Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-17 / 106. szám, hétfő
Jó tíz esztendővel azelőtt, araikor Bé frissen szerzett autójával áthajtott a csatornán átívelő hídon, egy autóbuszt pillantott meg a jobb parton. Akkor még buja zöld takarta az egyik részét, de így is jól láthatta, hogy a hátulja elsüllye- dőben volt a vöröslő homokban A homok akkorában kezdte eluralni a környéket. Legelőször a szántók széleit ülte meg, és mivel a minisztériumban húz- ták-halasztották az új veszély elleni akciók meghirdetését, mindinkább szaporodtak a károk. A vetés csak kínjában hajtott ki, s zöldesbarna színűvé lett. A fákra, az azelőtti buja bokrokra rá sem lehetett ismerni. Az épületfák idő előtt elpusztultak. s az emberek jó- előre rettegtek a nyárvégi erős szelektől. Amikor Bé áthajtotta hídon, mindennek a kezdete volt. Miután megpillantotta a felágaskodó autóbuszt, nem sejtette, hogy a következő tíz esztendő során kétszer is az eszébe jut. Pedig az elfoglalt emberek közé tartozott. Évenként, kétévenként kellett megválnia lakó- és munkahelyétől, s tíz esztendő elteltével arra a környékre került, ahol az említett autóbusz állt. A növényzet már rég kipusztult, csak a lassan porladó giz-gaz nyúlott mindenfelé. Az ellenakció ugyan megindult: egy-egy zsebkendőnyi területen már zsendült a fű; apró, igénytelen virágok kíváncsiskodtak ki a földből. Jobb oldalon, kissé délebbre az autóbusztól egy jókora darabot bekerítettek, s egy táblát erősítettek a négy méter magas kerítésre. KÍSÉRLETI TELEP hirdette a fölirat, s hogy mivel foglalkoztak itt, azt csak Bé és munkatársa tudhatta. Mindenesetre a közeli gyár anyagi segítségével beépülő új lakónegyed polgárai tisztelettel voltak a terület iránt, és sohasem háborgatták Bé-ék nyugalmát. A bekerített parlag, mintha csak lomtárnak álcázta volna magát, tele volt szétszórt ócskavassal, dirib-darab épületfával, tégla- maradványokkal. Bé az első napokban rendet teremtett: oszlopba rakta a téglát, egy helyre a vasat, az épületfát..s ahol kiserkedt a fű, lekaszálta; kivágta az iglice meg a csór- mánybokrokat, és a korhadóban levő vadkörtefát. Meleg, napos idők jártak, pedig már őszelő volt. Bé a kitárt ablakából jól láthatta az autóbusz vázát. Azon az oldalon, amely feléje volt, egyetlen ablaküvegét sem kímélték meg. A kerekei, ha megvoltak is, már régen elsüllyedtek a homokban. — A festék megmaradt rajta. . — mormogta Bé. — Éppúgy megmaradt rajta, mintha teljesen új lenne ... Valóban, egy körömnyi helyen sem ütött át a rozsda. Bé Vajkai Miklós noteszt vett elő: valamit bejegyzett. — Gáspárl ... Gáspár! ... — kiáltott ki Bé az ablakon. Amikor Gáspár megjelent a szőnyeggel leterített szobában, zavartan köhintett: jelezve, hogy jelen van. Míg a főmunkatársak évenként, kétévenként változtak, addig Gáspár megmaradt Gáspárnak. Szép ruhákban járhatott, jókat ehetett, és az égvilágon semmi gondja sem volt. Gáspár a legesleggáspárosabb volt valamennyi Gáspárnál. — Mondd csak, mióta van itt ez az autóbusz? ... — kérdezte tőle Bé. — Én, Uram... Én már tizenkét éve itt dolgozom, és azóta állandóan itt van ... — Igen ... — tűnődött Bé. Gáspárra pillantott: smoking volt rajta, gyolcsing, nyakcsat- tal... — Óhajt valamit, uram? ... . — Igen ... — mondta Bé. — Nézd meg, hogy mi van abban az autóbuszban. — Mért érdeklődik ilyen csekélységek iránt, Uram? ... — Csak úgy — mondta Bé. Fáradt volt, lepihenni szeretett volna, pár percre lehunyni a szemét, de tudta, hogy nem teheti meg. A sarokból alig hallható zümmögés áradt feléje: a Körben volt. — A Világ egyik szeme állandóan rajtunk van ... — gondolta. — Már-már elviselhetetlen ez az állandó törődés ... vezette tovább a megkezdett gondolatsort, de abban a pillanatban éles sípszó hallatszott a sarokból. Felcsendült a telefon: — Itt Bé — mondta. — Helyes — mondta a túloldali hang. Bé a sarokba pillantott. A zümmögés most szünetelt. Ha telefonált, a zümmögés mindig szünetelt. Kuncogni szeretett volna, eltréfálkozni a túloldali illetővel, de tudta, hogy ahová ő telefonál, ott nem értik a tréfát. Ott minden apróságot, mi elüt a szokványostól, mellékcélzásként kezelnek. — Az anyjukat... — gondolta Bé. Az jutott az eszébe, hogy egyszer, ha kikerül ebből az egészből, szabadságot kér a főnökétől, és aztán köd előtte, köd utána... Az éles sípszó most újra felhangzott, a szerkentyű is duruzsolni kezdett. — Az anyjukat... — rezzent össze Bé. — Ha legalább pár pillanatra kikapcsolnák ... Leg- aláb annyira, hogy összeszedhessem magamat... A Körben volt, s a Kör mint egy hatalmas ősállat, állandóan fújtatott, állandóan kitárulkozott, majd összehúzódott. Minduntalan változtatta formáját, helyét, helyzetét. A Kör így volt Kör. így létezett. Újra a sípszó. Aztán újra és újra. Bé makogott valamit a telefonba. — Kérjük a Föladatról szóló részletes beszámolót... — mondta a túloldali hang. — Föladatot pontosan és részletesen, az előírások betartásával, a Közügynek megfelelően igyekszem végrehajtani ... — mondta Bé. — Helyes — mondta a túloldali hang. Bé hallgatott. — Hanem a jelzőberendezése többször is sípol... — Igen — így Bé. — Mit csinál ott? ... Mivel foglalatoskodik? ... — Az égvilágon semmivel... — mondta Bé. — Nono ... — így a túloldali hang. Az összeköttetés itt megszakadt. Gáspár röviddel ezután tért vissza. — Az az autóbusz, mint don- doltam, teljesen üres. Illetve... Féltéglákkal van az alja teledobálva ... A székeket mindmind feltépdesték ... — Ennyi az egész? ... — A motorházat kibelezték. — Mikor? ... — Honnan tudjam én azt, Uram? ... — A legkisebb gondod is nagyobb ennél?... — kérdezte Bé. — Nagyobb, Uram ... — Szóval ennyi az egész ... — mondta Bé. — A sofőr szókét megkímélték ... — És az ajtaja? ... — Az ajtaja? ... Az be van zárva ... — Érdekes ... — Igen, Uram. Óhajt még valamit? ... — A reggelimet, ha behoznád ... — Igenis, Uram . .. — A postámat, meg a legfri- sebb könyveimet az oivasószo bámba ... — Teljesen Bé vagyok ... — gondolta Bé. Zsebtükröt tartott KOSZTA KOSZTOV Autóstop a divat Ott állok az útelágazásnál és ordítozom. Autók hosszú sora suhan el mellettem, de senki sem hederít rám. Én azonban nem csüggedek. Hiszen sokan autóstoppal keresztül-kasul beutazták Európát, és akkor engem a szülővárosomig senki