Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-18 / 51. szám
k kiszemelt, leg- irtott párthíveiket, a vezérükül kiválányok, fiúk jöt- irra az életpályá- tani szeretnének? rátusba igazgatók, nélyzetisek, azok- együtt, akiket fel- És tódultak a fel- hogy a gépi ká- lhassák a kérvétudósok, jő* gépezet révén is méretüket, tájéko- sségeikről, önma- maradt emberi ér: sorolni, kik és , milyen szándékkal, reményekkel larátust. leltek a gépek, és négy műszakban De igy is napról az előjegyzések; őre kellett jelentlapra nőtt az elé- :ppen azoké, akik jépi kódjellemzést, i a feldühödött tö- káderező helyiség- ít szétverték, ízzé- idlókat benzinnel gát az épületet lelőtlen randalíronem bírta túlélni i ágyán utolsó sza- unokájához: lányom, a progra- i bíró csak egy Te talán megéred, nt. kegyelettel gon- már maga sem tu- ányukban. Éspedig í legszemélyesebb szakaszban váló- most legutóbb pe- t, új választottját >el. em adott kielégít" kcióval lehet vala- tárgyilagosan az s kibernetikus. — abban a csirkefo- láljon, ebben a re- ínyiféle rosszat... ikeió hibája. Vagy etlég ...“ úgy nem tudhat- ki volt az a csi- úgy nem érezheti, lost... ez telitalá- tünk azzal a nyo- ha fáj is ... per- de én megértem, emberek.“ irt illusztrációja V alamikor bizony másképp volt, mint manapság. Márton — és nem akármilyen, hanem: szent — szokás szerint mindig fehér lovon érkezett. Ma ez sokak számára nevetségesnek tűnik, de szép volt, most meg nevetséges. Valamikor régen — nem ügy, mint mostanában — már november elején tisztességesen fagyott, Márton napja körül hótól fehérlettek erdők, mezők, hegyek. Szép volt. Mintha minden fehér palásttal lett volna bevonva. Szent Márton állítólag több is volt, de egy közülük télvíz idején karddal kettévágta a köpenyét, felét egy agyonfázott toprongyos koldusnak adta, a másik felét meghagyta magának, s fél köpennyel a hátáh elvágtatott a paripáján. Furcsa szent — lóháton! Nos hát, szép fehér lovon érkezett Márton, fehér palásttal mindent betakart: a poros nyarakat, a sáros őszöket, a szebbjét a tetejére tette, hogy az emberek elfelejtsék a port, a sarat, mindent eltakart, a mezők fehérlettek, s azzal a fehér palásttal bekergette az embereket a kunyhójukba, a jó meleg kemencéhez, a gyerekeket meg fel a kemencére. Nem úgy volt, mint mostanában, amikor karácsonykor, de még újév táján sem havazik. Valahogy már Télapó se igen jár hozzánk. Sáros vidékünkön bizonyára különösen érezné magát szánján, ha lovai számostul elakadnának a vendégmarasztaló sárban. Másként volt az hajdanában, az emberek azzal törődtek, mennyire gyarapodott a fonás, a fosztott toll, megkezdték-e már a káposztáshordót, hogyan töltsék el a hosszú hideg estéket, hogy van-e elegendő tüzelő a télre. Ha meg nem volt, már az előző télen kellett volna hazahozni — tavasszal, nyáron és őszszel más munkákat kellett elvégezni, nem jutott idő a fahordásra. A hosszú, hideg, havas estéken a kunyhókban a lányok és az asszonyok fontak, tollat fosztottak, mégpedig szövétnek világánál ... Igen, szövétnek volt annak az alkalmatosságnak a neve, nem pedig villanykörte, se nem égő. Miko, aki nemsokára már nyolcvanéves lesz Alfonz Bednár (természetesen már régen nyugdíjban), a folyosón állt, nézte a falon éktelenkedő lyukat, és sehogy sem tudta felfogni, ki merészelt ilyen aljas dolgot elkövetni, kitépni a falból a villany- kapcsolót. Bizonyára eldobta valami gézengúz, méghozzá teljesen újat, melyet csak nemrégen szereltek a falba, hogy az ember világíthasson, ha este, éjszaka a folyosón jár... A tél meg közeledik, s vele együtt a hosszú sötét esték és éjszakák... Ha tudná az a semmirekellő, mi volt a szövétnek ... Dübörögni kezdett a felvonó. Miko összerezzent. Vajon mikor javították meg? Hiszen már több mint egy éve nem működött... Lefelé indult a lépcsőkön. Másik kapcsolót nem szerelhettek volna fel? Talán eltörött volna a kezük? A