Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-03 / 27. szám

A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG A Labore partjáról nézve olyan a helmed hegy, mint kétpúpú teve háta. A Bodrogköz kellős közepén emelke­dik kéklőn a magasba. Van ebben va­lami jelképes is. A Nagyhegyről tiszta időben látni valamennyi bodrogközi fa­lu tornyát. Harangjuk hangja elhallat- szik ide. Vagyis, ha az ember leül a Nugyhegy oldalában levő Csonkavár gyepére, úgy tűnik, mintha hallaná Bodrogköz szíve dobbanását. Az egykori járási székhely patinás, szűk, macskaköves utcái mennyi törté­nelmi emléket őriznek. Őrzik a húszas­harmincas évek munkás-paraszt tünte­téseit, a nagy május elsejei felvonu­lásokat. Az 1938-asra még én is jól em­lékszem. Édesapám elvitt magával bi­ciklin. Itt hallottam először több száz torokból felzengeni a szívet szorító szép proletárdalokat, majd délután a Csonkavárnál a munkásdalárda nagy hatású fellépését. Különösen megka­pott, s ma is meghatódva dúdolgatom magamban a: Kölyköd ordít szüntelen, Mert nincs otthon kenyér, Nézd csak' ott a nagy urakat, Hogy él és henyél, Ropogjon puskapor, Ha nem enyhül a nyomor, Seperd el őt mind egy szálig, S nem lesz többé prulnár vér, Nem lesz többé proletár vér. Negyven év távolából, amikor fel­cseng bennem újra e dal, s kutatok az egykori munkásdalárda még élő tag­jai után, mint némafilm pereg le előt­tem életem első, s talán legmeghatá­rozóbb május elsejéje. Péter Imre nyugalmazott tanítóval beszélgetek, akinek édesapja a mun­kásdalárda egyik alapító tagja volt. — Susztersegéd volt az édesapám, így félig iparos, félig proletár, de a szíve az egészen proli volt, a gondol­kodása is. A becsület, az élet kérdése volt akkoriban a munkásmozgalom mel­lett elkötelezni magát a hozzánk ha­sonló embereknek — vallja Imre bá­csi. Tőle tudom meg azt is, hogy Király- helmecen 1923. augusztus 8-án alakult meg a kommunista párt helyi szerveze­te 18 taggal. Egy Túrák György neve­zetű pártvezető jött le Ungvárról az ala­pító gyűlésre. — A nagy gazdasági válság éveiben már 60 tagja volt a pártnak, így a kommunista párt lett a legerősebb és a legbefolyásosabb párt Helmecen, mely 1938 után is folytatta illegális tevé­kenységét. Utcai sejtek alakultak. Az egyik sejt nem tudott a másikról, erre azért volt szükség, hogy el ne árulhas sák a párt munkáját. Igaz, szegény Le- co Miskát >végül mégis elárulták, s a hitleri fasiszták helyben kivégezték. Ma márványtábla őrzi emlékét a haj­dani kis szabóműhely falán — emléke­zik vissza Imre bácsi. — Hogyan született meg a munkás­dalárda létrehozásának gondolata, tud­nál-e erről bővebben is valami lényege­set mondani? A szívek legmélyéről fakadtak a dalok — Helmecen is, mint sok Bodrogközi faluban, nemcsak a napszámos embe­rek száma volt nagy, hanem az iparos­féléké is. A suszter-, szabó-, asztalos-, szobafestő-, kárpitos-, kőműves- és ács­mesterség nagyon felkapott szakma volt akkoriban. Ezeket még nem a szakszervezet, hanem az Ipartestület tömörítette egybe. A testületnek kü­lön székháza is volt. A társulat tagjai szombat és vasárnap esténként jöttek össze, s az egyik ilyen összejövetelen vetődött fel a dalárda megszervezésé­nek gondolata. Volt Helmecen egy na­gyon becsületes, a munkásokkal együtt érző népiskolai tanító, Jákób István, aki még engemet is tanított, és egy ugyancsak lelkes zenebarát, Huba jó- zsej nevű tisztségviselő, ők ketten vál­lalták a dalárda vezetését. — Mikor alakult meg véglegesen a dalárda, és hogy kapta a nevét? — A dalárda 1925-ben alakult meg, négy szólamra 32 taggal. A dalárdának nőtagjai is voltak. A névadás körül azonban vita volt, végül is az Iparos- Munkás Dalárda név mellett döntöttek, mert a dalárda többsége iparos volt, akik ha nem is voltak mind a kommu­nista párt tagjai, de szimpatizáltak a párttal. A választásokon mindig a kom­munisták jelöltjeire adták