Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)

1978-04-04 / 93. szám, kedd

* EMLÉKEK. LEVELEK 12. SZABÓ GYULA Lőrincz Gyula 1952 ben, úgy ősz táján bejött egyszer hoz­zám és minden bezevetés nélkül Szabó Gyuláról kezdett beszél­ni. Beszélt életútjáról, művésze­téről, valami olyasmit is mon­dott, hogy Szabó a háború alatt oly súlyos idegsokkot kapott, hogy sokáig idegbénulással fe­küdt és csak a felszabadulás után gyógyult fel ebből a ször­nyű betegségből. Művészetéről meg azt mondta, hogy szerinte a republika egyik legtehetsége­sebb művésze, bár művészetét többen nem értik meg, sőt van­nak olyanok is, akik belema­gyaráztak. Aztán Lőrincz ha ne­hezen is, de kilyukadt a tulaj­donképpeni mondanivalójához, arról kezdett beszélni, hogy ő ugyan nem mondja azt, hogy Szabó Gyula szegénységben él, de annyit tud, hogy semmi esetre sem tehetségének megfe­lelő körülmények között, s ép­pen ezért segíteni kellene raj­kUlön a lelkűkre kötöttem, hogy a riporthoz is csináltassa­nak vele néhány illusztrációt, anélkül jobb, ha haza sem jön­nek. fitt meg kell állni néhány szóra. Gál is, Méry is, Jómagam is az Oj Szó fizetett, alkalma­zott munkatársai voltunk, én egyben csak úgy „balkézről“ a Fáklyát is szerkesztettem, lévén egymagam — pontosabban: fél- magam — a Fáklya szerkesztő­sége. Azt is meg kell még mon­danom, hogy az a tíz egyné­hány ember, akik az Új Szónál voltunk, nem tudom, hogyan bírtuk a két lapot anyaggal, még hozzá — több mint 25 év távlatából is ítélve — nem is rossz anyaggal.) i Aztán Gál Laci és Méry Feri megjöttek Losoncról. Kitettek az asztalra néhány rajzot, első­nek egy nagyon szép losonci illusztrációt, mindjárt rajta a riport címe: Losonci képek. A következő rajzok voltak még: SZAHÖ GYULA: Kévehordás t«. A Fáklyánál gondolod? — kérdem én. Igen, mondja Lő­rincz. Erre rövidesen alkalom is adódott, mert Gál Lacival meg Méry Ferivel megbeszéltem, hogy menjenek el Losoncra és csináljanak a városról, meg a Pofanáról valami szép képes riportot. Odaadtam nekik egy elbeszélést azzal, hogy azt is vigyék el Szabó Gyulához, kér­jék meg, hogy illusztrálja és , KULTURÁLIS HÍREK • Magyar és szlovák mfivé­»js»k rajzaiból kiállítási rendez­tek a miskolci Galériában. A kelet-szlovákiai és észak ma­gyarországi művészek első kö­zös rajzkiállításán csaknem száz mű látható. • Az újvidéki Foniin könyv­kiadó megjelentette Balázs G. 'Árpád festőművész, grafikus, Ady Endre nyolc verséhez ké szított illusztrációit. A kötet magyarul és — Danilo Kis for­dításában — szerb-horvát nyel­ven közli Ady verseit. Ugyan­csak a Fórum kiadónál látott napvilágot Dér Zoltán Csáth Géza bibliográfia című, több mint 200 oldalas munkája. • A moszkvai Nagyszínház 'főkonzultánsává nevezték ki Irina Arhipova világhírű szov­jet énekesnőt. Arhipova 1956 óta tagja a színház társulatá­nak, repertoárján több mint harminc szerep van. • Robert Sabatier francia költő, fró és esszéista, a többi között A francia költészet tör­ténetének nemzetközi tekinté­lyű szerzője, regény írt. A nyár gyermekeit a párizsi Albin Michel kiadó jelentette meg. • Sergio Leone újra „olasz- westernt“ készít. A ,,Volt egy­szer Amerikában“ felvételeit hamarosan megkezdik az Egye­sült Államokban. • Két kiállítással köszönti Móra Ferenc születésének szá­zadik évfordulóját szülővárosa, .Kiskunfélegyháza. A városi ta­nács felújítja a Daru utcai Mó­ra házat, amelyben Móra Fe­renc született, s kiegészítve új­rarendezik az ott látható em­lékkiállítást. Az egész életmű­vet a Kiskun Múzeum mutatja be, Móra-emlékkiállításán. Megj­elentetnek Móráról szóló ta­nulmányokat Is, Fazekas Ist­ván munkáját és Mezősi Károly ftását. ^ , (Gyökeres György felvétele) Az apátfalvai Poľana új mun­káslakásai, Este