Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-24 / 30. szám

A kínai nép létérdekeivel ellentétben Amikor tavaly októberben új vezetés került hatalomra Pekingben, a haladó világ jeltette a kérdést, vajon lesz-e elég bátorsága és józan, ítélőképessége ah­hoz, hogy kivezesse Kínát abból a zsákutcából, amelybe a maoizmus juttatta. Az elmúlt kilenc hónap folyamán sok minden tisztázódott: az új kínai vezetés Hua Kuo-fenggel, a Kínai KP elnökévelés a kormány elnökével az élen, nem igyekszik kiszabadítani Kínát a maoizmus béklyói közül és a régi politikát foly­tatja. A maoizmus súlyosan diszkreditál- ta a Kínai Népköztársaságot a világ forradalmi erőinek szemében. Harc a világszocializmus, a nemzetkö­zi kommunista mozgalom és a nemzeti felszabadító mozgalmak egysége ellen, a nemzetközi feszültség enyhülése el­len s a másik oldalon közeledés az imperializmushoz és egy újabb világhá­borút hirdető nyílt propaganda — ez az a súlyos örökség, amelyet Mao Ce- tung hagyott maga után. Utódai nem­csak hogy magukénak vallják ezt az örökséget, hanem továbbfejlesztik a kínai' nép létérdekeivel ellentétben. A maoizmus, szellemi atyjának halá­la után semmit sem veszített lényegé­ből, amelyről az SZKP XXV. kongresz- szusán megállapították, hogy teljesen idegen a szocialista elvektől és eszmé­nyektől, s a marxizmus—leninizmussal szemben egyenesen ellentétes ideoló­giának minősítették. A maoizmus csak egyes külső megnyilvánulásait igyek­szik módosítani a nemzetközi politika alakulása szerint. E politika folyama­tossága és antiszocialista tartalma azonban érintetlen maradt. A VILÁGHÁBORÚ „ELKERÜLHETETLENSÉGÉNEK" PROPAGÄLÄSA A maoista külpolitika alaoelveit nemrég részletesen kiteregette fü Csan kínai külügyminiszter-helyettes egy olyan hírhedten reakciós lapnak, ami­lyen a nyugatnémet Die Welt. Jü Csan magyarázataiban ismételten visszatért a „szovjet expanzióról" szóló olyannyi­ra ismert és elcsépelt állításhoz, mely „expanzió“ célja szerinte Nyu- gat-Európa. Ismét megerősítette, hogy a kínai vezetés nem mond le az eu­rópai „háborús tűzfészekről“ szóló provokációs koholmányokról. A nyu­gat-európai országok és a NATO kato­nai erőinek növelésében való állandó érdeküket azzal az új abszurd állítás­sal indokolják, hogy szerintük a Szov­jetuniónak „először meg kell szállnia Európát, valamint a Közel-Keletet és le kell győznie az Egyesült Államokat és csak azután lát hozzá a kínai prob­léma megoldásához“... Azokat a nyugat-európai politikuso­kat, akik reális magatartást tanúsí­tanak a feszültség enyhítésének kérdé­sében, Jü Csan Chamberlain egykori brit miniszterelnökhöz és háború előtti politikájához hasonlítja, amelynek lé­nyege a Hitler iránti engedékenység volt. Azt tanácsolja nekik, hogy ne' hagyják becsapni magukat a „béke il­lúzióitól“ és tanúsítsanak „kemény magatartást“. Peking kísérlete, hogy katonai konf­rontációt provokáljon ki Európában az imperializmus és a szocializmus között, és a cél, amit ezzel követ, azonban túlságosan átlátszó fogás. Nem véletle­nül panaszkodott nemrég Li Szien-nien, a Kínai Népköztársaság Államtanácsá­nak elnökhelyettese, hogy „egyes ba­rátaink nem nagyon hisznek a sza­vainknak“. Hogyan is hihetnének a jelenlegi kí­nai vezetés békés szándékaiban, ami­kor Kínából sorra érkeznek a hírek arról, hogy a világ e legnépesebb or­szágának militarizálása alaposan fel­gyorsult. Igen gyorsan fejleszti Peking a stratégiai fegyvereket; 1976-ban ed­dig a legnagyobb számú, négy, nuk­leáris robbantást hajtott végre. Kíná­ban nyíltan propagálják azt a célt, hogy az országot 2000-ig nukleáris szuperhatalommá kell fejleszteni. Kína nemzetközi politikai straté­giája emellett — a célok elkendőzésé­nek szándéka nélkül — az USA és a Szovjetunió közötti konfliktus s ezzel kiterjedt világméretű konfliktus kirob­bantására irányul, amit a maoista ve­zetők „elkerülhetetlennek“ tartanak. A Szovjetuniónak egy fegyveres konfrontációba való belesodrása szán­dékával a Kínai Népköztársaság törté­netében már az ötvenes évek végén találkoztunk, amikor fegyveres konf­liktust kíséreltek meg kiprovokálni a Távol-Keleten. E szándék közvetett cél­ja már akkor egy új világháború ki­robbantásának a „meggyorsítása“ volt. Még cinikusabban törekszenek erre a maoisták ma. Változás csupán abban következett be, hogy ma ennek a konfrontációnak Európában kellene le­játszódnia, távol a kínai határoktól. A maoista kalandorok e háborút úgy képzelik, hogy ők majd csendesen meg­húzódnak valahol, az eseményektől tá­vol, ahonnan — mint ahogy ezt Mao Cetung nemegyszer kifejtette — „a hegyről figyelhetnék két tigris harcát a völgyben“ és a megfelelő pillanat­ban átvehetnék az uralmat a legyen­gült, elvérzett világ felett. KIVEL ÉS KI ELLEN A maoisták továbbra is úgy visel­kednek, mintha Kína lenne a „világ- forradalom alapja“. Annak idején „jó­indulatúan“ és „békésen“ arra szólí­tottak fel, hogy a szocialista orszá­gok és az összes haladó erők Kína kö­rül tömörüljenek és önkéntesen ismer­jék el, mint a „világforradalom zász­lóvivőjét“. Amikor a maoisták megér­tették, hogy semmiképpen, sem szép­szerével, sem erőszakkal, nem sikerül hegemóniára szert tenniük a szocialis­ta országok, valamint a világ kommu­nista és munkásmozgalma fölött, eze­ket az imperializmussal együtt „esküdt ellenségeik“ közé sorolták és megindí­tották a „kétfrontos“ harcot. Ez a „mindenki ellen“ folytatott ha­dakozás azonban nem volt hosszú éle­tű. Az űn. kulturális forradalom idő­szakában, a hatvanas évek második fe­lében a maoisták fokozatosan előtér­be kezdték helyezni az „első számú ellenség“ jelszavát, amely alatt a Szov­jetuniót értették. Ugyanakkor nagyará­nyú kacérkodásba kezdtek a világreak­cióval, amely a váratlan kínálkozást nem utasította vissza. A maoisták végleges közeledése a világ reakciós erőihez a Kínai KP IX. és X. kongresszusa közötti időszakban, az 1969—1973-as években vált nyilván­valóvá. Ebben az időben a maoista ve­zetésen belül tetőzött a két csoport közötti frakcióharc. Az első csoport, amely a nacionalizmus és a revizio- nizmus pozícióin állt, esküdt ellensé­gét az imperializmusban látta, míg a másik csoport, amelynek Mao volt a vezetője, nagyhatalmi céljainak érde­kében hajlandó volt szövetségre lépni az imperializmussal a szocialista or­szágok elleni harcban, azon elv alap­ján, hogy „ellenségem ellensége a ba­rátom“. A maoisták 1969-ben a Kínai KP IX. kongresszusán ezt a politikát még azzal a kijelentéssel kendőzték, hogy „korszakunk az imperializmus ál­talános válságának korszaka, míg a szocializmus az egész világon a győ­zelem felé halad“. Négy évvel később már a reális szocializmus létének ma­gát a tényét is ignorálták, s a jelen időszakot mint az imperializmus és a proletár forradalmak korszakát jelle­mezték. Ezzel az áltudományos állí­tással „megszüntették“ a szocializmust és ezt a „szociálimperializmus“ foga­lommal helyettesítették. A IX. kongresszuson még kijelentet­ték, hogy az amerikai imperializmus az „egész világ népeinek legnyilván­valóbb ellensége“, de a X. kongresz-' szus dokumentumaiban már hasonló jellemzést nem találunk. A maoisták így gyakorlatilag elhagy­ták az antiimperialista frontot, a bé­kés egymás mellett élés leple alatt tulajdonképpen tömböt alkottak a re­akciós erőkkel és minden erejüket a szocialista közösség országai elleni harcra összpontosították. Az új pekin­gi vezetés ezt most még nyíltabban gyakorolja mint azelőtt. A nemzetközi kommunista. és mun­kásmozgalom egységének felbomlasz- tására irányuló törekvés nyilvánvaló a maoistáknak az ún. eurokommunizmus- ról szóló antikommunista kitalálásaival kapcsolatban is. Egyelőre, amint azt a már említett Jü Csan mondotta, a mao­isták várakozó álláspontra helyezked­tek ezzel kapcsolatban. Ezt azonban hajlandók azonnal megváltoztatni, mi­helyt meggyőzödnek az „eurokommu- nizmus“ szovjetellenes jellegéről. EGY TÁBORBAN A REAKCIÓVAL A maoisták már Mao életében tuda­tosították, hogy kalandorpolitikájukkal az antiimperialista táborban nemzetkö­zileg egyre jobban elszigetelődnek. Ezért elkezdtek ingadozni. Sajátos tak­tikájuk része volt, hogy Kínát fejlődő országnak nyilvánították. Ezzel egyide­jűleg előálltak azzal az elmélettel, amely a világot kis, középnagyságú, és nagy, szegény és gazdag országokra, vagyis „Délre“ és „Északra“ osztják fel. Ezzel kapcsolatban ignorálták min­dennemű osztályszempontot és igye­keztek