le szavaza­taikat. — Emlékszel-e még néhány fellépé­sükre? — Először is meg kel! jegyeznem, hogy én nagy sajnálatomra nem lehet­tem tagja a dalárdának, mert a tanítói oklevelem megszerzése után elkerül­tem szülővárosomból. Szentes község­ben tanítottam, de kapcsolatom apám és nővéreim révén megvolt a dalárdá­val, s minden nagyobb fellépésükön je­len voltam. — Milyen alkalmakkor és hol lé­pett fel a dalárda? — A fellépésekre az Ipartestület he­lyiségében, a Rigó nevű vigadóban, a Csonkavárnál vagy a futballpályán ke­rült sor, no meg a május elsejéken. Ekkor a több száz főnyi felvonuló együtt énekelte a proletárdalokat az együttes tagjaival, akik elvegyültek a tömegben, hogy segítsenek az ének­lésben. Felemelő érzés volt ezt hallani, hiszen a szívek legmélyéről fakadtak ezek a dalok. Amíg beszélgetünk és kortyolgatjuk az aranysárga rizlinget, Imre bátyám az emlékeiből felbukkanó neveket jegyezi egy papírra és azon tűnődik, ki él még közülük, kit vallathatnék még meg. Tucatnyi név hangzik el, akik sajnos már nem élnek. Végül a két nővérén kívül akad két férfi is, aki még él. Megyek az ismerős szűk. macskakö­ves utcákon a tegnapi csodálkozó gyer­mek tekintetével nézelődve, s szinte látom, hogy lépdelek kipirult, boldog arccal apám mellett a nagy tömegben a Csonkavár felé, mely ma is oly sze­líden, kedvesen emelkedik a városka fölé. Észre se veszem s már a Kisköz- ben járok, a megváltozott arcú város­negyedben, ahol már csak néhány Barna Mihály földszintes . ház őrzi a múltat a 6—7 emeletes korszerű lakótömbök árnyé­kában. Egy ilyen, jellegzetesen helme- ci, apró, de takaros házacskában lakik Barna Mihály is, az egykori munkás­dalárda legidősebb élő férfi tagja, aki mintha közeli rokona lennék, oly ked­ves szívélyességgel fogad. Mosolygós, derűs, barna, arca inkább 59 s nem 79 évet sejtet. Az életnek érdekes para- doxona, hogy ezen az annyi mindent megélt emberi arcon nyomp sincs a fáradtságnak, kiábrándulásnak, csaló­dásnak. Pedig, ahogyan élete történetét elmeséli, sok oka lehetne rá. Sárospa­takon tanulta ki az asztalosszakmát. Ott ismerte fel még inas korában, hogy hol a helye. Már fiatalon az élet egé­széből kiemelhető, jól vizsgálható je­lenségeket, értékeket kereste. Szíve­sen fordult az új, a haladó dolgok fe­lé. Mi tanította erre? — Maga az élet, meg a háború — vallja. — Még 18 éves se voltam, ami­kor kikerültem a frontra, ahol megse­besültem és légnyofnást kaptam, azóta se hallok jól. 1919-ben már Tiszaagárd- nál és Rakamaznál védtem a Tanács- köztársaságot. Ahol mi voltunk, ott a románok nem tudtak áttörni. Az ötve­nes években' kitüntetést is kaptam a Magyar Népköztársaság kormányától — mondja ezt is egyszerű tömörséggel, mintha ez lenne a világ legtermésze­tesebb dolga. — Aztán, hogy történt tovább? — Hát, ahogy történnie kellett. Ami­kor 1923-ban megalakult nálunk is a kommunista párt helyi szervezete, én is beléptem. Aztán meg, már nem tu­dom melyik évben, erre már nem em­lékszem pontosan, sokat felejtek már én is, a két háború, meg az a sok min­den, amin én átmentem. De azért in­kább a légnyomás, az az oka minden­nek — mondja csak inkább magának megnyugtatásul. Aztán a díványon ülő feleségéhez fordul: — Mondd már, anyjuk, na, mikor is volt? — Nem tudom, mit akarsz kérdezni? — Hát a munkásdalárdát, melyben én is énekeltem. — Az 1925-ben alakult meg — se­gítem ki a két kedves kis öreget. — Úgy van, akkoriban lehetett, a Já- kőb tanító szervezte. Jó ember volt, mindig velünk érzett. Szép volt az nagyon. Sok ünnepnapon és névnapon léptünk fel. Legtöbbet a Rigóban, az volt a legnagyobb vendéglő akkor. Fel­léptünk még a református iskolában is. Május elsejéken is sokat énekeltünk. Voltunk mi Csapon, meg Kapóson is. Szekérrel mentünk meg biciklin, akkor még busz nemj volt. Ma már könnyebb, kár, hogy megöregedtem, de hát ez is az élethez tartozik. Ebből az utolsó