el nem fuvarozna! És a közeledő gépkocsi láttán tovább nyújtogatom a kezemet. Végre-valahára szerencsém van. Megáll mellettem egy drapp „Opell Kapitan“. Ajtaja kinyílik. — Elvisz Dragomírig? — kérdezem. — Lehet — dörmögi a bajuszos vezető. Boldogan hátradőlök a puha ülésen. Lágyan ringatózom. Kellemesen érzem magam. A kocsi könnyedén száguld a sima aszfalton, én pedig már a legrózsásabb árbándokat dédelgetem. Minek autót vásárolni, ha az ember élhet az autóstop lehetőségével és élvezheti a gyönyörű kilátást? Az „Opel“ hirtelen földútra tér le. — Be kell mennem a nyaralóba — magyarázza a vezető. — Majd megmutatom, milyen csodákat műveltem én ezzel a két kezemmel! Egy pillanatra leveszi a kezét a kormányról, hogy megmutassa. Az „Opel“ nyomban ugrándozni kezd a göröngyös úton, a bajuszos azonban gyorsan megfékezi. Egyszerre csak fehér falú nyaraló emelkedik elénk, mögötte kert zöldell. Az autó megáll. Vezetője ön telt ábrázattal kászálódik ki. — Tetszik? — kérdi ravasz mosollyal. —■ Mindenki, aki eddig itt járt, okvetlenül el volt ragadtatva. Válaszomat meg sem várva, emelt hangon így folytatja: — Segíts már egy kicsit. Kéz kezet mos! Ki kell húzni ezt a zsákot a csomagtartóból. Alig tudom felemelni a zsákot. Kiderül, hogy szivattyú meg hét méter cső lapul benne. — A kerthez kell — dünnyögi a bajuszos, miközben én a szivattyút cipelem. — Nem nézhetem közömbösen, hogy a fák elszáradnak. Nagy üggyel-bajjal az udvar közepére cipelem a szivattyút. — Stop! — vezényel a bajuszos. — Most fogd az ásót, pajtás, és kezdj itt ásni. Mélyebbre, mélyebbre, úgy, most már jó! Patakzik rólam a verejték, node a gazda elégedett is a munkámmal. — Megjárja! — dicsér. — Talán a csöveket is hozzá kapcsolnád ... — És Dragomírba mikor megyünk? — szakad ki belőlem a türelmetlen kérdés. — Miféle Dragomírba? — kérdi a legcsekélyebb zavar nélkül a bajuszos. — Én ide akartam jönni. — De hát ez ... Még mielőtt befejezhetném, a bajuszos barátságosan megveregeti a vállamat. — Jól van no. Majd valaki más kapcsolja hozzá a csöveket. Ha toronyiránt nekivágsz ezen az úton, három óra alatt eljutsz a te Dragomírodba. A nap már lenyugvóban volt, amikor a falu feltűnt előttem. Most értettem meg, hogy az autóstop kedvelői hogyan barangolják be keresztül- kasul egész Európát. Talán mégis jobb, ha autóra kezdek gyűjteni. GELLERT GYÖRGY jordítása maga elé: egy árnyalatnyi gás- párosság sem volt benne, és ennek örült a legjobban. Megnézte a kezeit, körmeit. Felállt, kiment a helyiségből, de az ajtót nyitva hagyta. Amikor betekintett, látta, hogy ott ül az íróasztalánál: bal oldalán a telefonnal, jobb oldalán a noteszével, s ahogyan figyelte önmagát, tisztán látta, amint felállt, s kiballagott a helyiségből... Mögötte a sarokban alig észrevehetően percegett a műszer. Körbejárta a szobáit. Mind a tizenhatban megfordult, s míg képeket, szőnyegeket cserélt, lemosott néhány ajtót, ablakot, leporolta a könyveit, megigazít- gatta az asztalterítőket, a du- ruzsolás egyetlen szobában sem szűnt meg. Később átnézte a bekerített területet, noteszt vett elő, jegyzetelt. A vasrakás körül, mintha