Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-27 / 116. szám, csütörtök
Az interjú a felkészülés utolsó napjaiban készült Vladimír Remek csehszlovák űrhajóssal a Csillag- városban Példaképem^? Gagarin! 1978. IV. 27. Pontosan 18.00 órakor lépett ki Vladimír Remek százados a Szojuz űrhajó gyakorlókabinjából. Arcára voltak Írva a négyórás fárasztó munka nyomai. Parancsnokával együtt éppen a Szaljut és a Szojuz csatlakozási manővereit gyakorolták. Ezután még néhány perces beszélgetés következett a kiképzővel, s ezzel a nap munka- programja be is fejeződött. a „Most vacsorára kell mennem — fordult hozzánk. „De bizonyára már tudják, hogy hol van a lakásom, menjenek előre, várjanak meg lent a hallban.“ Körülbelül negyven perc múlva meg is érkezett, és meghívott összkomfortos legényszállására. Könyvek, folyóiratok sokasága között a lakótársak, három akvárium halállománya fogadott itt bennünket. „Egy pillanat türelmet kérek — mentegetőzött Vlado, „kissé kényelembe helyezem magam ... ‘ Csakhamar ingujjra vetkőzve ismét megjelent, s helyet foglalt a karosszékben. „Nem akarnak készíteni egy kis pezsgő limonádét?“ — szólalt meg benne a házigazda. Ez mindannyiunkat mosolyra derített, de az asztalra helyezett magnetofon nyomban komolyra fordította a hangulatot. • Milyen érzésekkel lépte át először, hetvenhat végén, csillagvárosi lakásának küszöbét? Szeretném megjegyezni, hogy számomra a Csillagváros korábban sem volt ismeretlen fogalom. Hetvenkettőben vettek fel a J. A. Gagarin Katonai Repülőakadémiára, amely mindössze néhány kilométerre van innen. Nem érkeztem tehát ismeretlen helyre. Már az akadémián sok mindent hallottam a Csillagvárosról. Nagy érdeklődéssel figyeltem a szovjet űrhajósok minden repülését, s lelkem mélyén egy kissé irigyeltem is őket. Már akkor is ábrándoztam az űrrepülésről, de ez úgy tűnt, mint valamilyen távoli, teljesíthetetlen álom. Amikor hetvenhatban nálunk is elkezdődött az űrhajósjelöltek kiválogatása, egy ideig eltartott, amíg ráébredtem, hogy ez az álom valóra válhat. Az az álom, amely valamikor gyermekkorom idején kezdődött. Amikor ide megérkeztem, óriási felelősséget éreztem mindazért, ami előttem, illetve előttünk volt. Rendkívüli örömöt jelentett az is, hogy sikerült idáig eljutnom. Arról persze fogalmam sem volt, hogy mi vár itt ránk, ezzel csak a kiképzés idején ismerkedhettünk meg. Van, ami egy kissé nehezebbnek bizonyult a valóságban, mint ahogy elképzeltem, a többi megfelelt az elképzeléseimnek. • Hogyan fogadta a két csehszlovák ürhajósjelöltet a szovjet űrhajósok kollektívája? Leírhatatlan lelkesedéssel. Szavakkal ezt nem is lehet elmondani. Az első találkozásunkról olyan benyomásom volt, hogy ez nem is lehet igaz. A szovjet űrhajósokat korábban csak a televízióból ismertem. Csupán Bikovszkij elvtárs látogatott el egy alkalommal az akadémiára, s vele le is fényképezte! tűk magunkat. Egész életre szóló élmény volt ez számomra. Először novemberben jelentünk meg a Csillagvárosban, akkor estünk át az orvosi záróvizsgálatokon. A szovjet űrhajósok már akkor is körülvettek minket, barátaikká fogadtak, s mindenben a segítségünkre siettek. A Szovjetunió hősei és kétszeres hősei, ezek a nagy tiszteletnek örvendő személyiségek olyan közvetlenül viszonyultak hozzánk, mintha régi barátaik lennénk. Semmi jelét sem adták annak, hogy ők már jóval többek. Ugyanígy viselkedtek azok is, akik akkor még nem repültek, mint például Romanyenko és Dzsanyibekov. őszinte, mély elvtársi, sőt, pajtáši viszony alakult ki közöttünk. Amikor aztán véglegesen