Új Szó, 1978. január (31. évfolyam, 2-31. szám)
1978-01-05 / 5. szám, csütörtök
Pártunk és társadalmunk történelmi tapasztalatai Csehszlovákia Kommunista Pártija Központi Bizottsága 1968 januári ülésének 10. évfordulóiára 1 ű|$p 1978 I. 5. Tíz évvel ezelőtt, 1968. január 5-én véget ért Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülése, amely kiemelkedően szerepel pártunk és szocialista társadalmunk legújabb kori története lapjain. Alapjában véve a januári ülés határozataiban kifejezésre jutott az a törekvés, hogy leküzdjék a párt és a társadalom válságát, a párt és főleg vezetősége tevékenységéből, valamint az irányításból kiküszöböljék azt, ami nehézségeket váltott ki és gátolta hazánk további fejlődését. Elsősorban a párt és a társadalom irányítása lenini alapelveinek következetes megújításáról, a párt életében, valamint az állami szervek és a társadalmi szervezetek munkásságában a lenini normák idejében történő érvényesítéséről volt szó, összhangban a nép és a szocializmus érdekével, hogy a társadalmi élet minden területén reagáljunk a fejlődés által felvetett új jelenségekre. A januári ülés eredményeit ennek szellemében fogadta pártunk tagságának és népünknek döntő többsége is. A januári ülést főleg az akkori bonyolult helyzet bíráló elemzésének igénye tette szükségessé. Szükségessé vált, hogy a párt Központi Bizottsága ne csak választ adjon arra az indokolt elégedetlenségre, amely fokozatosan növekedett mindenütt, a különböző szintű pártszervekben, a pártszervezetekben és a széles nyilvánosságban is, hanem az is, hogy élére álljon az építő szándékú bírálatnak és megtegye a megfelelő intézkedéseket. A párt elvárta és megkívánta a Központi Bizottságnak ilyen cselekvő és felelősségteljes hozzáállását. A bírálat hangulata felduzzadásának általában velejárója volt az az akarat és elszántság, hogy leküzdjék a fogyatékosságokat és elejét vegyék a leninizmustól való elhajlásból következő hibáknak. A CSKP KB 1967 októberi ülése előkészítése részeként a pártszervezetek nézeteivel és álláspontjaival kapcsolatban megvalósított széles körű felmérés keretében a pártszervezetek felhívták a figyelmet arra, hogy a pártban mind kevezőtlenebb a helyzet, különféle ellenzéki csoportok jönnek létre, még a KöZHpnti Bizottságban is. Rámutattak a demokratikus centralizmus megszegésére, a párton belüli demokrácia elfojtására, a bürokrácia megnyilvánulásaira, a vezető szervek elégtelen kapcsolatára az alapszervezetekkel. Figyelmeztettek arra, hogy nem oldják meg és megkerülik a súlyos gazdasági problémákat és növekszik annak veszélye, hogy a lakosság széles rétegeiben megrendül a párt politikájába vetett bizalom. A CSKP KB 1967 októoeré- ben megtartott ülésén foglalkoztak az említett fogyatékosságokkal. Csakhogy A. Novot- ný, a CSKP KB akkori első titkára, a bírálatot — jóllehet az tárgyszerű volt — képtelen volt elfogadni. Hiányában volt a koncepciózus munka iránti érzéknek, általában elvetette a bíráló észrevételeket, nem tett különbséget a jószándékú bírálat és a jobboldali támadások között. Gyakran élesebben lépett fel azokkal az erőkkel szemben, amelyek a párt helyzetének egészségesebbé tételére törekedtek, mint a jobboldali elemekkel szemben. Ahelyett, hogy élére állt volna a marxista—leninista áramlatnak, objektíve fékezte a párt arra irányuló törekvését, hogy alkotó módon érvényesítse a XIII. kongresszus határozatait, megszilárdítsa az eszmei és akcióegységet, valamint a párt vezető szerepét. A. Novotný hibái egyes személyi tulajdonságaiból, a kollektív vezetés