jobban megindult volna a fű. Ezt fölírta. Mindent alaposan megfigyelt: felfrissült ezektől a megfigyelésektől, s míg Gáspár a főzéssel totolyá- szott addig ő kilopakodott a kapun, s odasomfordált az autóbuszhoz. Talán a minduntalan süllyedéstől, vagy pedig az óvatlan bánásmódtól, a teteje kettétört. Az oldala egy helyütt belapult, de a festék, a máz még így sem rongálódott meg rajta. Az alját valóban téglatörmelék lepte el, és itt-ott a betöredezett ablakon bekúszott a gaz. A kormányt is letörte valaki. A motorházat, mint ahogyan Gáspár már említette, valóban kibelezték, és neki most eszébe jutott egy régen látott ismerőse, aki ócskavas gyűjtéssel foglalkozott. n — Ha alkalom adódik rá — gondolta — majd szólok neki... Pár százat ezért a Ja- roszlávért is kapna . .. Éjszaka lett, és ő szólt Gáspárnak, hogy megkerüli a lakótelepet. Csönd volt. Őszi köd pergett az utakra. Részeg ködnyalábok fordultak bele a szélesedő csatornába. — Ni, az breg Jaroszláv... — fordult Bé az autóbusz felé. Visszatérőben volt. — Ma még iszom az egészségedre ... — mondta, de abban a pillanatban belérekedt a nevetés, jó dobásnyira állt a busz mögött, s a hátsó ablakon keresztül látta, hogy emberek ülnek benne. Háttal feléje. A busz belsejét megvilágította a rideg hold. Percekig állt gyökeret vert lábakkal. Figyelte az óriáscsöndet. A moccantalan- ságot. Az autóbusz valamennyi széke foglalt volt. . . Alig várta, hogy megvirradjon. Az autóbusznál termett, bepillantott az oldalsó ablakon. A régi, kibelezett belsejét látta. Aztán a hátsó ablakon is benézett. Már-már kétségbeesett, amikor eszébe jutott, hogy éjszaka jó dobásnyira állt a busz mögött. Odasietett, s ahogyan arra a bizonyos helyre ért, újra meglátta a benn ülő embereket. Közeledni próbált: de abban a pillanatban homályosulni kezdett a kép. Ásót hozott, meg lapátot, és kiásta a busz körüli gazt, ellapátolta a homokot. Déli tizenkettő volt, amikorra végzett. Átment a túloldalra, ahol az ajtó volt, és akkor újra meglátta a ben ülő embereket: valamennyi szempár, öregé, fiatalé egyaránt rászegeződött, a motor halkan felduruzsolt, a kéménye füstöt okádott... — Az ajtaja csukva van ... — sajnálkozott Bé, de abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és ő körül sem nézve, és nem törődve az elkövetkezőkkel, beszállt a járműbe. RÁCZ OLIVÉR Mange tak Szép, korcsú lány volt, szőke, svéd — vagy dán, holland, vagy norvég; nem értettem a nyelvét. Lehet, hogy épp ezért szerettem; mert dán volt, svéd, vagy norvég, s mert ő sem értett engem. Nevét sem tudtam; úgy dalolt, mint ha szél ringat rózsafát, még ki sem mondta, s tovaszállt. Halványkék vánkosától loptam két hímzett kezdőbetűjét: egy B t s egy bíbor selymű T-t. Egyetlen csókját hagyta rám, egy halk és bódult ölelést s szeméből még egy szürke rést, amint a hangja utolért a prémmel fedett küszöbön: Ah, mange tak — 6, köszönöm. B. T. — ha egyszer erre jársz, ne üzenj, ne írj levelet, csak suttogd el a nevedet, s én rád köszöntőm a szívem; mindig nyomodban kószál, és mange tak, hogy voltál. e >cd ra > 'flu X >, Sü I ” C0 03 1 ® 5 š 33 hl e 6 © u 1978 IV. 17.
