Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)

1978-05-10 / 127. szám, szerda

1978. V. 10. T7T ä llielytelen gyakorlatot meg I Z1 k0llett szüntetni, s ezért a városi pártbizottság egyik plé- numülésón {az akikorí szokás szerint egyúttal a városi pártbizottság első tit­kára is voltam) erről okvetlenül be­szélni kellett. Amint a gyorsíró is föl­jegyezte, hogy azt mondtam az építők­nek: „nézzék meg, például, hogy van a mezőgazdaságban. Amikor vetnek, minden este összefoglaló jelentést ka­pok, s így közbeléphetek, segíthetek, ha kell, üzemanyagot, pótalkatrészeket küldök abba a járásba, ahol erre szük­ség van. Vajon nem érhetjük el azt, hogy itt az építkezésen is mindig vi­lágos legyen, hogy mi a helyzet? Az egész hatalmas kiterjedésű építkezés részére nehéz lenne egy ütemtervet összeállítani, de a legfontosabb építke­zési részlegeken az ilyen terv elenged­hetetlenül szükséges. Ha nincs grafiko­nunk — folytattam — nines a kezünk­ben olyan eszköz, amellyel elleufirizhe tünk, követelhetünk, buzdíthatunk, s ha szükséges, büntethetünk is. Enélkül nem is gondolhatunk nagyobb mértékű fejlődésre.“ A területi pártbizottság álláspontját aktívan támogatta A. N. Kuzmin, a Za- porozssztal igazgatója, aki már a há­ború előtt Is ezt a tisztséget töltötte be, és a Zaporozssztroj Tröszt új igaz­gatója is. ő közvetlenül utánnam érke­zett ebbe a városba. Különböző típusú emberek voltak, és mégis kiválóan egé­szítették ki egymást. Anatolij Nyikolajevics Kuzmin köze­pes termetű, tömzsi ember volt, sze­mén az elmaradhatatlan cvikkerrel. Ügy emlékszem, hangos szót soha nem ejtett ki a száján. Tipikus mérnökem­ber, értelmiségi, csak jóval később tud­tam meg, hogy munkáscsaládból szár mázott. Kiváló tulajdonságokkal ren­delkezett: felkészültség, és nagy mun­kabírás jellemezte őt. A termelési kér­désekben kétségtelen tekintélynek ör­vendett. Leginkább a nyugalmára em­lékszem. Anatolij Nyiikolajevicset lát­szólag az sem hozta ki a sodrából, ha valamelyik részlegein problémák akad­tak vagy nem teljesítették a tervet, azonban rögtön és határozottan intéz­kedett. Ugyanilyen nyugodtnak tűnt ak­kor is, amikor a sikereiiuket ünnepel­tük. Kiegyensúlyozott, megnyilatkozá­saiban mindig a lényegre törő ember volt. A gyárban nehéz időket élt át. 1941 augusztusában a fasiszta csapatok el­érték a Dnyeper jobb partját és lőni (kezdték a várost. Hadseregünk 45 na­pon át hősiesen védte a folyó bal part­ját, s ezalatt csak a Zaporozssztalból 9600 vagon értékes alkatrészt, gépet és más berendezést sikerült elszállítani. Hősi munka volt ez is: tüzérségi tá­madások és bombázások közepette sze­relték szét a berendezéseket, becsoma­golták, mindenhol feltüntették az ősz- szeszerelés menetét Is. Ezeket a mun­kálatokat A. N. Kuzmin irányította. A gyárat, miként a kapitány a hajóját, utolsóként, alig fél órával a hitleri hor­dák ide érkezése előtt hagyta el. Fél óv múlva Novoszibirszkban már a hengermű megkezdte termelését. Sok kábelt is sikerült felszednünk és ke­letre küldenünk, s ezzel nagyban segí­tettünk más üzemet és gyárat Is, me­lyek itt, keleten a védelmi harcokhoz szükséges fegyvereket, alkatrészeket és más fontos gyártmányt állítottak elő. A Zaporozssztal legfontosabb berende­zéseit Magnyitkába szállítottuk, ahol nagyon gyorsan beindították a közepes vastagságú pléh hengerlését, amely az ötvözött acélból készült páncél fontos alapanyaga volt. Dimsic merőben más vérmérsékletű ember volt, mint Kuzmin. Az értékelé­seknél gyakran kategórikusan, hangos­kodva beszólt, viszont kiválóan