felvonó még zúgott egy darabig. Miko lassan lépkedett a lépcsőn lefelé, egész énjét ismét teljesen elfoglalta a szövétnek. Egy olyan semmirekellő, dohogott Miko, olyan semmiházi képes volna úira elrontani a felvonót, az olyan kitépi a falból a kapcsolót — és az embernek akaratlanul is eszébe jut a szövétnek. De ha csak az, ha csak az olyan semmiség... Igen, Mikóék sokan voltak, aztán szétszóródtak a világban, de azért itt is elegen maradtak még... A hideg téli estéken az asztalokon nagy halomban állt a toll, a kunyhókban csak úgy suhogtag az orsók és a rokkák, a tollhalomból szállt a por, hogy eldugult tőle az ember orra — sok volt a szófiabeszéd, mese, s akkoriban bizony sok minden történt. Igaz, most is történik ... Az öreg Miko, aki már dédapa, fiatalabb korában még olyan hosszú, ősz, hajat viselt, amely a hátára, a vállára omlott, s halinájának gallérja mindig zsíros, fekete volt tőle, esténként egy zsámolyon üldögélt és egy kis fejszével szövét- neknek való fát hasogatott, szép hosszúra hasogatta, fejsze fokával ütögette, egész hosszában veregette, kiverte, hogy szép lassan égjen és világítson. Egy ilyen estén egyszer valahogyan rosszul ütött a készülő szövétnekre, s a fejszével a lábát ütötte meg. Kissé feljajdult, valami másra akarta terelni a beszédet, ezért így szólt: — Mit is tudtok ti, lányok! Csak kuncogtok, nevetgéltek, ostobaságokat fecsegtek! Valamikor egészen más volt a világ, bizony egészen más, mint mostanában. Jobb volt, higgyétek el, hogy jobb világ volt valamikor. Akkoriban még a tűz is másképpen égett, mint most. Egy olyan szövétnek akkoriban három estén át is égett és világított ... És világított! Mostanában az erdőkben sem nő olyan fa, mint valamikor régen, ütöm, verem, egyik szövétnekről meggyújtom a másikat, s mégis sehol semmi világosság ... A lányok a nagy halom fehér toll körül ülve kacarászni kezdtek, nem is annyira azon, amit az öreg Miko mondott, hanem azon a pajkoskodó legényen, aki közéjük furakodott, mesélt, tréfálkozott, megtapogatta a térdüket, nincs-e benne víz. Valamelyik lány a fiatalember kalapszalagjába egy nagy fehér toll hosszú gerincét tűzte, gúnyolódott vele, hogy egyedül van annyi lány között, s hogy leánypecér. Az öreg Miko fejszével ütögette a szövétneket. A lányok vihogtak. — A háború után már alig hallani kísértetekről — mondta az öreg Miko a lányoknak és az asszonyoknak. A dédunokája, Jozef Miko kiment az utcára és mosolyogva útnak eredt az aszfaltozott járdán. Az nem ez a háború lehetett, amaz sem, gondolta, az még Prajz háborúja volt... Akkoriban gyakran emlegettek valami Benedek tábornokot. Az állítólag nagyon rosszul járt, mert a Prajzzal vívott háborút elvesztette. Hát bizony az elvesztett háború után másként szokott lenni, mint előtte, de a megnyert háború után is ... Miko mosolyogva lépkedett a járdán, rámosoly- gott Bakay Terkára, a magas fiatal festőnőre, aki széles szárú nadrágban jött vele szembe. Bakay Terka elment mellette, kellemes enyhe illat terjengett körülötte, majd hátranézett: nézzük csak, mit meg nem enged ez magának. A kis- öreg! De valamikor bizonyára szép férfiú lehetett, helyesbítette Mikóról alkotott véleményét. Miko nem gondolt semmi rosszra, nem merészkedett, csupán arra gondolt, hogy ez után a háború után nagyon hórihorgas nemzedék nőtt fel. Ez a nyakigláb festőnő, és az a Fajolo is ... És mások is, természetesen mások is ... János gyermekei is, a langaléták... Fajolo amennyire csak lehet még össze is húzza magát, hogy alacsonyabbnak tűnjön, de úgyis nagyon magas... Miko tovább ballagott, kezében bevásárlőtáska, s gondolatban már Bakay Terkával sem, Fajolo- val sem foglalkozott, hanem dédapjára, az öreg Mikóra gondolt, aki fejszével ütögeti a fát, veri a szövétneket. — Hát bizony azután a háború után már nem kísértenek úgy, mint valamikor — jegyezte meg az öreg Miko —, azt elhihetitek nekem ... Egyszer egy