éket verni a szocialista és a fej­lődő országok közé. Hogy leplezzék sa­ját szándékaikat, a Szovjetunióról rágal- mazóan azt állították, hogy szuper­nagyhatalom, amely szerintük „hege­móniára“, világuralomra törekszik. Az Egyesült Államokkal fennálló né­zeteltéréseket a kínai fél egyszerre egyes államközi kérdésekre (Tajvan problémája) korlátozta. Gyakorlatilag elálltak az imoerializmussal szembeni ideológiai konfrontációtól s a szocia­lista világ elleni egyes támadásokban Peking mindenkin túltesz ... Washing­tonon és a NATO-n is. Vonatkozik ez pl. Peking részéről az Egyesült Álla­mok címére intézett felhívásokra, hogy az USA erősítse katonai jelenlétét Ázsiában és Nyugat-Európában. A mao­isták ugyanígy azonosítják magukat a Németország „újraegyesítését“ hirdető jelszavakkal. Abból a tiszteletadásból, amelyben Franz Josef Strauss Peking­ben részesül, míg az NDK-t rágalmaz­zák. nvílvánvaló, hogyan képzelik a maoisták ezt az „újraegyesítést". A kínai vezetés így egyre fontosabb szerepet kap az imperializmus tervei­ben — a világszocializmus és béke po­zícióinak aláásása nevében. Az ENSZ fórumáról a maoisták tá­madásokat intéznek a szocialista or­szágok valamennyi konstruktív béke­javaslata ellen, támadják az enyhülé­si politikát és a békés nemzetközi együttműködés további fejlődéséhez vezető lépéseket. Ismeretesek kijelen­téseik a helsinki Záróokmányról, mely szerintük csak „rongy papír“, egy új világháború ..elkerülhetetlenségéről és hasznosságáról“. A kínai vezetők az ENSZ-ben nem terjesztettek elő, és még kevésbé támogattak egyetlen konstruk­tív javaslatot vagy békekezdeménye­zést sem. Ezzel szemben ..ellene voltak a leszerelési világkonferencia megtar­tásának és állandóan szembeszállnak a szocialista országoknak e területen előterjesztett valamennyi javaslatával. MIVEL „VÁDOLNAK" BENNÜNKET? A maoisták ugyanakkor állandóan rágalmazzák a szocialista országokat. Azt állítják pl., hogy a Varsói Szer­ződés és tagországai „a feszültség ál­landó forrását“ jelentik, főképp az eu­rópai kontinensen. Azonos sablon alap­ján támadják a maoisták a KGST-t is. Azt állítják róla pl., hogy a fejlődő országok kizsákmányolásának eszköze, hogy „korlátozza gazdasági fejlődésü­ket“. Másrészt a maoistákat nemcsak hogy nem zavarják a NATO militarista kö­reinek ezen agresszív paktum erősí­tésére, főként támadó potenciáljának erősítésére" vonatkozó szándékai, ha­nem még ösztönzik is ezeket a tö­rekvéseket. Maguk is példát vesznek a NATO-ról: támadó hadsereget építenek ki, amelynek felszerelésére a központi állami költségvetésnek csaknem a fe­lét fordítják, nyíltan készülnek a há­borúra. A kiabálásnak, „fogják meg a tolvajt“, ami Pekingből hallatszik, a valóságban az lenne a célja, hogy el­terelje a figyelmet azokról, akik arra készülnek, hogy megfosszák az embe­riséget az oly drágán kivívott békétől. AZ IGAZI ÉS A „HAMIS" ÖRÖKÖSÖK Mao Cetung halálával, aki hosszú éveken át korlátlanul uralkodott a kí­nai politikai színpadon és a fő ösztön­zője volt a szocialista országok elleni támadásoknak, kiéleződött a hatalmi harc Kínában. A hatalom birtoklásában bekövetkezett változások azonban a leg­kevésbé sem befolyásolták Pekingnek a szocialista országokkal szembeni magatartását. A vulgáris antiszovjetiz- mús olyan eszközzé lett, amellyel be akarják bizonyítani Mao örököseinek „legitimitását“. A mostani vezetés meg akarja mutatni, hogy még következe­tesebb Mao dicstelen szellemi öröksé­gének végrehajtásában. Ezzel a szán­dékkal fokozza a szocialista országok elleni támadásait is a végletekig. A „négyek“ és a Huo Kuo-feng kö­vetői közötti éles hatalmi harc ellenére azonban — ahogy azt a fejlemények mutatják — nincs lényeges különbség, ami a magatartást, a módszereket és a célokat illeti. Belpolitikai téren az erőszaknak és a terrornak ugyanazo­kat a módszereit alkalmazzák, nem haj­landók kielégíteni a dolgozók sürgető szükségleteit, külpolitikai téren a ha­gyományos maoista irányvonalhoz tart­ják magukat, amelynek alapja a sovi­nizmus és a nagyhatalmi hegemóniára való törekvés. BOHUSLAV BOROVlCKA 14 ozsrn + M Tü ntetés Pekingben a „négyek bandája“ ellen (CSTK-felv.) S\ REGI HMM

Next

/
Thumbnails
Contents