értett a stratégiához, és a taktikus irányítás igazi mestere volt. Imádta a bátor és eredeti műszaki megoldásokat, minden újítót messzemenően támogatott, a szó­szátyárokat egy kettőre elhallgattatta. Az építkezők és az üzemeltető dol­gozók rendszerint nem értik meg egy­mást, ám Kuzmin és Dimsic. mindig megtalálta a közös nyelvet. Nem em­lékszem, hogy közöttük valaha is bár­milyen ellentét lett volna. A területi pártbizottság rendszeresen értékelte munkájukat, együttműködésünket. Az ütemterv bevezetésének kérdésében mindketten az első perctől kezdve tá­mogattak, s így az elgondolást sikerült megvalósítanunk. Az ütemtervek alap­ján pontosan ellenőrizhettük a munká­latokat, s a kitűzött határidők megtar­tását. Ez a változás a mi közös győzel­münk volt. A gondosan összeállított ütemtervet azután brosúra formájában sokszorosí­tottuk és szétosztottuk. Ütemtervük nemcsak az építkezés vezetőinek volt, hanem a mestereknek, a párt, a szak- szervezet dolgozói és a komszoinolis- ták, sőt, még az ide látogató újságírók is kaptak belőle. Ezek a brosúrák meg­felelő propagnadaeszköznek és tájékoz­tatónak bizonyultak, s ezek a kiadvá­nyaink az igazi (kollektíva formálásá­nál is sokat segítettek. Nem jó az, ha az ember csak a maga munkájával tö­rődik, s nem tudja, mi történik körü­lötte, valamint az egész gyárban, ösz- szehasonlítatlanul helyesebb, ha a mun­kást minden lényeges dologról, a mun­kájával kapcsolatos kérdésekről tájé­koztatják, tudja, mi történik az egész építkezésen, s tisztában van azzal is, hogy a gyár felújításánál milyen fon­tos munkát végez. Az ütemterv azonban csak az egyiik része az eredményes munkának. Azt is el kellett érnünk, hogy teljesítését na­ponta ellenőrizzük, és az eredmények­ről mindenkit tájékoztassunk. Az építők ezt a feladatot is megoldották, még­hozzá úgy, hogy munkairányító köz­pontot hoztak létre. Grigorij Lubene- nyec volt akkor a fődiszpécser, aki je­lenleg az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság nehézipari minisztere. Gyárainkban és építkezéseinken azok­ban az években nagyon sok kiváló pártmunkás és szakember nőtt fel. Gri­gorij Lubenec annak idején érces han­gú fiatalember volt, az asztalán számos telefon feketélett. Mindenre szakított időt, mindent tudott ellenőrizni, min­dent látott és megjegyzett, s így na­ponta 17 óra körül, amikor megérke­zett a diszpécseri jelentés, minden kér­désre válaszolni tudott, s fölmerült problémákra megoldást javasolt. Rövi­desen megszűntek a fölösleges viták, mellébeszélések, ha valamit nem vé­geztek el vagy nem szállították mind­azt, amit az ütemterv előírt. A munka- irányítók adatai ugyanis pontosak vol­tak. Szívesen jártam az építők megbeszé­léseire: az operatív gyűlések nálunk valóban operatívak voltak, az ötperces villámgyűléseket senki sem nyújtotta el egy két órásra. Nyilvánvalóan nem volt könnyű a munkánk, harcolnunk kellett néhányak tehetetlensége, vala­mint a „valahogy majd csak lesz“ né­zetek hangoztató! ellen Fokozatosan Leonyid lljics Brezsnyev tásí feladatok bonyolultságával felül­múl mindent, amit az elmúlt évek és az elmúlt ötéves tervek alatt tettünk. Annál fontosabb, hogy itt, tekintettel a szerzett tapasztalatokra, ne következ zék be az erők szétforgácsolódása. Mind sürgetőbben jelentkezik a fel­adat: idejében összpontosítsuk a for­rásokat a fontos szakaszokra, helyesen állapítsuk meg a prioritást, vagyis a problémák sorrendjének a népgazdaság jelentősége szerinti megoldását. Megtalálni azokat a konkrét szaka­szokat, ahol minimális ráfordítással