este, valahogy novemberben lehetett, biztosan szent Márton napja után, már mindent hó borított, szép holdvilágos este volt, a hold úgy világított, hogy az ember dukátokat is számlálhatott ... — Volna, ha lett volna, igaz, öregapő? — szólalt meg a lányok között ülő leánypecér. — Micsoda?! — Mondom, ha lett volna! — Mi, micsoda? — Hát azokból a dukátokból, nagyapó ... — Persze, ha lett volna — mondta az öreg Miko, s azzal ütötte el a dolgot, hogy nagyobbat csapott a szövétnekre. — Nem számlálhattam volna, ha nem lett volna ... Azt nem lehet... No, holdvilágos volt az éjszaka, minden ragyogott a fehérségtől, mint az asztalon a toll, és én a vásárról megyek szépen fölfelé a réten, akkor adtuk el a Riskát, kezemben viszem a Riska láncát, és semmi olyasmire nem is gondoltam, és nesze neked, már ott is volt, olyan fehér, mint a hó, valami fehérbe öltözve, sovány, magas, az apja teremtésit! Csak nézem, nézem, s máris olyan magas volt, mint a lányoknak emelt májusfa. Újra ránézek a bestiára, s már egészen az égig ért. — S vajon ki volt az? — kérdezte a leánypecér. Az öreg Miko egymás után háromszor ütött rá a szövétnekre. — Ki lehetett az, nagyapó? A lányok nevetgélni kezdtek, valamelyiknek már a harmadik toligerincet sikerült a leánypecér kalapjába tűznie. — Odamegyek hozzá — folytatta az öreg Miko —, mondom, az apád ne sirasson, megkérdezem ám, mit csinálsz itt és kit keresel! Igaz, bátor fiatal ember voltam, megyek tovább, s ő csak áll, és az ég felé emelkedik. Közelebb érek hozzá, dicsértessék a Jézus Krisztus, mondom, hát olyan hidegség áradt belőle, csoda, hogy nem vágott a földhöz. De ő meg sem mukkant. Meg is kérdeztem tőle: Nénémasszonyom, mit csinál itt ebben a borzasztó hidegben? A beste, amilyen magas volt az előbb, egyszerre olyan kicsi lett, mint én, és rám meresztette a szemét. Ahol a szemének, orrának és szájának kellett volna lennie, fekete lyukak tátongtak, vacogtak a fogai, és azokkal a sötét lyukakkal élesen rám nézett, hogy ijedtemben már-már keresztet vetettem, de egy szót sem szólt, éppen csak rám mosolygott, vicsorította a fogát. Aztán már bizony nem volt bátorságom tovább kérdezősködni, csak bámultam rá, néztem a szörnyeteget, és az azután bizony el is ment. — Ki? — bátorkodott később megkérdezni a leánypecér. Az öreg Miko kétszer rávágott a szövétnekre. — Itt a faluban élt az az ember — mondta az öreg Miko —, aki az én boldogult anyámtól kevés híján kiperelte az egész vagyont, csoda, hogy ki nem dobatott az utcára. Árvák voltunk. És már egy éve nyomta az ágyat szélütötten, vagy gutaütötten, ahogy mondani szokás, az ágyban már minden rohadt alatta, egyik oldaláról a másikra fektették, mozdulni nem tudott — és akkor délcegen lépkedett, biztosan ő volt, mintha most látnám, lefelé lépeget a réten, mint valami vőlegény — és kitépi a kezemből a láncot, a Riska láncát, rádobja annak a bizonyosnak a nyakára, és illa berek — eltűntek, mint a kámfor. Csak hosszabb idő múlva tértem magamhoz, a félelemtől kivert a hideg verejték, s máris rohantam a faluba ahhoz a bizonyoshoz, és megkérdezem: — Csak nem sir? — Apó... Mondom, csak nem sír, apó? Néhány perccel ezelőtt a saját szememmel láttam a réten. — Ezelőtt néhány pillanattal kiszenvedett. Nézd! És mennyi befejezetlen mukát hagyott itt! Istenem, istenem... Bizony még meggyógyult volna, még sok munkát elvégzett volna, istenem, istenem... Az a bizonyos ember már megmerevedve feküdt, szegény, az örök világosság fényeskedjék neki! —, de én borzasztóan megijedtem. A lánc kiesett a kezemből, fel sem emeltem, csak megfordultam, rohantam haza, és itt ijedtemben kidöntöttem az ajtót. — És a lánc? — kérdezte a leánypecér, akinek fehér toligerincek díszelegtek a kalapján, és elmosolyodott. — Hiszen a halál kitépte a kezéből. Az öreg Miko, talán már nem is volt rokona az embernek, az apja apjának az apja, ütögetni kezdte a szövétneket. A