megérkeztünk, mindannyian tudtuk, hogy nincs sok idő a felkészülésre, ezért különösen a kezdeti, nehéz időszakban sokat köszönhettünk önzetlen segítségüknek. A szovjet űrhajósokkal szilárd, baráti, internacionalista kollektívát alkottunk. Együtt jártunk színházba, koncertekre, múzeumokba. Van itt egy szép hagyomány is, az űrhajósok családtagjaikkal együtt közösen köszöntik az új esztendő érkezését. Ssaját maguk gondoskodnak programról is, amit tréfásan „népi alkotóművészetnek“ neveznek. Mindenki köteles előadni valamilyen mesét, anekdótát, esetleg elénekelni egy dalt, vagy pedig elszavalni egy verset. Ez miránk, csehszlovák űrhajósokra is vonatkozott. Nehéz ezt elmondani, ezt egyszerűen át kell élni... azt a kölcsönös udvariasságot, közvetlenséget, ahogy ezek az emberek egymáshoz viszonyulnak. Nyoma sincs itt fennhéjázásnak, mellébeszélésnek. Egyszerűen szólva: igazi szovjet emberek. • Melyek a legértékesebb tulajdonságaik azoknak az űrhajósoknak, akikkel közvetlen kapcsolatban voltak? Elsősorban a céltudatosságuk. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy miért vannak itt, hogy mit kívánnak tőlük, s mi a kötelességük. A többi már ebből ered, például az a végtelen felelősségérzet is, ahogy a kiképzéshez viszonyulnak. Egyrészt a következetes hivatástudat, másrészt a szélesre tárt szív, az emberiesség. Mindegyik nagy hazafi és internacionalista, s büszke arra, hogy tagja Lenin pártjának. Ebben mindannyian példamutatók számomra. Mindannyian. • Azért bizonyára személyes példakép is akad közöttük? Ebben nem lehet különbséget tenni, hiszen kivétel nélkül mindannyian sokat tettek és tesznek a szovjet és a nemzetközi űrhajózás fejlesztése érdeűrhajósoknak százszázalékosan bízniuk kell egymásban, az egyik biztos támasza a másiknak. Ha például én átmenetileg munkaképtelen lennék, a másiknak kellene engem is helyettesítenie, az én feladataimat is ellátnia. Ami engem illet, akár tűzbe is tenném a kezemet a parancsnokomért. Ezt komolyan mondom. • Ma egész nap figyeltük a gyakorlataikat, Vlado, s meggyőződhettünk róla, hogy ez eléggé kimerítő munka. Elismételhetnénk néhány szóban, hogy milyen az űrhajósjelölt napi programja a felkészülés utolsó szakaszában? Egyetlen nap programjának ismertetése nem ad teljes képet a kiképzésről, hiszen ebben jelentős különbségek vannak. Rendszerint hétkor kelek, elvégzem a reggeli tornát, megreggelizem, s kilenckor már a munkahelyen kell lennem. A többi már az órarendtől függ. Tréningnapokon kétórás felkészüli felvétel az indulás előtti izgalmas pil lanatokban készült. Alekszej Gubarjev és Vladimír Remek űrhajósok a szakember ek segédletével szkafandereik légmentes zárását és működését ellenőrzik, s aztán helyet foglalnak az indításra előkészített űrhajóban (A ČSTK felvétele) kében. Személyes példaképemnek egyébként Gagarint tekintem. Anyák ellenére, hogy úttörő volt, s olyan tettet hajtott végre, amely előtt az egész világ meghajolt, továbbra is szerény és hazáját végtelenül szerető szovjet ember maradt. így emlékeznek rá itt mindannyian, s az az érzésem, hogy valamennyi szovjet űrhajós őt tartja példaképének. Legközelebbi barátaim közül a követendő példát parancsnokom, Gubarjev elvtárs személyesíti meg. Szoros együttműködésünk még tavaly augusztusban elkezdődött, s neki köszönhetem az eredményes felkészülésemet. Első^r- ban a határozottságát, munkaszeretetét becsülöm, kiváló embert ismertem meg benne. Függetlenül attól, hogy nálam jóval idősebb, szinte az apám lehetne, mégis nagyon barátiak a kapcsolataink. Amikor együtt gyakorolunk, általában Vologyának hív, néha tréfásan „Stafíku“-nak is nevez. Már felajánlotta, hogy tegezzem őt, de ezzel még várok, én őt Alekszej Alekszeje- vicsnek nevezem, ez itt nagyon meghitt, bizalmas megszólítás. • Mikor ismerkedett meg a parancsnokával, és milyennek ismeri őt? Már valamikor márciusban tudomásomra jutott, hogy Gubarjev elvtárs velünk fog dolgozni, de ez még nem volt hivatalos bejelentés. Márciusig tartott az elméleti felkészülés, s csak ezt követően találkoztam vele. Egyszer a foglalkozásunkra látogatott, s akkor bemutatkoztam neki. Alaposan szemügyre vett, s én is felfigyeltem jóságos lelket tükröző arcvonásaira. Később gyakrabban is találkoztunk, s amikor elkezdődtek a közös gyakorlatok, any- nyira összebarátkoztunk, hogy szombatonként és vasárnaponként Gubarjevék lakására is ellátogattam. Van egy huszonkét éves fia és egy tizennyolc éves lánya. Együtt jártunk a moszkvai színházakba, koncerttermekbe. Ők pótolták számomra a családi környezetet, s Gubarjev elvtársnő valamiben nagyon hasonlított az édesanyámra. Igazi otthonra találtam náluk. Tudják, a közös repülés folyamán az léssel kezdődik a munka. Ezt követően a kiképző ellenőrző kérdéseket tesz fel, s meghatározza a további teendőket. A programban szerepelhet plane- táriumi gyakorlat, testedzés, különböző feíszerelésekben végzett tréning, eset; leg valamilyen orvosi vizsgálat. Egy ilyen komplett edzés általában fél napig tart. Erre vagy öt délelőtti, vagy négy délutáni órát szentelünk. Ez a komplett tréning adott programjától függ. Ma például az űrállomás és az űrhajó közeledését és csatlakozását gyakoroltuk. Ez megszakítás nélkül történik, egyfolytában, pontosan úgy, mintha a valóságban történne. • Hányszor gyakorolták már ezt a műveletet? Pontos számot nem tudok hirtelen mondani, lehet, hogy hetvenszer, de az is lehet, hogy nyolcvanszor. A parancsnokok ezt még gyakrabban csinálják. Bár a közeledést döntő mértékben automatikus berendezések irányítják, az embernek figyelnie kell ezek működését, s készenlétben kell lennie, hogy bármikor átvehesse az irányítást. Itt különböző lehetőségek vannak, de erről egy külön előadást kellene tartani. • És mikor térhet nyugovóra az űrhajósjelölt? Október óta ritkán kerültem haza este tizenegy előtt. Ezt nem panaszképp mondom, ez nekem nem jelenteit problémát. Az utóbbi időben nem is annyira a fizikai igénybevételen van a hangsúly, hanem a pszichikai, szellemi erőnlét a fontos, fó kondícióban vagyok, ezt a rendszeres testedzésnek köszönhetem. Most inkább a fejemet terhelem. A különböző gyakorlatok során egyszer fent, máskor pedig lent van az ember feje. Nézzék csak az ágyamat! Ügy alszom, hogy a fejem alacsonyabban legyen a lábamnál, is az edzési programhoz tartozik. Tehát amikor alszom, pihenek, tulajdonképpen akkor is gyakorolok. © Milyen érzésekkel ült be először a Szojuz űrhajó gyakorló]ülkéjébe? Erre az elméleti felkészülés után került sor. Már tudtam, hogy az egyes műszerek mire szolgálnak. Mint pilóta megjegyezhetem, hogy a vadászrepülőgépben több volt az irányítóberendezés, a műszerek között azonban nem volt olyan sok összefüggés, mint az űrhajó irányítóberendezésében. Ezek a logikai összefüggések annyira bonyolultak, hogy sokan három évig is tanulják, mégsem képesek azonnal válaszolni minden feltett kérdésre. Én is feltettem magamban ezt a kérdést: vajon képes leszek-e ezeket a bonyolult műszaki dolgokat úgy elrendezni az agyamban, hogy azonnali és helyes döntéseim legyenek? • Melyek az űrhajósok alapvető, nélkülözhetetlen tulajdonságai? Nem vállalkozom a pontos sorrend megállapítására, de első helyre okvetlenül a magasfokú felelősségérzetet kell tennem. Az űrrepülés megvalósítása mögött látni kell az emberek nagy kollektívájának óriási, összpontosított igyekezetét. Ezért például eszembe sem juthat, hogy néha lazítsak a felkészülésben, egy kissé félvállról vegyem a gyakorlatok végzését. Nagy felelősséget kell érezni azokkal az emberekkel szemben, akik a hordozórakétát, az űrhajót készítették, akik áldozatos munkájukkal indulásunk feltételeit megteremtették, akik az irányítóközpontban ülnek, esetleg az óceánok vizeit barázdáló tudományos hajókon tartózkodnak, s legfőbb gondjuk az, hogy rólunk, a mi biztonságunkról gondoskodjanak. Ez nagy felelősségérzet hazámmal, valamint szovjet barátainkkal szemben, akiknek ezt a nagyszerű lehetőséget köszönhetjük. Az alapvető tulajdonságok közül a továbbiakban a céltudatosságot és a műszaki dolgok iránti érzéket említeném. • Ha ez öntől függne, előbbre hozná az indulás napját, vagy inkább későbbre halasztaná? Bizonyára inkább előbbre hoznám. Jelenleg azonban még nem is tudom, hogy kettőnk közül melyikünk részesül ebben a nagy megtiszteltetésben, az is lehet, hogy lengyel, esetleg NDK- beli barátaink valamelyikére esik a választás. Minden a felkészültség fokától függ. Én jó erőben érzem magam, a jó felkészülés érdekében minden tőlem telhetőt megtettem. • Mik a tervei az űrrepülés utáni időszakra? Katonai pilóta vagyok. Ezt a foglalkozást szeretném folytatni, de ha lesz rá lehetőség, szívesen együttműködöm majd az Interkozmosz további programjának megvalósításában. Ez természetesen nem csak tőlem függ. Oda megyek, ahová küldenek. Nemcsak azért, mert katona vagyok, hanem kommunistaként is így érzem helyesnek. Büszke vagyok rá, hogy a csehszlovák néphadsereg tagja lehetek s a csehszlovák légierők kötelékébe tartozom. Arra is büszke vagyok, hogy a történelmi emlékű zvolení vadászrepülő ezrednél szolgáltam, amely a Szovjetunió területén, a háború nehéz éveiben keletkezett, s részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben. Alakulatomat a légiterünk sérthetetlenségének védelmében elért eredményekért számos kitüntetésben részesítették. Ha lehetőséget kapok rá, minden erőmmel segíteni fogom a csehszlovák légierők további fejlesztését, szocialista hazánk védelmét. • Képzelje el, hogy fogadtatására a rádió a legkedvesebb dalát szeretné majd műsorra tűzni. Melyik dalra esne a választása? Nehezen tudnék kiválasztani egyet, hiszen oly sok dalt ismerek és szeretek. A szüleim gyakran változtattak lakóhelyet, s így én is beutaztam velük az egész köztársaságot. Egyaránt otthon érzem magam Szlovákiában, a morva vidékeken és Csehországban, de ha mégis választanom kellene, akkor az a ,,K Budéjovicüm cesta“ lenne. Innen származom, ez a dalocska a szülőföldemet idézi. • * • Az idő beszélgetésünk közben ugyancsak előrehaladt. „Holnap nehéz napom lesz“ — mondja Vlado bocsánatkérően. Búcsúzni akarunk, de vendéglátónk is öltözködik. „Elkísérem önöket egy darabon, jólesik ilyenkor a friss levegő.“ Együtt lépegetünk Csillagvárosban, a fagyos estében, talpunk alatt ütemesen csikorog a frissen esett hó. A kapuban elbúcsúzunk. „Lenne még egy kérdésünk, Vlado: Mit üzen az alakulatának, otthoni bajtársainak?“ Néhány pillanatig gondolkozik: „Adják át üdvözleteimet a fiúknak, s közöljék velük ezt a mondatot: Ha vége lesz, kifújjuk magunkat... Az elvtársak ezt ott jól értik. Ezt mondogattuk mindig, a nehezebb gyakorlatok előtt, amikor nagy volt a tét." „Átadjuk, Vlado, biztosan átadjuk; Sok szerencsétI“ Feljegyezte: JlRl BLECHA'