maximális és gyors eredmény érhető el, valamint, hogy minden feladat tel­jesítéséhez a végeredményt látva fog junk hozzá, ez a készség a tervezés és egyáltalán a gazdasági irányítás művé­szete. Tömören szólva, ha Lenin szavaival akarjuk kifejezni, a fő láncszemek megragadása továbbra is döntő jelen­tőségű a számunkra. Mindezt a zapo- rozsjei építkezés harcos és feszült évében kezdtem érteni és saját ta­pasztalataim alapján döbbentem rá. 3. Mint már említettem, az első naptól kezdve nagy gondot kellett fordítani — a szervezési munkán kívül — párt politikai munkára Is. Ezeket a kérdé seket tulajdonképpen egyidejűleg ol dottuk meg. Bonyolította a helyzetet, hogy — az állandó kollektíváktól élté rően —- nálunk akkoriban minden mozgásban volt. Meg kellett oldani a lakás- és a szociális kérdéseket és a szolgáltatások problémáját. Emberek (II.) azonban minden megfelelő kerékvágás­ba ikerült, az építkezés megfelelő len­dületet vett, s ha valahol probléma me­rült föl, azt késedelem nélkül megol­dottuk. Elmékszem, hogy 1947 májusának elején a területi bizottság kis termé­ben tartottuk a Zaporozssztal párt és gazdasági aktívaértekezletót. A munka menetéről Dimsic számolt be, Kuzmin is beszélt, lelkiismeretes gondossággal felsorolta az építők iránt támasztott kö­vetelményeket, és szót kértek a mun­kások is. A gyűlést én rekesztettem be, hangsúlyoztam, hogy minden erőnket a már működő létesítményekre kell össz­pontosítanunk — akkoriban a hőerőmű és a nagyolvasztó volt az: „Roppant szokatlan helyzet állt elő. Mindennemű tapasztalataitok ellenére is el kell ismernetek, hogy ilyen tem­pójú és méretű építkezéssel első ízben találkoztok. Az üzembe helyezés idő­pontja azonban mindannyiunk számára kötelező. Ha nem összpontosítjuk erőin­ket a már működő létesítményekre, ha nem használjuk — ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem — erős öklünket, a határidőt nem tartjuk be. Egyes szaka­szokon, különösen az oly fontos léte­sítményeken, mint a nagyolvasztó, ez idáig, mint mondják, nem az öklün­ket használtuk, hanem nyitott tenyerün­ket, abban* pedig nincs sok erő.“ Abban az évben mindnyájan tanul­tunk, és alkamaztuk a módszert: a fő szakaszra összpontosítani minden erőt. Az egész ország felfigyelt rá és elis­merte. A Zaporozssztal és a Dnyepro- gesz újjáépítése így lett klasszikus pél­da: miként összpontosítsunk következe­tesen minden erőt és eszközt az össz­népi építkezések legfontosabb szaka­szaira. Később éppen e példa szerint oldottuk meg sok nagy építkezésün­ket. így épült Krivoj Rogban a 9-es számú óriás nagyolvasztó, a 3600 nevű hengersor Zsdanovban, a volgai autógyár és a Kamaz; azokat a tapasz­talatokat használják fel ma is a tyu- nieni naftások és gázosok, valamint a Bajkál—Amúr vasútvonal építői. Ez alkalommal szeretném hangsúlyoz­ni, milyen szorosan összefügg orszá­gunk tegnapja a megtett úttal és új feladatainkkal. Évről évre merészebbek a terveink, problémáink bonyolultab­bak és nagyobbak, megoldani pedig magasabb színvonalon, új módszerek­kel kell. Amellett figyelembe kell ven­ni a szocializmus építőinek igen gaz­dag gyakorlatát, a párt és a néptöine- gek történelmi tapasztalatait. Ma például különösen jelentős prog­ram Jiszak Szibéria ásványkincseinek komplex kiaknázása és a termelőerők fejlődése. Valójában ez korunk nagy építkezése, nagyságával, a beruházás mennyiségével, a műszaiki és a szállí­százai utaztak naponta az építkezésre — leszerelt katonák, más területekről érkező szerelők, kohászaink, akik Szi­bériából és az Urálból tértek vissza, a helyi lakosság, akiket elhurcoltak Németországba és fiúk, lányok a kör­nyező kolhozokból. Az emberek jelent­keztek a pártba, de csak munka köz­ben derült ki, ki mennyit ér. A legkiválóbbaikat felvették a párt soraiba. 