a városháza előtt, Szerelők a losonci pózná­kon, Utcakövezők az új posta utcájában, Az újság megbeszé­lése után, és a Népi tánccso­port táncol a parkban. Volt még három illusztráció a kül­dött elbeszéléshez és a Kohá­szok című, robusztus erejű fa­metszet. Az előbbiek a Fáklya J952. évi 12. számában, a fa­metszet pedig az 1953 évi janu­ári számában jelent meg. Ettől fogva viszonylag elég sok mun­káját közöltem a lapban Szabó Gyulának. Hadd említsek közü­lük néhányat: Vasöntők (fa­metszet), A lónyabányai mag­nezitüzemben című, Bábí Tibor riportjának hat illusztrációja, öt tanulmány a Felkelők c. képhez, Aratás Nógrádban, Iva- nics István kövecsesi tanító, és két elbeszélés, Martin Ander- sen-Nexő Biom árbóemester cí­mű és jirí Marek Az anya jo­gán című elbeszélésének il­lusztrációi. Különösen ez utób­binak egyik illusztrációja meg­döbbentő és megrázó: a vasalt fasiszta csizma rátapos az ár­tatlan gyerekek végeláthatatlan menetére. (Ennek az illusztrá­ciónak a döbbenetét csak aztán értettem meg teljésen, miután megismerkedtem Gyulával és dióhéjban elmondta életét. En­nek az illusztrációnak robban­nia kellett belőle.) 1954 tavaszán meglátogatott a szerkesztőségben. Perceken belül nagyon jól megértettük egymást és — ha jól emlékszem — két napot voltunk együtt. Sok mindent megtudtam tőle. Utána pedig egyszer a postás egy csomagot hozott nekem. Lapos volt, de nagy. Átveszem és nézem a feladót: Szabó Gyu­la. No gondoltam magamban, Gyulának úgy látszik jó napja lehetett, küldött egy csomó ké­pet a Fáklyának. Felbontom a csomagot, valóban képek, 24 fametszet, a Föld népe. Lapoz­gatok és gyönyörködök bennük és csak véletlenül veszem ész­re a borítólapon az odaragasz­tott kis cédulát, rajta a tussal írt szöveg: „Bátky László ba­rátomnak sok szeretettel a sok segítségért.“ Csak bámulok, többször is elolvasom, nem aka­rok hinni a szememnek, de az írás az ott van. Jóleső érzés önt el, végtelenül örülök, örü­lök annál is inkább, mert a ké­pek bal sarkán ott az írás: Pró­balenyomat. No, próbalenyomat, Gyulának az első gondolata én voltam, e-z igazán nagy öröm. a in egyszercsak meghőkölve tudatosítom a szöveg másik fe­lét: „ ... a sok segítségért.“ A képeket szétrakva az asztalon hagyom és sietve levelet írok: megköszönöm a küldeményt, de nem fogadom el az ajánlás végét. Posta fordulatával vá laszt kapok, így vitatkozunk egy ideig, közben a Fáklyában sürgősen leközlök hármat, a Fordulóban, a Faültetőt, és a Legújabb nemzedéket. Szabó Gyula művészetéről egyhelyiiü ezt írtam: ember és munka. Úgy érzem, hogy ezt a meghatározást ki kell egészíte­nem, pontosabban kell fogal­maznom. így: ember — béke — munka. Azért kell ez a ponto­sabb meghatározás, mert Sza­bó egész művészete, munkás­sága ezt tükrözi. Nem is lehet másképp: hiszen a munka estik békében képzelhető el, a hábo­rú megöli a munkát, megöli az embert. És Szabó Gyula gyűlöl­te a háborút, de szerette az életet, szerette a munkát. Gyű­lölte a fasizmust, az értelmet­lenséget és az embertelenséget, mert ahogy Fábry Zoltán tollal a kezében volt a vox humana elkötelezettje, úgy Szabó Gyula az ecsettel a kezében volt ugyanez. Ennek az írásnak az eljén említettem, hogy voltak munkái, — főleg festményei, de rajzai is — amelyek az el­ső pillantásra látszólag félre- érthetők voltak, beléjük lehe­tett magyarázni annak ellenke­zőjét, amit a művész ecsetjével ábrázolni akart. Lehetett, hisz végeredményben sok mindent lehet, de az a véleményem, hogy Szabó Gyula művészeté­nek mondanivalójával sok eset­ben kora előtt járt. Erre elmon­dok egy esetet. Egyszer rajzot kértünk tőle. (Lőrincz Gyula már nem volt a lapnál.) Gyula a rajzot el is küldte, nagyon megragadó, de meghökkentő volt. Egy