régi már csonkig égett, pislogni kezdett a kemencére állított facsíptetőn. — Istenem! Az asztal körül ülő lányok, akik előtt magas halomban állt a toll, elcsendesedtek, halkan ismételgették: — Félek hazamenni! — Ugyan már! — rikkantott a leánypecér. — öregapő, hogy is volt az azzal a lánccal? — Az bizony igaz, jegyezte meg az öreg Miko, miközben felállt, és meggyújtott a kemencén egy új szövétneket és rátűzte a csíptetőre. Az bizony igaz, mintha most látnám! Bárki előtt megesküszöm rá. Szegény megboldogult! Az örök világosság fényeskedjék neki! — És a lánc? — kérdezte gúnyosan a leánypecér. Az öreg Miko ránézett és elmosolyodott. — Mi a csudának kérdezősködsz annyit? — fojtotta vissza haragját az öreg Miko. — Itt valami nincs rendben! — merészkedett a leánypecér. — Mi nincs rendben? — kérdezte az öreg Miko. — Nagyon is rendben van! A halál jött és ment, s akkor eljött Gracáért, a te öregapádért. Azt bizony — az örök világosság fényeskedjék neki — sokan felköszöntötték, mondván: Adná isten, hogy megfulladnál valami tehénláncon! Bizony szegényt sokan, én is —, az örök világosság fényeskedjék neki! A leánypecér azután már semmire sem volt kíváncsi. így szokott ez lenni a hosszú téli estéken. Kint mindent elöntött a holdfény, a kunyhókban csak szövétnekek világítottak, gondolta Miko. Ballagott az aszfaltozott járdán, kezében bevásárlótáska, elmerülve a téli estékbe, amelyeket kint a holdfény, a kunyhókban pedig a homályos szövétnekek világítottak meg, a halomban álló fonatokba és tollba, a káposztáshordóba, az eseményekbe, a kísértetekbe és a halál gondolatába. Vajon ki, mikor látott olyan dolgokat, ki élte át őket? — gondolta. Hiszen az öreg Miko sem látta, hogy a halál miként vette magához az öreg Gracát, de ő maga is nagyon öreg volt már és tudta, hogy nem sokáig fogja csapkodni a szö- vétnekeket, és Graca utolsó perceiről beszélt, hogyan fojtotta meg a halál — nemegyszer ő, egyedül ő fejezte ki „jőkívánatait“, hogy tehénláncon fulladjon meg. Csak ő, de felülre a szebbet tette, s azt mondta Gracáról: — Az örök világosság fényeskedjék neki! A tetejére a szebbet tette — az öreg Miko azt is tudta. Manapság is tudja ezt valaki? összerezzent, borzongás futott rajta végig. Még mélyebben belemerült a régi téli estékbe, a borzongásokba, a csendes dalokba. Halkan hangzanak a kunyhókban, füstölnek és bűzlenek a szövétnekek, izzadnak a falak, a talpak alatt izzad a döngölt föld, meleget árasztanak az öreg kemencék, káposztaszag terjeng, a gyermekek elbóbiskolnak a meleg kemencéken, amelyeken sok a por, piszok és a rongy. Ö, hova is lettek azok a régi szép idők? A hő már Márton-napja óta befedte a földet, az embereket a kunyhókba kényszerítette, akik érdekes események elmondásával és dalolással akarták elűzni a nyomorúságot — és mostanában a három királyok sem járnak fehér lovon, csak sáros kordén, manapság a lányok már nem fosztanak tollat, a mai lány pehelypaplanokkal megy férjhez, s az öreg Mikóék kihaltak a szövétnekekkel együtt, elűzte őket a gyertya, lámpa, villanykörte — s egy olyan mamlasz kitépi a falból a villanykapcsolót, ha- szontalankodik, sokakat csúnyán megkárosít — és ki tanítja meg arra, hogy egyszer a szebbet tegye legfelfjlre? De másképpen, már nem úgy, hogy annak a kapcsolónak mondaná: — Az örök világosság fényeskedjék neki! Nem így ... Miko mosolyogva nézett maga elé. No. gondolta, a húsra megint egész sereg ember fog várni... Meggyorsította lépteit, hogy özvegy Badákné mögé állhasson. Lehet, hogy tanácsot ad az embernek, milyen húst vegyen, s hogy abból a húsból mit lehetne főzni. — Jó reggelt — köszöntötte. — Hogy van, szomszédasszony? — Jó reggelt! Csak úgy lassacskán, kedves szomszéduram. Sok gondja van, szegénynek, gondolta Miko. Állítólag avatni fogják a fiát, s az örömmel sok gond is jár, azok nem akarnak megválni egymástól, az anyja keservit! SZOJKA FERENC fordítása