megszegéséből, önteltségből, szubjektivizmusból, nagyzási hóbortból és az emberek iránti gyanakvásából következtek, és kétségtelenül felelt értük néhány legközelebbi munkatársának kritikát- lan magatartása is. Feltétlenül szükséges volt differenciálni a hibák és a fogyatékosságok megoldását célzó jogos kritika és az olyan törekvések között, amelyek a bírálattal visszaélve, be akarták feketíteni a szocialista társadalmi rendszert és megkísérelték bomlasztását. A gyakorlatban azonban az akkori vezetőség tolerálta a jobboldali csoportokat. Ugyanakkor szükséges volt az is, hogy a bírálatból levonják a gyakorlatra vonatkozó következtetéseket, a hibákat helyrehozzák és szavatolják azt, hogy a súlyos hibák ne ismétlődjenek meg. Ezt csak a párt Központi Bizottságának ülése tehette meg. A párt politikájába vetett bizalom megújításának és a párt új aktivitása megalapozásának útján az első elkerülhetetlen és törvényszerű lépést a párt vezetőségében eszközölt változások kellett hogy képezzék. Ismeretes, hogy a januári ülés ezeket a változásokat végrehajtotta, A. Novotnýt felmentette a CSKP KB első titkárának tisztségéből. Ezzel egyidejűleg határozatában megerősítette, hogy az ülésen bírált fogyatékosságok okát a párt és a társadalom fokozatosan növekvő, mély gyökerű válsága okozta. Ezeknek a fogyatékosságoknak közös nevezője volt a vezető szerep gyengülése, a leninizmustól való különféle elhajlások és az osz- tályszemlélet nélküli hozzáállás. A CSKP XIII. kongresszusa után a pártban és a társadalomban kialakult válság tanulságai (1970 decembere) pontosan jellemzi a válságot és előidézésének okait. Ez a dokumentum rámutat arra a rohamos és bonyolult fejlődésre, amelyen társadalmunk a szocialista forradalmi átépítés során ment át. Ebben a folyamatban a pártnak és a munkás- osztálynak fokozatosan kellett elsajátítania az irányítás és a kormányzás művészetét, miközben előfordultak hibák é's közismert tragikus tévedések is. Éppen a feladatok újszerűségéből és bonyolultságából eredő nehézségek leküzdésénél és az ún. személyi kultusszal összefüggő súlyos torzulások helyrehozásánál volt különösképpen fontos az olyan eljárás, amely megszilárdította volna a nép széles rétegeinek a pártba vetett bizalmát, nehogy a tettek ellentmondásba kerüljenek a szavakkal; feltétlenül szükséges volt levonni a következtetéseket a szubjektív hibákból, elejét kellett volna venni minden önelégültségnek, nem lett volna szabad elhanyagolni a fejlődés szükségleteit, és a társadalom érdekeit, következetesen érvényesíteni kellett volna a párt életében és tevékenységében a lenini alapelveket, a demokratikus centralizmus és a párton belüli demokrácia elveit, fejleszteni kellett volna a szocialista demokráciát; ügyelni kellett volna arra, hogy széleskörűen kibontakozzon és új javakat teremtsen a dolgozók kezdeményezése és aktivitá- . sa s ésszerűen működjön az egész irányítási mechanizmus. Ehhez feltétlenül szükséges volt az ideológiai munkában az elvszerűség, a marxista— leninista elmélet alkotó jellegének és annak szem előtt tartása, hogy szüntelenül harcolni kell a burzsoá ideológiák, a kispolgári tendenciák és az ideológiai aknamunka ellen. A válságos helyzet akkor kezdett kialakulni és akkor mélyült el fokozatosan, miután a lenini elvek megszegése által kiváltott fogyatékosságok és hibák terjedni kezdtek és áldatlanul éreztették hatásukat a pártmunka és a társadalmi élet minden területén, a gazdaságban, az ideológiai és a politikai szférában. Helytelen lenne észre nem venni azt, hogy a párt — annak marxista—leninista erői — igyekezett harcolni a feltornyosuló problémák ellen. Fokozatosan számos intézkedést fogadott el a különféle fogyatékosságok helyrehozására, ezeknek hatékonyságát' azonban jelentősen csökkentette következetlen gyakorlati megvalósításuk. Ez vonatkozik például a párt gazdaságpolitikájával, a dolgozók kéz de mé n ye z é se ö s z t ö n z é sé ve 1, az irányító gazdasági és állami szervek felelőssége és szerepe elmélyítésével, a szocialista demokrácia fejlesztésével, a szocialista törvényesség megszilárdításával, ideológiai területen a revizionizmus és a liberalizmus elleni harccal stb. kapcsolatos számos határozatra. A jóváhagyott helyes intézkedések azonban részben azért nem voltak hatásosak, mivel általában nem volt velejárójuk a koncepciózus • politika. Az olyan politika, amely a forradalmi távlatokat összehangolta volna a társadalom szociálisgazdasági fejlődésének adott sürgető fontosságú reális problémáival, amely megoldotta volna azokat a kérdéseket, amelyeknek huzamos elhanyagolása fokozatosan feszültséget és az egység megbontását idézte elő a pártban és az egész társadalomban is. Emlékeztessünk például a politikának olyan fontos területére, amilyen a nemzetiségi kérdés, amely 1960-tól kezdve, miután akkoriban módosították a szlovák nemzeti szervek helyzetét és hatáskörét — és ezzel teljesen formálissá tették tevékenységüket — logikusan kellett hogy bonyolísta nemze* teink kapcsolatainak alakulását. Ehhez tegyük hozzá a számos társadalmi réteg, illetve csoport iránti hozzáállásban tanúsított érzéketlenséget, az emberek követelményeire való meg nem felelő szubjektivista reagálást, ami semmiképp sem járult hozzá a társadalom politikai-erkölcsi egységének elmélyítéséhez, a párt és a nép kapcsolata megszilárdításához. Bizonytalanságot idézett elő a párt vezetősége részéről az arra irányuló készség nyilvánvaló hiánya, hogy nyíltan és becsületesen rendezze a szocialista törvényesség megszegésének a szocializmus építése kezdeti időszakában előfordult minden esetét. A pártban és a társadalomban elmélyülő válság egész időszakában különösképpen káros volt az ideológiai területen megnyilvánuló ingadozás. Ezt az egyik oldalon az elvsze- rűtlenség és a liberalizmus, a másik oldalon pedig ami rendszerint velejárója az ideológiai elvszerűtlenségnek, az ideológiai munka adminisztratív beavatkozásokkal való .helyettesítése jellemezte. Éppen ez hajtotta a vizet mindazoknak a malmára, akik a pártot a „dogmatizmus“ vádjával pellengérre akarták állítani és a bomlasztás álláspontjára meg akarták nyerni a tudomány, a kultúra és a művészet alkotó dolgozóit, valamint az eszmei szféra túlkapásaira rendszerint különösképpen reagáló tanuló- ifjúságot. 1968 januárja szükséges volt és következtetéseiben helyesen jelölte ki az előre, a párt tekintélye és akcióképessége megújításához, tevékenysége további kibontakoztatásához, vezető szerepe elmélyítéséhez és ezáltal hazánkban *a szocializmus megszilárdításához vezető utat. Csakhogy a január előtti vezetőség, élén A. No- votnýval, az egység hiánya következtében nem birkózott meg a Központi Bizottság decemberi és januári ülése előtt kialakult helyzettel, nem állt annak a kezdeményezésnek az élére, amelyre a fogyatékosságok jogos bírálata ösztönzött, s ezért a bomlasztó magatartás előtti minden óvaintés törvényszerűen defenzív, meg nem győző kicsengésű volt. Nyilván ez a körülmény is (eltekintve A. Novotnýnak reagálásától a decemberi ülésre) hozzájárult ahhoz, hogy a CSKP KB januári ülésén megválaszolatlan maradt O. Sík, F. Vodsloň, J. Smrkovský és V. Slavík felszólalása, amelyekben szembetűnően kidomborodtak az akkoriban még kifelé fejletlennek ható jobboldali opportunista és reformista platformjuk elemei. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a jobboldali opportunizmus és revizionizmus — ahogy az minden következményével együtt megnyilvánult, különösképpen a szocialistaellenes elemekkel kapcsolatban, akiknek aktivizálódásához szélesre tárta a kapukat — nem hullott le váratlanul az égből 1968 januárja után. A hatvanas években formálódott és fokozatosan veszélyes áramlattá vált. Gyökereinek termőtalaja az ideológiai munka és különösképpen a marxista—leninista elmélet jelentőségének, szüntelen alkotó továbbfejlesztése, és elvszerű védelme szükségszerűségének már említett lebecsülése volt. Társadalmi kútforrását képezték a kispolgári közegből és a legyőzött burszoázia közegéből származó elemek. Elterjedésének és fokozatos érvényesülésének döntő tényezője az a körülmény volt, hogy ezek az elemek beszivárogtak a pártba és fokozatosan befolyást gyakoroltak apparátusa egy részére is, különösképpen pedig az ideológiai szakaszra és a tömeges hírközlő eszközökre. Ügy, ahogy növekedtek a nehézségek,-ezekhez az elemekhez csatlakoztak olyan emberek, akik elveszítették a forradalmi távlatok iránti bizalmukat, illetve „elveszítették a fejüket“, valamint azok is, akik konjunkturális okokból a szélsőséges dogmatizmustól átpártoltak a revizionizmushoz. A jobboldali opportunisták és revizionisták eszmei platformja fokozatosan kikristályosodott a munkásosztály forradalmi útjával, a szocialista építéssel, a szocialista elvekkel, a marxizmus—leninizmus elméletével szembeni egyértelműen elutasító magatartássá. Jóllehet szavakban hangsúlyozták a „dogmatizmussal“ szemben az alkotó szellemet, az „új utak“ keresésének szükségszerűségét, s végül a „szocializmus új modelljét“ is, amely állítólag egyedül felel meg sajátosságainknak és hagyományainknak, valamint a kor, a tudományos technikai forradalom új feltételeinek, a valóságban azonban — eltekintve a megvalósított szocializmusnak, a kapitalizmusból a szocializmusba való forradalmi átalakulásban a munkásosztály és a forradalmi párt szerepének egyszerű tagadásától — csak a polgári demokrácia feltámasztására és hozsannázására, a München előtti köztársaság osztályszemlélettől mentes idealizálására, a kispolgári szocializmus régi közismert nemzeti változatának hangoztatására voltak képesek. Az ilyen „felfedezésszámba menő“ és „ösztönző modell“ megindoklá- sának — erről a modellről mindmáig írnak Nyugaton — szellemi ösztönzése lényegében leszűkült a „demokratikus szocializmus“, a szociál- demokratizmus programaiapja eszméire, amelyeket új köntössel láttak el, annak a ténynek elkendőzésére törekedve, hogy ez az opportunista irányzat teljes csődöt mondott századunk forradalmi ütközeteinek gyakorlatában. S a jobboldal képviselői ezeket azelavult eszméket a „modern szocializmus“ minden pártolója egyetemes példaképének rangjára emelték. És hogv ez a platform törvényszerűen szov- jetellenességbe, a leninizmussal szembeni gyűlölködésbe, a for* radalmi vívmányoknak és a világ minden valóban forradalmi ereiének elvetésébe torkollt, mindennek csak logikus betetőzése volt. Különösképpen ez a körülmény magyarázza, hogy a jobboldali erők hazánkban való támadásba lendülése miért volt kezdettől fogva szoros kapcsolatban a világ antikommunista eszmei központjaival, amelyek aligha hagyhatták figyelmen kívül. Hosszú távú tevékenységük, az ideológiai aknamunkának és a különféle lélektani hadműveleteknek