mondatból is az egy­szerű, de nagy akarású, sokat tapasz­talt ember életbölcsessége cseng ki ta­nulságosan, pontos határt szabva a gondolatnak, a csapongó képzeletnek. Búcsúzom tőlük is, s tovább megyek, hogy beszéltessem a dalárda két élő női tagját is, a 82 éves özvegy Szán­Szántó Sándorné (Molnár János felvételei) tónét, Péter Máriát és a 78 éves Lé- nártné Péter Erzsébetet. Erzsébet néni Ungváron lakik, már egy hete, hogy itt van látogatóban a nővérénél, így együtt találom a két testvért. Amikor elmondom, miért kerestem fel őket, ke­züket összecsapják s vidáman felkacag­nak. — Jaj, a dalárda! Hát az igazán ré­gen volt, én még fiatalasszony vol­tam — mondja Mária néni. — Én meg még lány — feleli a galambősz hajú fiatalabb testvér. — Nagyon szerettünk oda járni — folytatják —. szopránt énekeltünk mind a ketten. Énekeltünk mi nemcsak mozgalmi, de népdalokat is, Bartók és Kodály feldolgozásában. Mi szólóban is énekeltünk, Jákób taní­tó úr kísért minket hegedűn, igen szé­pen hegedült. Színdarabot is játszot­tunk, meg szavaltunk is ünnepélyeken meg munkásgyűléseken. Préró Margit, a költőnő tanított minket szavalni. Pe­tőfitől meg Majakovszkijtól is szaval­tunk. Akkoriban ez még nagy dolog volt Helmecen. Hiszen Majakovszkij ne­vét itt senki se ismerte csak a Préró Margit. Ö Kassáról, a Kassai Munkás szerkesztőségéből hozta a Majakovszkij- verseket. — Kinek a nevére emlékeznek még vissza az énekkarból? — Majdnem mindenkiére, de már na­gyon kevesen élnek közülük. Volt köz­tünk egy stramm cseh fiatal munkás­fiú is. Srámek Jandának hívták, 38-óta nem hallottunk felőle semmit.-— A legszebb élmény? — Szép volt az mipd, mert még fia­talok voltunk és vidámak. — A vidámságuk úgy látom, ma is megmaradt. — Az meg, csak a fiatalságunk ha­gyott el. Vidámságunknak köszönhetjük hosszú életünket is. Az életet nem sza­bad tragikusan venni. Dalolni, nevetni, viccelni kell. Ezért' is szerettünk mi nemcsak a dalárdába, de más körökbe is eljárni, mert ott mindig jól és vidá­man éreztük magunkat. A Kishegy felé, a Géresi útra indu­lok. Itt lakik Pikor István, aki az Ipa­ros-Munkás Dalárda legifjabb tagia volt, ma 62 éves, nyugdíjas, de még folytatja borbélyszakmáját. Ö 16 éves inasként lépett a dalárdába, mint ifjú komszomolista. Játszott ő is színdarabot és szavalt is a Préró Margit vezette iro­dalmi körben. — A mesterem nem jó szemmel néz­te, hogy én a munkásdalárdába és más munkáskörökbe járok. Egyszer Kassá­ra készültünk fellépni, s azt mondta: „Pista, ha elmégy Kassára, be se gyere többet a műhelybe. Jó, be se jövök, mester úr.“ Ennyit válaszoltam, és el­mentem én is Kassára. Valami munkás­mozgalmi kiállítás volt 38-ban, hogy milyen, már nem emlékszem rá pon­tosan, s mi ezen a kiállításon egy ma­gyar népi tánccal léptünk fel, a nép­dalokat is mi énekeltük hozzá, s igen nagy sikert arattunk. Amikor hazajöt­tünk, én ígéretemhez híven nem men­tem be a műhelybe. Már ekkor segéd voltam. Két nap múlva üzent a meste­rem, hogy menjek be, mert szüksége van rám. Én bementem, de a dalárdá­ba és a körökbe is eljártam egészen 1938-ig, a Horthy-megszállásig. Aztán abbamaradt minden, akkor már nem lehetett ilyesmit csinálni. A kakastolla­sok szeme mindig rajtunk volt. Pedig milyen lelkesen és szívből csináltunk mindent. Persze, veszélyes volt az első republikában is, de mi csináltuk, éne­keltünk, szavaltunk, táncoltunk, még színdarabot is játszottunk. Szép és jó most minderre visszaemlékezni. De jó azt is tudni, hogy a fiatalok is tesz­nek valamit a régi szép hagyományok ápolásáért. Igen, ez így igaz. Ezt példázza a Bodrogközi Népi Együttes, melynek tagjai többnyire helmed fiatalok. Az Iparos-Munkás Dalárdának is van mél­tó utódja, a Bodrogközi Magyar Taní­tók Énekkara, melyben a volt munkás- dalárda nagy öregjeinek nem egy uno­kája énekel. TÖRÖK ELEMÉR Lénárt Dénesné

Next

/
Thumbnails
Contents