három ország munkásainak nemzetközi kapcsolata, szolidaritása amelynek megteremtésében a kommunisták jártak az élen. A második világháborúban elszántsággal harcoltak a Szovjetunió oldalán a németek ellen. A halálos veszedelemmel azonos fasizmus ellen is együtt küzdöttek és küzdenek továbbra Is. A háború súlyos esztendei, antifasiszta harcai a három ország együttműködésének szilárd alapját képezik. A felszabadulás után több mint három évtized során a két szocialista ország között egyre gazdagabb és sokrétűbb a kulturális együttműködés is, amelyek legfontosabb célja még jobban megismerni egymás életét, társadalomépítő munkáját. BARKANY jenöné Róisakíállfiáš Örkény István könyvéről A halálról — kivált a magunkéról — igen sokféle elképzelésünk van, „reális“ tudósítással azonban nem rendelkezünk. (Tud ugyan arról a krónika, hogy Seneca mindvégig helyszíni közvetítést adott érzéseiről az ereit fölvágó katonáknak, ezt azonban már a kortársak is tökéletlen beszámolónak tartották, részben mert szerepjátszással gyanúsították a császár nevelőjét, részben mert a gyengeség ha- rnarébb elérte, mint az utolsó pillanat.) A túlpartról nem tért meg utazó, s mire az „élmény“ birtokába jutunk, mit sem ér az úti tapasztalat. De itt van a televízió! Csak ülünk papucsban, negü zsében, s előttünk királyok, hercegek, nagy hatalmú politikusok mozognak választékos eleganciával, vagy cápalovasok küszködnek az életben maradásért, kutyaszánon szederjesre fagyott sarkkutatók vágtatnak a pólus felé, hawai széplányok ringattak egy szál virágfüzérben. A televízió nem ismer távolságot, nem is mer, csak meghívottaknak fönntartott báltermet. A televízió nem ismer lehetetlent. Mi sem természetesebb ezek után, mint az, hogy a televízió egy ifjú rendezője korlátlan lehetőségei birtokában a lehetetlenre vállalkozzék! Dokumentum filmet forgat önként vállalkozók agóniájáról. Természetesen a szokásos honorárium ellenében. Örkény István kisregénye en nek a filmnek a forgatását meséli el könnyed eleganciával, szórakoztatón. Mesterien elegyíti a dokumentarista módszereket a szépírói megoldásokkal: adminisztráció szülte levelek, belbereki anekdoták váltakoznak a forgatás pontos leírásával, jellemek bontakoz nak ki és hullanak a vágóasztalról papírkosárba, s ezenközben megismerjük három ember haláltusáját úgy, ahogy az végbement a kamerák közbejöttével. Mert — s ez Örkény tévé-fricskázó gesztusa — valószínű, hogy egyik aktus sem folyt le természetesen. Igaz, a halál közelségében nemigen pózolhat az ember, ám ha figyelik, s tudja, hogy azután is végignézik, mégiscsak „viselkedik“ a kiszenvedő. Nincs tehát dokumentum a halálról, mert a tény, amelyről dokumentum készülhetne, szereppé lesz. A kisregénynek ennyi a cselekménye, mégsem csak erről szól. Könnyeden bár, mégsem felületesen arról beszél itt Örkény István, hogy milyen buktatói vannak a valóság ábrázolásának. Amire Korom Áron, az ifjú rendező vállalkozik, az a legközvetlenebb valóság tükrözés. S mert csupán tükörképet ad, kevesebb, mint a valóság ábrázolása. A műalkotás hitelesíthető valódi csak céltudatos megkomponálás árán érhető el. Korom Áron filmjének azok a legszebb pillanatai, amelyeket a rendező tervszerűen megcsinált. Mikóné, a rákos rózsakertész betegsége miatt lemarad a nagy rózsakiállításról, arról a parádéról, ami minden esztendőben ünnepe a rózsához értőknek. Korom híradófölvételt készített erről az ünnepségről, megkonzultálja az asszony kezelőorvosával, hogy mikor várható az „esemény“, a mondott időben levetítteti a híradóműsorban a riportfilmet, majd az asszony reagálását és agóniáját ügyes vágási technikával egymáshoz közelíti. A képsort Mikóné temetésével zárja le: „Az objektív végigpásztázott az arcokon, lassú mozgásban, mindegyiken elidőzve egy pillanatot, mintha felsorakoztatná a parasztemberek bánatának minden változatát, aztán egy lendülettel átcsapott a sírhalomra. — Maradj meg rajta — mondta az operatőrnek Áron, aki ráközelített, és lassú körökben keringett a virágözön fölött. Rózsa mellett rózsa. Két rózsa közt, meghúzódva egy har-i madik. Aztán sok rózsa, összemosódva. Aztán csak egy rózsa. Még egy. Még egy. Még. — Kész — szólt Áron az operatőrnek. — Mit gondolsz, milyen lesz? — Fasza — mondta a szűkszavú operatőr. És neki lett igaza: az elkészült filmnek ezért a jelenetért lett „Rózsakiállítás“ a címe, s nem valószínű, hogy ebben a döntésben Ularik osztályvezetőt csupán a nézők idegeinek meg kimé lése vezette. Az egyLuzsicu Árpád rajza másra hulló rózsák — mint oly régen már a költészetben — az emberi pusztulás, az élet elhullásának képét is asszociálják. Ez a „megcsinált“ őszinte pillanat a képernyőn hitelesebbnek hatott, mint az, amit J. Nagy, a harmadik vállalkozó, saját halálából rendezett, ö, mint a szerepét mindenáron tö- kéletessé munkáló ripacs, csupán az érzései hitelességére koncentrált, s a látványt nem kalkulálta számításaiba. Hogy Koromék a filmet mielőbb befejezhessék, eljátssza a halált, s a hitelesség kedvéért úgy, hogy titkon megmérgezi magát. Unalmas, jellegtelen „alakítás“ lesz az övé. Nem kerül címlap* ra. A kritika, mely Korom filmjét méltatja, elsiklik az itt előadott igazi fölött. Mert m^g egy dokumentumfilm is — műalkotás. S annak realitáshitele nem a megfigyelt valóságtól függ csak, hanem a megfigyelő, a komponáló megoldásaitól. Sokféle írásmű született már arról, miként vívódik az alkotó anyagával, hogy a valódit reprodukálva az igazat is megteremtse. Örkény a műhelygondokba úgy avat be, hogy játékos kedvvel szórakoztat, s elhiteti, a művészi realizmus megteremtésében nem a közvetlen átélés, nem a szerző élménye a fontos, hanem a befogadó élményre késztetése. BERKES ERZSÉBET Szomjúság Állunk a járda szélén, nézzük az ember és a gép egybehangolt szorgalmát. A bagger olthatatlan étvágy- gyal harapdálja a Kriváň szálloda porhanyóssá érett tégláit és gerendáit. Szlovákia fővárosa ismét gazdagabb lesz egy tenyérnyi térrel, szegényebb egy ósdi, rosszhírű lebujjal. Idős férfi töriilgeti a szemét, kőszőrülgeti a torkát. — Sajnálja? — kérdem együttérzéssel. — Átkozott por van itt. Nem volna kedve egy pohárka italra? — Ha akadna valami csöndes kis kocsma a közelben — mondom ugrató szándékkal, de az öreg nem mozdul. — A fene megette — legyint később lehangoltan, s imbolygó léptekkel elindul a belváros iráni/áhan. Nosztalgiája fölött rmőzött a szomjúság. SZENK SÁNDOR ÖJ 1978. V. 11 6