módszerei céltudatosan arra Irányultak, hogy a CSSZSZK-ban fokozatosan fellazítsák a szocializmus minden alapvető értékét. Ezek a központok ennek során arra törekedtek — s ezt végeredményben nem is leplezték —, hogy a csehszlovákiai helyzetet felhasználják az egész szocialista közösség meggyengítésére. Csehszlovákia felbom- lasztásával régi vágyukat akarták megvalósítani — áttörni az egész szocialista közösség egységes frontját. « « * Röviddel a januári ülés után megmutatkozott, hogy a párt új vezetősége, amelynek élén A. Dubček állt, politikailag nem egyöntetű, nem egységes, és általában gyönge, teljesen határozatlan. Megmutatkozott, hogy képtelen biztosítani a januári ülés határozatainak megvalósítását, és semmiképp sem képes visszaverni a jobboldal frontális támadását. A nyomást gyakorló csoportok, miután a hírközlő eszközökben elfoglalták a legfontosabb posztokat, a politikai fejlődés hangadóivá kezdtek válni. A „megújhodási folyamat“ mind szembetűnőbben a bomlásnak, a zűrzavarnak s a párt vezetésével a csehszlovák nép által 1948 februárja óta elért minden vívmány lejáratásának folyamata lett. Az a körülmény, hogy a szocializmus alapjait olyan emberek támadták, akiknek többnyire párttagkönyvük volt, akik önkényesen kikiáltották magukat a legjobb és legtökéletesebb szocializmus őrzőivé és szószólóivá, „feddhetetlen“ igazi kommunistáknak és az a tény, hogy a hírközlő eszközök ezeket az embereket szüntelenül a nemes szocializmus hőseinek tüntették fel, törvényszerűen tükröződött a nyilvánosság széles körű, mind jobban elmélyülő félrevezetett- ségében. A nyilvánosságra ez az egész folyamat kifelé törvényszerűen úgy hatott, mint a „haladó“ kommunisták harca a „maradi“ kommunistákkal, miközben reakciósoknak tüntették fel azokat, akik a szocializmus igazi hívei voltak. Bizonyos idő volt szükséges, s — amint az megmutatkozott —, keserű tapasztalatok Is ahhoz, hogv fénv derüljön erre a durva megtévesztésre, hogv a különféle kriegelek. mlinárok, hájekék, smrkovskýék. šikok, goldstückerek, pachmanok és mások teljes megvilágításba kerüljenek mint a szocializmus árulói, akik tudatosan eltorzították a januári ülés értelmét és ellenforradalmi szerepet töltöttek be. Ellenfeleink, akik nagyon jól tudják, hogy politikai szempontból mit jelentett a „prágai tavasz“, s hogy azt miért tapsolták meg olyan lelkesen s miért siratják meg még ma is bukását, valamint hajótörést szenvedett hőseit, előszeretettel érvelnek azzal, hogv az ún. megújhodási folyamat a csehszlovák nép saé'es körű támogatására talált. Egv dolog cáfolhatatla- nul leszögezhető: mindenütt, ahol a január utáni politika széles körű támogatásra talált, ebben kifejezésre jutott népünknek az az akarata hogy okulva a múlt hiábáiból és ia- nuár szellemében következetesen a szocializmus útián akar járni, vagyis a leninizmus útján. Ez pedig teljesen érthető és logikus. Ez megfelelt Csehszlovákia dolgozói érdekeinek. Ezért nyugtalanította őket ennek az útnak elhagvása. Népünknek ez az aggodalma azonban — épp ugv mint 1968 tavaszán és nyarán az elhatalmasodó ellenforradalommal t>árhu- zamosan politikai fórumon a frontok általános átcsoportosulása — nem talált szélesebb visszhanera. méepedig egvszerű oknál fogva: a tájékoztatás mo- nonóUtimát kezükbe kaparintó jobboldaliak ezeket a hangokat egyszerűen elhallgattatták. A iobboldaliaknak ez a tájékoztatási monopóliuma sorsdöntő szerepet töltött be a csendes ellenforradalom egész folyamatában és csak később, amikor ezt a monopóliumot teljesen szétzúztuk és a dolgo(Folyíatás a 4. oldalon)