kolosszális emberi alak aránytalanul picinyke, szinte gombostűnyi fejjel. A rajz nem lett közölve azzal az indoklással, hogy az erőszakot jellemzi, azt domborítja ki, ugyanakkor az értelmet szinte mellőzi. Én nem tudtam akkor véleményemet úgy megindokol­ni, mint most, arra viszont em­lékszem, azt mondtam, hogy én lehoznám. Miért hoztam volna le? Éppen azzal az indoklással, amellyel elutasították: az erő­szak diadala, az értelem mellő­zése. Hát igen, pedig így voJt, Szabó Gyula jól látott, jól áb­rázolt. A hidegháborús légkör annak minden következményé­vel uralkodott, nyugati hatá­rainkon Adenauer volt hatal­mon és fenyegetőzött, — és az értelem? Lukács György szavai­val: Az ész trónfosztása. Gyula felismerte a közvetlen veszélyt — ismétlem: Az ész trónfosztá­sa, az erőszak uralma, — jól ábrázolta azt is, aki véleményt mondott róla, mert az is jó he­lyen keresgélt, csak éppen egy esetleges kockázatot nem mert vállalni. Egyáltalán kérdés, hogy ennek a rajznak a közlése kockázat vállalást jelentett vol­na-e? Szabó Gyula minden fonto­sabb bel- és külföldi kiállítá­son részt vett. Így pl.: Szovjet­unió, NDK, NSZK, Lengyelor­szág, Svédország, Dánia, Finn­ország, Anglia, Svájc, Olaszor­szág, Bagdad, Kuba, Peking, Lu­gano, Jugoszlávia, és több mtis helyen. Művei megtalálhatók jó­formán a világ valamennyi képtárában, a leningrádi, a drezdai, a stockholmi, a firen­zei, a madridi, a havannai, a budapesti, a prágai, a bratisla­vai galériákban. Számunkra legjelentősebb kiállítása 1974-ben a komáromi Dunamenti Múzeumban volt, amely életművének egyben leg­átfogóbb kiállítása volt. Ezzel befejezem a sorozatot. Fábry Zoltántól indultam ki és akik közben voltak: Tallós Prohászka István: a csallóközi földnyúzó; Nagy Márton: ember és nyomor; Lőrincz Gyula: ember és forradalom; Szántó László: magáévá téve Engels ta~ vitását, az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalomban \átta az emberiség történetének fordulópontját. BÁTKY LÁSZLÓ ÚJ FILMEK SZÉPEK ÉS BOLONDOK (magyar) A csodavárás: emberi dolog. Nem metafizikai értelemben, persze, de kell egy álom, kell a reménykedő várakozás, hogy egyszer mégiscsak történik va­lami. A hétköznapok monotó­niájában, az ismétlődő, folyto­nos cselekvés fárasztó sorában időnként ellenállhatatlan vágyat érzünk a váratlanul érkező hely jutott a nap alatt. Szász Péter egyszerű mesét mond el erről a pici emberről és két partjelzőjéről, akik hétről bél­re utazgatnak az egyik kisváros­ból a másikba. Eleinte kinevet­jük Ivicz Istvánt, nagyképűsé­ge, szertartásossága miatt, az­tán, amint a történet előreha­lad, epvrfi több megértéssel Jelenet a magyar filmből; a képen Kállai Ferenc, a főszereplő örömre, az értelmes kiteljese­désre, divatos szóval: az ön­megvalósításra. Erről szól Szász Péter filmje, a Szépek és bolondok. Ivicz István, az alkotás hőse pék, illetve kenyérkihordó. Vasárna­ponként . azonban felhúzza a labdarúgóbírák fekete mezét, kifut a pályára, méltóságtelje­sen belefúj a sípba, s ezzel en­gedélyt ad a játékra. De miért lesz valaki futballbíró — még­hozzá harmadosztályú? Ivicz István egyedül él; naponta fel­kel, dolgozik, eszik, alszik. A vasárnap — amikor engedélyt adhat a játékra — életének csúcspontja. Számára tehát ha­lálosan komoly dolog, hogy ő futballbíró. Életében az adja a tartást, hogy vasárnaponként kifuthat a kisvárosok futball- pályáinak gyepére és belefújhat a sípba. Talán az elmondottakból is kiderül: nem futbal 1-témájú a film, jólehet a mondanivalót rejtő és kifejező kép az alko­tásban a futball. A rendező fo­kozatosan, rendkívül mértéktar­tón bontja ki a film „üzenetét“: a csodára vár ást, mely nem más, mint a monotónia előli menekülés s a teljesebb élet igénye. Ivicz