1947 első felében a Zaporozs- sztrojbau mintegy kétszer annyi mun­kást vettünk fel a kommunista pártba, mint 1946-ban; köztük volt például Ivan Rumjancev szerelő, akinek nevét akkoriban az egész országban Ismer­ték. így szilárdult a több ezernyi kol­lektíva harci magva, és fontos volt az embereket figyelmeztetni arra, hogv a pártbizottság titkára mindenekelőtt politikai dolgozó és kommunista har­cos. A területi bizottság egyik gyűlésén meg kellett bírálnom a novovaszil- jevszki járási pártbizottság titkárát. Alapjában véve jó, kezdeményező em­ber volt, de hagyta, hogy túlságosan magával ragadják a gazdasági ügyek, míg végül teljesen elborították. Akkor azt mondtam, hogy a járási bizottság titkára mindenkelőtt jelentős politikai dolgozó, pártunk központi bizottságá­nak képviselője egy nagy gazdaságilag fontos járásban. Egyik-másik járási titkárunk beszéde inkább gazdasági dolgozók beszámolójához hasonlít — hiányzott kelőle a politikai irányvo­nal. így aztán a novovasziljevszki titkár jól beszélt a traktorokról és a szarvas- marhákról, de mihelyt a pártmunká- ról volt szó, tanácstalanná vált. Ez mégiscsak lehetetlen! A pártmunkában mindenekelőtt a helyzet politikai elem­zése szükséges. Aztán majd rájössz, milyen oldalról közelítsd meg a gaz­dasági ügyeket. Azokban a napokban, amikor a Za­porozssztal építői lemaradtak s a Dnyeprosztroj gondokkal küzdött, minduntalan azt hallottam: adjatok ce­mentet, és minden rendben lesz. So­kaknak úgy tetszett, mindennek az anyaghiány az oka. Persze hogy volt anyaghiány, de az is nyilvánvaló: az emberek elszoktak attól, hogy a saját hibáikat is észrevegyék. A mindenna­pos hajszában, vitákban, a napi gon­dokban elveszett a távlat, elveszett a legfontosabb. Most, hogy fellapozom a plenáris ülések, konferenciák és aktí­vák sztenogrammjait. látom, milyen sokszor kellett beszélnem éppen erről. ,,A cement vitathatatlanul szükséges. Cement nélkül nem keverünk betont. Hanem sokkal fontosabb, hogy az em­ber. aki a betonból gátat emel, tuda­tosítsa. miért kell a betont döngölnie és formába öntenie húszfokos hideg­ben, negyvenméteres magasságban, Hitleréknek volt magas technikájuk és mindenük, ami a harchoz szükséges Mégis mi győztünk, mert mi, csakúgy, mint a katonák, akiket a harcba vezet­tünk, nagyon jól tudatosítottuk, minek nevében ostromoljuk a tüzet és halált okádó ellenséges erődítményt. Ezért kell, hogy a pártszervezetek tevékeny­ségük lényegének tekintsék az embe­rek nevelését. Aztán majd a beton és egyebek szállítása is kétségtelenül gyorsabb lesz, s a munka majd sok­kal jobban halad.“ Beszédeinkben gyakran emlékeztünk a háborúra. Nemcsak azért, mert a frontpéldák akkoriban különösen kör­zetiek és érthetőek voltak, hanem azért is, mert a helyzet abban az év­ben harci helyzetre emlékeztetett —■ az építkezések voltak a frontszakaszok. Jól emlékszem első találkozásomra a Dnyeprogesz építőivel. Nem sokkal az­után. hogy dolgozni kezdtem, az SZK(b)P KB határozata értelmében megalakult a dnyeprosztrojszki járási pártbizottság, amely tömörítette ennek az óriási építkezésnek a kommunistáit. Az első konferencia munkajellegű volt, munkások, mérnökök, a szolgálta- tások vezetői szólaltak fel, égető mű­szaki kérdésekről vitáztak, a rendet­lenségről, és nem mellőzték a kölcsönös szemrehányásokat sem. Az elnöki asz­talnál ültem, figyelmesen hallgattam és jegyzeteimet. Aztán szót kértem. Az emberek közül néhányan bizo­nyára azt várták, hogy a területi bi­zottság titkára azon nyomban eldönti, a felszólalók közül kinek van igaza és ki a vétkes, ám ón szándékosan nem avatkoztam bele a vitájukba. Ügy vél­tem, az első találkozás alkalmával ko­rai volna. A vízi építkezés techniká­járól egyáltalán nem fogok beszólni, mondtam, ebben az ügyben nélkülem is döntenek. Hasznosabb lesz, ha a figyelmet a szervezői és a politikai munkára összpontosítom. Kezdetnek három problémát érintettem: a mun­kahelyi fegyelmet, a kritikát és önkri­tikát és a szocialista munkaverseny fellendülését. „Mi a helyzet nálunk a munkaver­sennyel? Megmondom nyíltan: nagyon rossz. Amikor például Kijev bevételére készültünk, a hadsereg az erdőben tartózkodott, de nem volt egyetlen hely sem, ahol ne találtak volna fel­tűnően elhelyezett plakátokat és jel­szavakat. Lehetett látni hántott kérgű fát. melyen ez állt: „Kijevet elfoglal­juk!* Egy darab furnérlemezen fel­irat: »Katona, holnap Kijevben leszell«c Ilyen kurta felhívásokkal a tankokon, szekereken, autókon — ahová csak elhelyezni lehetett — nyomultunk Berlin felé és szabadítottuk fel Prágát, Ma pedig jártam az állomáson, a gá­ton, és semmi hasonlót nem láttam. Se jelszót, se felhívást, sem a legjobb dolgozó nevét, egyetlen adatot sem, hogy miért és hol harcolunk. így fes­tett a munkaverseny szemléletessége. A pártbizottságnak minden élmun­kást ismernie kell. Az agitátorok és « propagandisták segítségével biztosíta­nia kell — és ez nagyon fontos —, hogy munkamódszereiket minden épí­tő alkalmazza. Már holnap hírül kell adniok a röplapoknak, a sajtónak, a rádiónak, hány százalékra teljesítette ez vagy amaz a brigád a tervet. Ki kell használnunk az eszközök bőséges készletét, amelyet a párt összegyűjtött. S ha a pártbizottságnak sikerül elér- nie, hogy a munkaverseny hatásos és valóban tömeges legyen, a Dnyepro­gesz a kijelölt határidőre megkezdi a termelést. Ha azonban a pártbizottság csak a tervezési osztály összesített tervével ismerkedik meg — az bizony nem megszervezése a szocialista mun­kaversenynek ... Egy hang a terem­ben: »De nálunk mindent csak az ösz- szesített tervek alapján ítélnek meg!« Ennek végét kell vetni. A inunka- verseny kifejezetten a párton belüli munka színvonalától függ. Mindenki tudja, hogy ha a párt valamilyen bo­nyolult kérdést kíván megoldani, In­tenzívebbé teszi a párton belüli mun­kát. Ha az építkezésen szigorú les* a munkafegyelem, rendet teremtünk, a munka megjavul. Ugyanis nem léte­zik olyan utasítás, amely a kommunis­ta számára fontosabb volna, mint a párt utasítása ...“ Ma olvasva ezeket a beszédeket, rá­döbbenünk, hogy néhány dolog mégis* métlődik, de alapjában véve ma is jóváhagynám és támogatnám ezt a ma­gatartást. Mert az irányvonal, a poli* tikai irányvonal csak akkor alakul he* lyesen, ha napról napra, hónapról hó­napra Igyekszik elérni a kitűzött célt, ha kifejtjük gondolatainkat, és nem tagadjuk meg szavainkat, nem feled­kezünk meg döntéseinkről. Még egy sztenogramm, ezúttal egy másik te­remben lefolyt vitáról, de ugyanarról a témáról: „... Elvtársak, azt is le kell szö­geznem, hogy a szemléletes agitáció egyáltalán nem fejezi ki az építkezés menetét és nagyságát. Az általános felhívások még senkinek nem segítet­tek! »Zaporozssztal — a dél gyön- gye!« Szép plakát ez? Igen, szép. És igaz? Persze hogy igaz. Ellenben mit ad, mire Irányul? (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents