Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-24 / 30. szám
1 Mind a ketten csúnyák vagyunk. Mégpedig nem is akármilyen csúnyák. A lánynak be van lapítva az egyik arccsontja. Nyolcéves kora óta, mióta megoperálták. Énnekem ocs- mány forradás van a számnál, egy rettenetes égés okozta serdülőkorom elején. Azt se lehet mondani, hogy nyájas tekintetünk volna, olyan mentegetődző fénycsóvánk, amelynek révén a torz alakok is szert tehetnek némi . szépségre. Nem, semmiképpen. Az ő szeme is, az enyém is tele sértett haraggal, más se sugárzik belőle, csak hogy vajmi kevéssé, vagy egy cseppet se bé- kültünk meg balsorsunkkal. Talán ez fűzött össze bennünket. Lehet, hogy ez az összefűzött nem is a legmegfelelőbb szó erre. Arra az engesztelhetetlen gyűlöletre gondolok, amelyet mindketten érzünk az arcunk miatt. Egy mozi bejáratánál ismerkedtünk meg, éppen sorban álltunk, meg akartunk nézni két szép emberpéldányt a vásznon. Ott vettük először szemügyre * Mai uruguayi író egymást, rokonszenv nélkül, de valami homályos sorstársi érzülettel; ott állapítottuk meg, már az első pillantásra, hogy mindketten magányosak vagyunk. A sorban kettesével álltak, de mindenki a párjával volt ott: házaspárok, jegyespárok, szeretők, nagyapák- nagymamák, meg tudom is én, kik. Mindenki valakivel volt, kézenfogva, karonfogva. Csak annak a lánynak lógott a keze meg nekem, görcsbe rándulva. Hosszasan, tolakodóan, kíváncsiság nélkül néztük egymás csúnyaságát. Végigjárt a szemem a lány belapltott arccsontján, azzal a magabiztos fesztelenséggel, amit félrehúzott orcámnak köszönhettem. A lány nem pirult el. Tetszett az elszántsága, hogy viszonozta a vizsgálódásomat, és aprólékosan végignézte régi égési sebem sima, csillogó, szőrtelen felületét. Végre bejutottunk. Nem egy sorba, de egymás mellé kerültünk. 0 nem láthatott engem, de én még a félhomályban is kivehettem szőke pihés tarkóját, üde, szép vonalú fülét. Az egészséges oldalon levő füle volt. Egy óra negyven percen át csodáltuk a keménykötésű hős és a szende hősnő szépségét. Legalábbis én mindig tudtam csodálni a szépet. Az indulataimat megtartom az arcomnak és néha Istennek. Meg más csúnyák, más madárijesztők arcának is. Talán szánakoznom kellene, de nem tudok. Mi tagadás, valahogy olyanok, mint a tükör. Néha eltöprengek, hogy mi lett volna a regéből, ha Nar- küsszosznak belapltott arccsontja van, vagy sav égeti össze az arcát, vagy hiányzik a fél orra, vagy forradás van a homlokán. A kijáratnál megvártam. Pár métert mentem mellette, majd megszólítottam. Amikor megállt, és rám nézett, úgy éreztem, hogy habozik. Hívtam, hogy beszélgessünk egy kicsit egy kávéházban vagy cukrász- dálián. Sebtiben elfogadta. A cukrászda tele volt, de abban a pillanatban fölszabadult egy asztal. Amint befelé haladtunk az emberek közt, ámuldozó mozdulatokat, arcokat hagytunk magunk mögött. Az érzékeim különlegesen kifinomultan működnek, ha a csodálatosan arányos, szabályos arcú emberek beteges kíváncsiskodá- sát, öntudatlan szadizmusát kell fölfogni. Hanem most még kifinomult ösztönömre se volt szükség, a fülemmel is észlelhettem a súgdolódzást, köhécse- lést, tettetett krákogást. Egy szörnyű arc persze önmagában Mario Benedetti* is érdekes, de két rondaság együtt, az úgy már nem akármilyen látványosság, valóságos együttes, azt társaságban kell szemlélni, valami szép nővel vagy jóképű férfival, akivel érdemes megosztani az ember sorsát. Leültünk, rendeltünk két fagylaltot, és a lánynak volt hozzá bátorsága (ez is megnyerte a tetszésemet], hogy elővegye kis tükrét a táskájából, és megigazgassa a haját. Azt a szép haját. — Mire gondol? — kérdeztem. A lány eltette a tükrét, és elmosolyodott. Az arcán más alakot öltött a gödör. — Egy közhelyre — mondta. — Megtalálja zsák a foltját. Jócskán elbeszélgettünk. Másfél óra múlva két kávét kellett rendelnünk, mert már olyan sokáig maradtunk. Egyszer csak feleszméltem, hogy ő is, én is olyan bántó nyíltsággal beszélünk, hogy már-már áthágja az őszinteség határát, és valóságos képmutatássá válik. Elhatároztam, hogy nem állok , meg félúton. — Úgy érzi, hogy ki van re- kesztve a világból, ugye? — Igen — mondta, és csak nézett rám. — Csodálja a szép embereket, a hibátlan külsejűeket. Szeretné, ha olyan szabályos arca volna, mint annak a lánynak ott jobboldalt, pedig maga értelmes, az pedig, a nevetéséről Ítélve, reménytelenül ostoba. — Igen. Most először nem állta a tekintetemet. — Magam is szeretném. Pedig, tudja, van rá mód, hogy mi is vigyük valamire, maga meg én. — Hogyhogy valamire? — Ejnye, hát hogy szeressük egymást. Vagy csak összemelegedjünk. Nevezze, ahogy akarja, de van rá mód. A lány a szemöldökét ráncolta. Nem akarta belelovalni magát a reménykedésbe. — Ígérje meg, hogy nem tart bolondnak. — Ígérem. — Az a módja, hogy rejtőzzünk az éjszakába.- A koromfekete éjszakába. A teljes sötétségbe. Érti? — Nem. — Értse már meg! A teljes sötétségbe. Ahol maga se lát engem, ahol én se látom magát. Tudja, milyen szép teste van? A lány elpirult, s az arcán egyszerre skarlátvörös lett a mélyedés. — Egyedül lakom, itt van a lakásom a közelben. Fölemelte a fejét, és most már egyenesen rám nézett kérdőn, fürkészve, kétségbeesetten megpróbált kiigazodni rajtam. — Menjünk — mondta. 2 Nemcsak a villanyt oltottam el, hanem a kettős függönnyel is elsötétítettem. A lány ott pi- hegett mellettem. De nem vágyakozó pihegéssel. Csak vetkőzött, nem akarta, hogy segítsek neki. Nem láttam semmit, de semmit. Azért úgy is érezhettem, hogy a lány most csak vár mozdulatlanul. Óvatosan kinyújtottam az egyik kezemet, és megkerestem a mellét. Az érintés nyomán valami hatalmas ösztökélő élmény áradt belém. így láttam meg a hasát, az ölét. ö is a kezével látott engem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ki kell ragadnom magamat (és-őt is ki kell ragadnom) ebből a hazugságból, amit magam tákoltam össze. Vagy csak próbáltam összetákolni. Mintha villám hasított volna belém. Nem ilyenek vagyunk. Nem ilyenek vagyunk. Minden bátorságomat össze kellett szednem, de azért megtettem. A kezem lassan fölkúszott az arcáig, elért a borzasztó barázdáig, és lassú, meggyőző és meggyőzéses simoga- tásba kezdett. Bizony (kezdetben kissé reszkető, majd fokozatosan megnyugvó), ujjaim mindegyre a könnyein siklottak át. Akkor egész váratlanul az ő keze is az arcomhoz ért, át- meg átsiklott a forradáson és azon a sima bőrfelületen, gyászos sebhelyem szőrtelen szigetén. Hajnalig sírtunk. Szerencsétlenül és boldogan. Azután fölkeltem, és félrehúztam a kettős függönyt. BENYHE JÁNOS fordítása Könözsi István felvétele