István jellegtelen kisember, akinek csak egy kis nézzük bumfordiságát. A gro­teszk, fanyarkás humorú, he­lyenként szürrealisztikus epizó­dok lassan megértetik velünk, miről vaft itt szó: arról, hogy Ivicz István minden vasárnap újra meg újra várja a csodát. A rendező szándéka nyilván­való: a kisemberben keresi az emberi nagyságot, meg akarja találni benne az erkölcsileg maradandót. És a rendező — Kállai Ferenc nagyszerű alakí­tása révén — meg is mutatja Ivicz István igazi emberi, em­berséges arculatát; azt, hogy megvesztegethetetlen, hogy kö­telességét komolyan veszi, hogy az igazságot mindennél többre tartja, s azt is, hogy örömre, boldogságra vágyik. Nem az ötletek, a fordulatok, nem az ellenállhatatlanul ne­vettető helyzetek teszik emlé­kezetessé a filmet, hanem az emberség, az ember esendősé- gének és nagyságának hiteles rajza. Kernekbe sikerült mellékfigu­rák (Bodrogi Gyula, Andor Ta­más, Tábori Nóra, M eszi éri Jir- dit alakításában) egészítik ki a harmadosztályú futballbíró ví- kendjének sokatmondó, sza­bálytalan és mulatságos törté­netét. —ym—x A Dunamenti Tavaszra is Valahányszor Királyhelmecen (Kráľovský Chlmec) járok, mindig fölkeresem a város művelődési központját, hogy megtudjam, minek örül éppen, vagy mi bosszantja Lázár Lász­ló igazgatót és Kassai Béla előadót. Kassai Béla plakátot festett m előcsarnokban, amikor kö­szöntöttem. Régen találkoztunk, szívesen fogadott és kísért föl az emeletre, az igazgató szobá­jába, ahol nyomban elém tet­ték azt a fotomontázst, amely Ján Solovic Ez aztán a megle­petés című komédiájának elő­adásáról készült. A királyhel- meci amatőr színjátszók mulat­ták be a darabot február ele­jén, Kassai Béla rendezésében; a díszleteket Kiss Károly, a művelődési ház fiatal dolgozó­ja készítette. És fiatal vala­mennyi szereplő: Bogoly János, Kiss Gabriella, Novella László, Csomós Mária, Papp Nándor, Kiinga Klára és Ioancso Erzsé­bet. A darab eddig nyolc elő­adást ért meg, az egyikkel Battyánban (Botany) megnyer­ték a járási versenyt, így ott lesznek a kerületi döntőben. Bár sikert arattak, de ha jól akarnak szerepelni, a zsűri és a rendező szerint is, csiszolni kell még az^előadást. Kassai Béla közben már egy másik darabot rendez, méghoz­zá a Hamupipőkét, a magyar tanítási nyelvű iskolában. Negyven gyerekkel dolgozik, akiknek nagy része nyolcadi­kos, kilencedikes és vidéki ta­nuló. Ezért sokszor nehéz pró­bát szervezni. Mindenesetre szeretnének részt venni, képvi­selni végre n Bodrogközt a Du­namenti Tavasz gyermek feszti­válon. Lázár László elmondja, hogy ebben az évben már több kiál« lítást rendeztek, sokan tekintert- ték meg például Csőtó László fiatal képzőművész tárlatát. Aá elkövetkező hetekben, hóna­pokban újabb kiállításokat szer­veznek; egyre erőteljesedben próbál a Bodrogközi Magyar Tanítók Énekkara és egész es­tét betöltő, önálló műsort ké­szít a Fürt Népi Táncegyüttes. Ami bosszantja az igazgatót: — A nyári hónapokban nem tudjuk majd igazán kihasználni a szabadtéri színpadot, gyengé­nek találtuk a Slovkoncert kí­nálatát. Megrendeltük az Olym­pic együtest, de aligha mi kap­juk, ugyanis mindössze három hangversenyt tartanak a kerü­letben. A Záray—-Vámosi kettős sem jöhetett hozzánk. Amely együttesek még szóba jöhettek voina, drágák, a kis városi mű­velődési házak — gazdasági okok miatt — nem tudják őket fogadni. A Thália Színpadon kívüL, egyelőre úgy tűnik, nem szerepel más nálunk az idén. Pedig, gondolom, a helmeci közönség, sőt, a környező fal­vak ifjabb és idősebb nemzedé­ke is — mint mindig, az idén is — szívesen látna egy-két neves, színvonalas műsort pro­dukáló együttest, a Csonka-vár szomszédságában. 1978. IV. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents